Középkori magyar inkvizíció 4. rész

1 éve | B Klári | 0 hozzászólás

1435 novemberében érkeztek Bázelből Zsigmond székesfehérvári udvarába a híres spanyol inkvizítorok, Torquemada, János fráter és Montenegro János, hogy a spanyol inkvizíció módszereinek ismertetésével segítségére legyenek magyar rendtársaiknak az eretnekirtásban (213). Nagyszombat és Bártfa voltak tanúi próbálkozásaiknak, de a máglyára küldött husziták elrettentő példának szánt tűzhalála ellenkező hatást váltott ki a városok polgáraiból: a szerzeteseknek menekülniök kellett és csak a fegyveresek védelme alatt tudták elkerülni a felkoncolást.

A kassai Boldogasszony kolostortemploma mellett a mészárosok piacán kitépték egy Rozda nevű asszonynak a nyelvét, mert a huszita tanokat hirdette. Másnap éjjel felgyújtották a kolostort és a szerzetesek közül két öreg, akik nem tudtak időben kimenekülni, bennégtek. A Kassai kódex "nagyszámú elítélt eretnekről" beszél; de számadatokkal nem határozza meg állítását, sem azt, hogy milyen természetűek voltak az ítéletek. Gergely tartományfőnök selmecbányai, iglói és bártfai pereiben több száz gyanúsított szerepelt, javarészben a Felvidék idegenajkú polgársága. Maróth fia György volt a király megbízottja az inkvizítorok védelmére. Költséges védelem volt, de a városok szívesen fizettek. Nagyszombat város polgárai egyedül a várfalak megerősítésére, tornyait bevonó bádoglemezekre tűzveszély ellen, 4.800 forintot fizettek, az esztergomi érsek zsoldosseregének napi 35 arany forint és 4 akó bor költsége mellett. (214.)

A huszitaüldöző bizottságok országszerte működtek. Még a Szerémségben, Zimonyban is folytattak ellenük vizsgálatot. A Dunántúlon Székesfehérvárott ütötték fel főhadiszállásukat az inkvizítorok Salamon fia, Péter fráter vezetése alatt. A király, aki többet volt külföldön, mint Magyarországon, György esztergomi érsek kérésére állandó kísérettel látja el őket. Ő maga is, Mátéval, segédpüspökével együtt, azon van, hogy az erdélyi szász városokba lassan beszivárgó eretnek eszméket fegyveres erővel is irtani kell. Ilyen értelemben jár el Csák Miklós vajda a segesvári Domonkos-rendiek perjelének védelmében.

Egész különleges hitvédelmi eljárás honosult meg a szerencsétlen nikápolyi csata (1396} után az ország déli részein, főképp az erdélyi városokban: a török rabságból visszaszökött, vagy kiváltott magyar és szász foglyok ellen. Zsigmond király szorgalmazta ezt a legkegyetlenebb inkvizíciót, attól tartva, hogy a hazatérők a mohamedán vallási és erkölcsi élet eszméit rokonszenvessé tehetik az ország lakossága előtt. Európa már századok óta ismerte a mohamedánság szellemi erejét, magas kultúráját, építészetét, orvosi tudását. Joggal tarthatott tehát a volt foglyok rokonszenvet sugárzó elbeszéléseitől, élményeitől, közvetlen közelről szerzett, sokszor évtizedes tapasztalataik alapján. Az eljárás velük szemben főképp a tanult, esetleg írástudó réteget érintette, mert ők könnyen vontak hasonlatot a keresztény és mohamedán vallás és erkölcs között, sokszor a mohamedánok javára.

A szerzetesek közül a későbbi török portyázások folyamán az 1430-as években, szintén sokat elhurcoltak: a Kódex szerint pl. Segesvárról 12, Szászsebesről 8, Gyulafejérvárról 8, Negyszebenből 26 Domonkos-rendi szerzetest vittek fogságba az udvarhelyi székely kolostor 12 tagján kívül.

Az inkvizíció a hazatérő szerzeteseket is vizsgálat alá veti, hogy nem lettek-e apostatákká, hitehagyókká akár kényszer, akár belső meggyőződés alapján. A nyelvkitépés volt a legáltalánosabb büntetése az elítélteknek. Zsigmond király különleges "comissio propria Domini Regis" címmel Csák Miklós vajda kötelességévé teszi 1409-ban, hogy szervezze meg a határkémek csoportját, hogy a visszaszivárgó elemekről azonnal jelentést tegyenek és a király által kijelölt inkvizítorok elé vigyék. A hazatérők hitét és erkölcsét kivizsgálva engedték családjukhoz, vagy esetleg évekig tartó megfigyelés alatt tartották, a megrongált templomok és kolostorok újjáépítésén dolgoztatva őket. A király számolt azzal, hogy kemény rendeletét a szerencsétlen hazatérők ellen honfitársaik nem fogják "lelkiismeretesen" végrehajtani, éppen ezért Konrád von Wizensehe, Ungelter Péter és Stizer Miklós bajor Domonkos-rendieket bízta meg, hogy a szász városokban üssék fel székhelyüket és minden hazatérőt szigorúan vizsgáljanak felül. IV, Jenő pápa pedig 1444-ben a bázeli Riecher Jakabot küldte Erdélybe, mint teljhatalmú pápai legátust az egész rendtartomány vallási életének megreformálására. A Kassai kódex a kivizsgáltak számát 450-re teszi.

Nagy szerepet játszott az inkvizítorok egész sora a meglazult fegyelmű kolostorok ellenőrzésében és megreformálásában is a humanizmus korszakában. Maga a pápai udvar is lényeges átalakulásokon ment át időközben, a középkori theocentrikus világszemlélet helyett a felújított görög és latin klasszikus költők és filozófusok néha nagyon is szabados életmódját véve át. A reneszánszkor liberalizmusa már nem adott lehetőséget az inkvizíciónak olyan értelemben, mint a "Militia Christi" korában, de még nem számolták fel, mert hasznos eszköznek bizonyult a politikai célok megvalósítására. Spanyolországban már ekkor javában dühöng az ottani inkvizíciós terror, ezrek mennek máglyára, de már nem egyházi intézmény, hanem a "legkatolikusabb királyok" érdekeit szolgálja még akkor is, ha egyháziak, főképp Domonkos-rendiek a végrehajtó szervei.

Magyarországon a meglazult kolostori fegyelmet szintén külföldi szerzetesek veszik kezelésbe. Pápai meghatalmazással, teljes joggal működik a ferencesek megreformálásán Kapisztrán János, aki azzal a megbízatással jön magyar földre, hogy a török ellen keresztes hadat verbuváljon lángoló beszédeivel. Sokkal nagyobb jelentősége volt Della Marca  Jakab fráternek, aki nemcsak a rendtársai, hanem a magyar nép vallását is a régi szigorúbb mederbe szerette volna terelni. Eretnekgyanús vidékek falvaiból a lakosságot egyszerűen áttelepítette az ország egyik részéről a másikba királyi jóváhagyással. Erdélyben a határmenti falvak elhanyagolt vallási állapotát azzal akarta feljavítani, hogy a lakosságot más, tiszta keresztény környezetbe kényszerítette, nagy kárára az ország demográfiai elosztódásának, senki földjét teremtve éppen azokon a részeken, ahova a szomszéd népek expanziós politikája már régóta vágyott a gazdag magyar földek után.

Szolgálatukban állnak a megreformált szerzetesek, ferencesek, domonkosok. Javarészben idegen elem. Az erdélyi "jámbor női egyesületek", már ebben a korban kánonjogi formák között élve, ellenszegülnek minden szigorító reformnak. A Nyulak-szigeti hatalmas és gazdag kolostor apácái megtagadják az engedelmességet természetes feljebbvalóiknak, ha azok a régi fegyelemről beszélnek.

A fegyelmező inkvizítorok egész sora, szinte hadjáratszerűen irányítva veszi keményen kézbe az ellenállás letörését. Domonkos apácakolostorok, mint a Margit-szigeti, fehérvári, veszprémi, pécsi komáromi, szegedi, de legfőképpen Erdélyben a kolozsvári, szatmárnémeti, brassói, besztercei, segesvári apácák vagyona ekkor már oly nagy volt, hogy az ország legnagyobb gazdasági hatalmát jelentették. Vám- és révjogok, árumegállítás, vásári privilégiumok állandó és nagy jövedelmet biztosítottak nekik a hatalmas és az egész országot behálózó birtokokkal, melyeket századok alatt a kolostorba lépő főúri családok leányai hozományként adtak kolostoraiknak. Ugyanez a helyzet a Klarissza, ferences-apácákkal, bár a szegénység fogadalmával lépnek a szerzetbe, gazdagságuknak se szeri, se száma. A pápák kiváltságokkal halmozzák el őket, és hogy a keményebb fegyelem nyűge alól szabaduljanak, egyenesen a Szentszéknek vetik magukat alá, és vezetőik, a "fejedelemasszonyok" egész udvart tartanak maguknak, nagy adókat fizetve a pápai kincstárnak, hogy szabadosságukat megtarthassák.

A reformpápák igyekeznek a visszaéléseket elfojtani és újból szabadkezet adnak a férfiszerzeteknek, hogy a régi szegénységi eszmény tisztaságát helyreállítsák. Episcopi  János 1466 óta teljhatalmú megbízott és inkvizítor a magyar apácák felett. Nagyobb harcot kellett folytatnia, mint elődjeinek az eretnek-irtásban. Rendi jelentések egész sora említi, hogy a szerzetesnőket erőszakkal megfosztják egyházi ruháiktól, kituszkolják őket a kolostorból. Tömeges áthelyezésekkel egyik városból a másikba, állandó mozgásban tartják őket, hogy fanatikus összetartásukat megtörjék. János fráter a korbácsot is alkalmazza a böjtöltetés és magánzárkák mellett azokkal szemben, akik nem engedelmeskednek parancsainak.

IV. Sixtus pápa belső, egyházi reformjainak végrehajtására, egymás után nevezi ki az inkvizítorokat az alsópapság és szerzetesek körében terjedő "kelyhes mozgalommal" szemben. Podjebrád cseh király kiközösítése huszitizmusa miatt a kornak egyik legnagyobb egyházi botránya. Mátyás király maga is két irányban kénytelen hadierejét lekötni: a cseh szakadár mozgalommal és a török veszedelemmel szemben. A pápai udvarban működő "Magister Sacri Palatii" - penitenciamesterek tisztjét ebben az időben javarészt a magyar domonkos szerzetesek töltik be és a pápa bizalma bennük látja a legjobb munkaerőket tervei végrehajtására. Így nevezte ki IV. Sixtus Kassai Ignácfia Miklóst 1483 okt. 28-án Magyar- és Csehország főinkvizítorává. Jellemző a kinevező pápai bulla az akkori magyar vallási viszonyokra: "Miután a Magyar Királyság és a szomszédos Csehország területén nagyon sok a tévelygő és eretnek, akikről hallunk, és mint tudjuk, hogy ebben az időben ott semmiféle eretnek-ellenes inkvizítor nem működik a hit tisztaságának védelmére. Vágyva arra, hogy a jelzett vidékeken a hit tisztasága újból ragyogjon és az eretnekségek kiirtassanak, téged a kassai Domonkos-rendiek szerzetéből való teológiai mestert, Ignácfia Miklóst kinevezünk a gonosz eretnekségek inkvizítorává az egész Királyság területén, a fenséges Magyar Király összes birodalmaiban és egyben megbízunk az Apostoli Szentszék általános prédikátori tisztjével is." (215)

Az új inkvizítor feladata a felvidéki városok ellenőrzése volt a husziták és a kelyhesek ellen. Csendes munkájáról csak annyit tudunk, hogy az országnagyokat sorra látogatva meggyőzi őket, hogy minden erejüket összpontosítsák az egyre közelgő török veszedelem ellen és a vallási egységet védjék meg a huszitákkal szemben.

Sokkal nagyobb kavarodást idézett elő Brünni Bálint inkvizítori kinevezése 1488-ban (Valentin de Brunna bohemio) egész Magyarország és a szomszédos Csehország területére.

Ő már keményebben vette tisztségével járó feladatát és hírhedt volt a mezítelen asszonyok ostorozásairól. Az eléje vitt huszitákat, főképp asszonyokat a kolostorok kapuja előtt pőrére vetkeztetve, korbácsával véresre verte. Selmecbányán egy Sura nevű özvegyet annyira megfenyített, hogy a szerencsétlen belehalt sebeibe. A város polgármestere a piactéren nyilvános ravatalon virrasztót tartott a hulla felett és a felbőszült nép megrohanta a kolostort és követelte Bálint kiadását. Az inkvizítor egyházi díszbe öltözve, papi hatalmának a jelvényével, a stólával nyakán és inkvizítori szimbólumával, a keresztfogantyús pálcával kezében, megjelent a tömeg előtt. Határozottsága és nyugalma annyira megdöbbentette a tömeget, hogy szabad elvonulást engedett neki. Az esztergomi érsek közbelépésére azonban a rendi felettesek a pápa megkérdezése nélkül, visszavonták inkvizítori megbízatását és kiutasították Magyarország területéről, megtoldva büntetését azzal, hogy tíz évig cseh földről Magyarország területére nem léphet (216). A pápa közbejárására csak annyit módosítottak a végzésen, hogy visszavonták az egész ország területéről való kitiltást, mert szülőföldjére sem engedték őt be az ottani kolostorok, és megelégedtek azzal, hogy a magyar tartományfőnök engedélye nélkül tíz évig Selmecbánya környékére sem mehetett (217}

206.. III. Incze pápa levele legátusához: "Recibimus itteras, quas tua nobis fraternitas destinavit... gaudeamus autem et in Domino commendamus quod ínter gentes prius ignotas et populos linguae quam non noveras, que estudias..." MIGNE PP. LL. Vol. 216. 1238. old.

207. Kassai kódex: ". .. adultera transformavit palacium tuum prostibulo..." Anno 1285.
208. THEINER: i. m. I. 526-7.
209. "...rex etiam curabatur vaporibus aquarum secundum instructionem magorom paganorum..." Kassai Kódex, anno 1283.

210. "flagellant mulieres nudis carnibus..." U. o. 1352.
211. FARLATI: Illyria Sacra. III. 317.
212. THEINER: i.m.671
213. HERGENRÖTHER: i. m. 1V. 464.
214. Magyarországi városok régi számadáskönyvei. (Nagyszombat) 133. old.

215. Arch. Vaticanum. Reg. 677. Fol. 325.: "Cum per Regnum Ongariae (sic!) in quo multi errores, haeresesque auditi sunt, nullus ibi haereticae pravitatis inquisitor existat... Nos cupientes ut errore et haereses'huismodi poenitus extirpentur ac fidei praedicte lumen in illis partibus elucescat, te Nicolaum Ignacii de Cassovia ordinis fratrum paedicatorum et theologiae professorem haereticis pravitatis inquisitorem per totum Regnum et universum dominium serenissimi in Christo regis Ongariae Bohemiaeque instituimus, ac etiam insuper te generalem Apostolicae Sedis predicatorem in Regno atque dominio Ongariae et Bohemae instituimus et deputamus"

216. "Magister Valentinus de Brunna bohemio expulsatur confinibus Ungariae non obstante breve Apostolico et privatur privilegiis. inquisitorum propter scandalum horribile in civitate Selmiciensis". Kassai kódex: anno 1488.

217. Domonkos Rendi Levéltár Róma: Regesta 1489. J. 159/a. "Magister Valentinus de Brunna privatur omnibus gratiis et infra decem annos non possit sine licentia provincial accedere ad conventum et civitatem Selmiciensem."

Az utolsó inkvizítorok sorából érdemes megemlíteni Michael de Oriente nevét. Francia származású volt és Konstantinápoly elfoglalása előtt a perai Domonkos-rendi Szent Miklós kolostor francia szerzetesei között tanult. A pápa bizalma 1498-ban emeli az inkvizítorok székébe. Lángoló szenvedéllyel szervezi a törökök elleni országos hangulatot egy esetleges keresztes hadjáratra, de az inkvizíció terén már semmi működést sem fejt ki. VI. Sándor pápa 1501-ben a már török kézen levő Bosznia püspökévé és egyben magyar inkvizítorrá Polner Gábor nagyszebeni származású szász dominikánus személyében talált méltó utódot. Mihály halála után Polner egyben a pécsi püspök segítőjeként a délvidéki részek várkatonaságát és a királyi hadsereget látogatta, hogy harcias szellemüket fokozza a török ellen.

A legutolsó inkvizítorról a Kassai kódex 1518-ból emlékezik meg a következő szavakkal: "Körmendi Gáspár fráter tiltakozik

Nemay János Komárom várparancsnokánál, hogy a városban levő két öreg Domonkosrendi szerzetest a várplébániában szállásolta és a kolostort az istentelen lutherista eretnekeknek engedte át."

A Magyar Páltól Körmendi Gáspárig felvonuló magyarországi inkvizítorok sora, 1222 és 1529 között hitvédelmi intézkedésükkel a hazai egyháztörténelem háromszázados küzdelmét tárják fel a hozzájuk csatlakozó és általuk irányított helyi eretnekirtókkal együtt. Ezeknek a teológiában és egyházjogban kiművelt szerzeteseknek a tevékenységét analizáljuk a továbbiak során. VI.

NYELVEMLÉKEINK AZ INKVIZÍCIÓ MÉRLEGÉN

Irodalomtörténelmünk a "Halotti beszédet" és a "Löveni Mária Siralmat" ismeri, mint az első magyar nyelvemlékeket. Liturgikus latinnyelvű könyvekben megbújva, a véletlen mentette át őket korunkra és úgy tekintjük őket, mint irodalmi anyanyelvűségünk gyöngyeit. Pedig ezek csak apró morzsák, töredékek csupán egy már századokkal idősebb magyarnyelvű irodalomból.

Erősen téved az az irodalomtörténeti szemlélet, amely; tagadja még csak a lehetőségét is annak, hogy ilyen magyar szellemi termékek egyáltalán létezhettek. Megokolásul azt hozzák döntő bizonyítékul, hogy miután nem létezett Magyarországon olyan irodalmi igény mint sürgető szükségszerűség, amely írásra ösztökélte volna a magyar írástudókat, nem is létezhetett irodalom sem. Ezt a véleményt főképp Thienemann Tivadar képviseli az újabb irodalomtörténészek közül. Szerinte az egyedüli olvasni vágyó réteg a városi polgárság volt és miután ilyen magyar földön nem létezett, irodalom sem létezhetett (218). Röviden megfogalmazott tételük szerint "tatárjárásra és egyéb nemzeti szerencsétlenségre hárítani a magyar szellemi sivárságot, a nemzeti nyelvű könyvek pusztulását, romantikus és felbuzdult képzeletvilág szüleményének kell tartanunk, mert a magyarságnak nem voltak ilyen könyvei". Ez a "hivatalos" felfogás, mint látjuk, nyugati párhuzamokból indul ki, de főképp a városi polgári réteg, mint egyedül irodalmat igénylő elem, magyarföldi hiányából.

Hozzászoktunk, hogy népünk minden kultúrmegmozdulását, művészi alkotásait, legendáit nyugati szemléletből indulva, nyugati mércével mérje a hivatalos tudós gárda. Pedig egy frissen és az európai szellemnek idegenszerű alkotó vággyal érkező ázsiai népnek a kultúrája, művészete és legendái is ázsiai gyökérből táplálkoztak. Keleten is voltak már sokkal előbb, mint nyugaton magasfokú kultúrák, a kereszténység dogmákba merevedett tanításától elütő tiszta erkölcsű vallások, keleti fantázia szőtte színes legendák, hősi eposzok és a magyar nép, amely "mint tövis fúródott Európa szívébe a 9. század végén" hosszú vándorútján, míg visszatért "Attila örökébe", nem ment el mellettük érzéketlen közönnyel. A magyar népléleknek éppen ázsiai származása miatt felfokozott, kultúrigényei voltak.

Ha egykorú keleti életszemléletből indulna ki a magyar irodalomtörténet, akkor meglepő eredményekre jutna a párhuzamok, összehasonlítások útján. A tatárok kultúra-pusztításáról például csak Halagu kán szerepét kell ismernünk. 1260-bon elfoglalva a szíriai alamus várat, ahol már akkor a muzulmán világ hatalmas csillagvizsgáló intézete működött, áttelepítette a több, mint 400.000 kötetnyi könyvtárat, amelyet a tatárjárás Kelet-Európában és a kaukázusi államokban összeharácsolt (219). Ebben a korban, amikor hazánkban egy bibliáért két falut adtak tizenkét ekényi földdel, kétszáz jobbággyal (220).

Bayantu kán (uralk. 1312-1320) Anjou-házi királyaink kortársa, Csoski Odsir kolduló szerzetessel ezer példányban nyomtatta ki "stupával" az egyik legnépszerűbb vallási könyvet és azt ingyen szétosztatta a nyájak mellé rendelt pásztornépek között (221 ).

A "véletlenek törvényszerűsége" úgy akarta, hogy ebből az ezer példányból csak egyetlen maradjon a turfáni őskolostorok homokba temetett romjai alatt és ez az egy példány is csak 22 oldalnyi töredék az eredeti 168-ból.

A példának hozott "keleti" adatok megdöbbentő erővel mutatják a következő tételek igazságát:

1.)  volt a keleti pásztornépeknek is kultúrigénye még nyájaik őrzése közepette is;
2.)  ezt a kultúrigényt ki is elégítették könyvvel;
3.)  nemcsak a gazdag kereskedő és katona osztály jutott betűhöz (ami nyugaton a városi polgárok privilégiuma!) hanem a szegényebb népelemek is és
4.)  az 1000 példányból csak egynek a töredékét sikerült megtalálni.

A rideg "tárgyilagosság", amellyel irodalmi anyanyelvűségünk lehetőségeit kutatták és kutatják a német városkutatási párhuzamokba temetkező elkötelezett irodalomtörténészeink, ma már jogtalanul akarja felszámolni a "romantikus" képzeletvilághoz tartozó és valóságban nem létező magyarnyelvű irodalmat. A Jagelló-korszak alatt íródott és a Nyulak-szigeti kolostor szorgos iratmásoló apácáinak, Ráskai Leónak, Sövényházi Mártának kódex-gyöngyei az 1500-as századfordulóról csak egy kolostori közösségnek lelki igényeit volt hivatva kielégíteni. A szigeti klastrom azonban csak egy csepp volt a tengerben. A magyar nyelv mézét, zamatát sóvárgó többmilliós nép lelke igényelte nemzeti öntudatában történelmének hősi eposzait, faja eredet-legendáit, gyermekeinek szőtt színekkel tobzódó meséit. Ez a lelki igény nem a Jagellók korában született: évszázadok előzték meg az apáca-irodalmat magyar nyelven.

Voltak magyar könyvek és írások már a 12. században is. Elég csak a Nyulak-szigetén élt és halt nagy magyar vezeklőnek, Árpádházi Margitnak a szentté avatási perét bevezető jegyzőkönyvek tanúságát felidézni.

Mikor a 17. században Lósy esztergomi prímás parancsára felnyitották Margit koporsóját, teteme mellett találtak egy 1271 augusztus 1-éről dátumozott iratot. A pápai szenttéavató vizsgáló-bizottság jegyzőkönyve volt ez, Artolus velencei kalmár tolmácsolásában a kihallgatott tanúk vallomásáról (224), Az egyik tanú szerint a kolostorban ősi idők óta, még mikor az apácák a veszprémi közösségben éltek, tehát a 13. század legelején, magyarul olvasták a Passiót, Krisztus szenvedéseit (225). Miután a Passió az Újszövetségnek nagy részét kitölti, fel kell tételeznünk, hogy az első, okiratszerűleg említett magyarnyelvű Biblia fordításáról van szó (226}, De nem ez az egyetlen eset és nyom a magyar Bibliáról. A 14. század elején a firenzei kolostorban, ahol az inkvizíció "könyvcenzorai" működtek, élt Pasavanti fráter domonkos-rendi szerzetes és hivatalos könyvcenzor. Ő mondja egy kezébe került magyar Bibliáról az első, idegen ajakról elhangzó "könyvkritikát" azzal, hogy "scurolinguaggio"-ja, "homályos nyelvezete" van (227). A másik adat szintén egy domonkos szerzetestől; a francia Guarinus rendfőnöktől származik, aki Árpádházi Szent Margit életének legendájával kapcsolatban említ egy nagyobb terjedelmű magyar Bibliát. (228).

Az említett firenzei könyvcenzúra volt az inkvizíció által kijelölt fórum a hit tisztaságát veszélyeztető könyvek és iratok ellenőrzésére. A magyarországi inkvizíciós perekben egész sora szerepel magyar Bibliáknak, az "istentelen manicheizmus" vádjával illetett írásoknak, szentek legendáinak, csillagászati és madárjós könyveknek, alkimista jegyzeteknek, amelyek nagyobb része - ha azokat nem égették el - ide került.

Az inkvizíció szövegvizsgálatai, kemény szigorral végrehajtott kritikája legalább ebben a formában, ahogy feljegyezte az elkobzott könyvek címeit és azok tulajdonosait, nagy távlatokat nyit - akaratlanul - egy valóban nemcsak létezett, hanem sokszerű és országszerte elterjedt magyarnyelvű irodalomról. Miután a hit védelmét szolgálta, természetszerűleg elsősorban a Biblia latin- és magyarnyelvű példányait vizsgálta felül.

Ezt a feladatát a hitélet és dogmatikus ortodox vallás törvényeihez mindenek felett ragaszkodva, nagy tárgyilagossággal hajtotta végre. Épp azért nem szabad elfelednünk, hogy nem negatív pusztító szándék vezette még akkor sem, ha a Bibliát máglyára dobatta. Az egyház védekezése volt ez tanai tisztaságának érdekében a 13. század óta annyira elterjedt hamisított szövegű Bibliák, csonkított szentírások és az esetleg tévedésekre vezető helytelen fordítások ellen.

A latinnyelvű bibliaszövegek sem voltak a 13. század elején egységesek és az Ószövetségi Biblia különösen sok változatban, eléggé nagy eltéréseket mutatott. A Szent Jeremos fordította Vulgata, eredeti héber szövege után, vagy a görögből fordított u. n. Septuaginta, a századok folyamán sokat csiszolódtak (229). Maga az inkvizítor Domonkos-rend sem fogadott el akármilyen szöveget, hanem mindjárt megalakulása első éveiben Toulouseban tartott, 1229. évi káptalanján "bibliajavító" bizottságot állit fel a Szent Jakab kolostorban (230). Ez a bizottság, amely egy lombardi, egy német, egy francia és egy angol szerzetesből állt, azonnal elvetette az u. n. Sensi fordítást (231). Minden biblikus szöveget be kellett szolgáltatni a Szent Jakab kolostornak, ahol annak orthodoxiáját, szövegének épségét szorgosan felülvizsgálták.

Nagy gondot fordítottak arra is, hogy laikusok kezébe Biblia ne kerüljön. Bár ezt a tilalmat a toulousei 1229-es zsinat is meghozta, a Domonkos-rendiek azt is megtiltják, hogy a velük szerzetesi közösségben élő dolgozó testvérek (frates conversi) Bibliát olvassanak, vagy ilyen kezükbe kerülhessen (232). Egy Bertalan nevű szerzetes 1240-ben valahol szerzett magának egy Bibliát, amiért a rendi nagy káptalan súlyos büntetésben részesítette (233}. Szigorúan tilalmazták a latin szövegek magyarra való fordítását. A dolgozó frátereket, vagy a női kolostorokat lelki gondozásban részesíttető papszerzeteseknek még csak jegyzetet sem volt, szabad készíteniök, hogy hallgatóságuk előtt könnyebben fordíthassanak (234). Az egyetemi hallgatók sem készíthettek maguknak "quaternost", vagyis jegyzetfüzetet. Csak a szöveget írhatták le pontosan és azt is a mesternek a jelenlétében. Széles margót kellett hagyniok üresen, ahova később a kommentárokat írták (235).

A magyar könyvinkvizíció folyamán nagyon szigorúan büntették a "könyvrejtegetőket". Attól eltekintve, hogy könyveiket, Bibliájukat elkobozták, a máglyahalál veszélye is leselkedett reájuk. Mégis majdnem minden esetben titokban tartják a könyvek hollétét (256). A kódexek a 13. században, még akkor is, ha csak egyszerű másolatok voltak minden "illuminálás" díszítés, miniatúrafestés, vagy "iniciálé"-díszes kezdőbetűk nélkül, roppant nagy értéket képviseltek. A magányosoknál családról családra öröklődtek, a kolostorokban pedig szigorú előírás szerint "catenatus", láncra verve tartották őket a könyvtár falába illesztett vaskarikához rögzítve, vagy a liturgikus könyveket a "pulpitus" olvasóállvány láncához erősítve a kódex fatáblás bőrbevont gerincét. A Domonkos-rend még 1323-bon is hoz ilyen rendeletet, hogy "a láncos könyvekre különös gonddal figyeljenek" (237), Ha a kézirat díszítésekkel, képekkel is ékeskedett, akkor még nagyobb értéket képviselt.

Hogy a szegényebb réteg is olvashasson, megszületett az egyszerű kéziratos "Biblia Pauperum" - Szegények Bibliája, mely a 12. század óta nagy elterjedtségnek örvendett a Lyoni szegények és valdensek eretneksége nyomán, de valódi népszerűsége a 14. század vége felé a legnagyobb. Rövid célzatosan összeválogatott szövegek, kézirat másolatok, melyeket a szegény vándorprédikátorok használtak evangéliumi fejtegetésükhöz (237/a) Az egyetemek lezüllött diákjai mindig ügyesen tudták kamatoztatni felületes jártasságukat e téren. Miután a korszellem amúgy is átitatódott bizonyos reformkövetelésekkel az egyházzal és fennálló társadalmi renddel szemben, könnyít volt ezeket a "szegény-bibliákat" értékesíteni, mert az összeválogatott szövegek főképpen az evangéliumi szegénység eszméinek szándékolt csoportosításaként megkönnyítették a vallási vitákhoz szükséges citátumok láncolatát.

Főképp vásári tömegekben jelentkeztek ezek a vándorprédikátorok, vagy céhekbe tömörült iparosok körében igyekeztek nemcsak eszméiket elterjeszteni, hanem egyúttal a >Biblia Pauperumokat" áruba bocsátani. A hitvédő inkvizítorok gyanúja nyomon kísért minden idegent, jövevényt a Teuton János szervezte "Militia Christi" útján. A német városi polgárság volt e téren a legmegbízhatóbb elem. A Felvidék városaiban sűrűn találkozunk ilyen irányú adatokkal. Kassa város inkvizítora fráter Orbán 1289-ben Lőcsén, Bártfán, Körmöcbányán és a környező falvakban tartott "könyvrazziája" során 85 ilyen "biblia pauperum"-ot kobozott el, melynek gyakorta adta a "diabolica" - ördögi - jelzőt. (238), A tulajdonosok mindig idegen nevű, javarészt "cipszer" cívisek. Hogy a könyvek kelendőségét biztosítsák, sokszor képekkel is díszítették, hogy azok didaktikus értékét az esetleg olvasni nem tudók számára is némiképp érthetővé tegyék.

Mindenesetre feltűnő, hogy a "Biblia Pauperum" főképpen a Felvidéken volt elterjedve és jellegzetes polgári olvasnivaló és az inkvizíció többszöri kutatásai ellenére újra és újra felbukkannak a sokat használt kéziratok. Hogy megdrágítsák, színesre festik kezdőbetűit.

A csatári monostor egy ilyen festett bibliáját 1256-ban Guthkeled Vid mester elzálogosította egy Farkas nevű magyar zsidónak, aki viszont továbbadta az admonti kolostor osztrák szerzeteseinek. Vid mester kárpótlásul két falut adott összes járandóságaival együtt a csatári szerzeteseknek(239), volt ez, mert a 13. század elején és a 14. század végén Európaszerte elharapódzott a pénzvágy, időnyerés szempontjából gyakorolt szövegek lerövidítése, kivonatolása, amelyeket teljes szöveg értékében adtak el drága pénzen. Nemcsak szegény írástudó falusi papok, nyomorgó egyetemi hallgatók tartották fenn ezen a módon magukat, hanem a világhírű párizsi egyetem keretén belül, működő "bibliothecari" könyvkereskedők is ezen az úton igyekeztek meggazdagodni.

Roger Bacon, a híres ferences skolasztikus hosszadalmasan foglalkozik ezeknek "az eretnekeknél gyalázatosabb, tisztes tógákban járó írástudóknak törvénytelen üzleteivel" Szerinte a máglyát is megérdemelnék, mert elrejtik a lehetőséget azok elől, akik szorgos gonddal igyekeznek az Írás szövegeit megismerni. Tőle tudjuk, hogy 1275-ben a párisi egyetem rektora kénytelen volt elrendelni a "bibliothecariusok" kötelező eskütételét, hogy csak teljes és hamisítatlan szöveget adnak el(240).

Magyar szempontból sokkal nagyobb veszélyt jelentett a prágai Károly-egyetem szegény diákjainak széles körben elterjedt bibliai és más szövegek hamisítása. Ők már iparszerűen űzték a bibliagyártást. Nagy Lajos királyunk egyik argumentuma a pécsi egyetem sietős felállítására éppen a magyar könyvinkvizíció során felderített nagyszámú hamisítvány és csonkított, tudományos szövegek voltak.

Való igaz, hogy a prágai 1348-ban IV. Károly német-római császár és cseh király által alapított egyetem hallgatósága javarészben Európa szegény tanulóiból verbuválódott és a megnehezült élelmezést másolásokkal igyekezett feljavítani. Reánk maradt tréfás verseikben maguk is bevallják üzelmeiket: "A szegény skolasztikusok az iskolákban tanulnak - és nagyfokú szégyenükben nem szívesed koldulnak. Szerény, kicsi írásokat íme néktek írnak, hogy kapjanak valamit tőletek, mert vizet azt nem isznak..."(242). Tehát egy kis "írásbeli munkára" szívesen vállalkoznak, hogy italra - csak víz ne legyen - költhessék. Az egyetemi hallgatók egyébként ebben a városban hírhedtek voltak arról is, hogy burkoltan vagy nyíltan, de mindig a fennálló egyházi és társadalmi rend ellenlábasaiként szerepeltek (243). A prágai egyetem "jelzésével ellátott írások, bibliák zöme csonka és hamisított szövegű és nagyban hozzájárul a későbbi huszitizmus szellemi előkészítéséhez a következő században.

XI I. Benedek pápa hadjáratot indít a "biblias carolinas" ellen, de már nem a Domonkos-rendiek, hanem a ferencesek vezetésével. Az esztergomi ferences kolostor tagjai Nagy Lajos különleges támogatásával Pozsonyban, Nagyszombatban, Bártfán, Lőcsén és Szatmáron nagyméretű bibliaégetéssel igyekeztek elnyomni a prágai hamisítványok elterjedt tömegét ( 244).

VI. Kelemen avignoni pápa ismét a domonkosokra bízza ezt a feladatot fráter Gyárfás fehérvári perjel vezetésével. Éles vitákat váltott ki a nevezett eljárása a szepesi káptalan több tagjával szemben, akik nem helyeselték a könyvek megsemmisítését, amely őket is érzékenyen érintette, miután saját könyvkereskedésük volt épp a "carolinas" jelzésű Bibliákból és egyéb teológiai iratokból (245).

Még Zsigmond király korában is akadtak esetek, amikor az inkvizíció szöveghamisítással találkozott 1418-ban, de már nem bibliai szöveget csonkítottak, hanem Aquinói Szent Tamás Compendiumának 3 kötetét. Legérdekesebb és a "véletlenek összejátszásából" született adatunk, egy augsburgi ilyen nemű hamisítvány. A memlingi származású Zeagg Burkhard önéletrajza szerint érdemes nyomon követni a szöveghamisítók eljárását, könyveik árúba bocsátását és az üzleti "hasznot", amellyel egy ilyen folyamat járt. Az önéletrajz szerint a korán árvaságra jutott fiatal fiút plébános nagybátyja tanította meg írni és szöveget másolni. Miután a plébános meghalt, a szerencsétlen fiú ismét utcára kerül és sok csavargás, koldulás és bordélyozás után egy kitaszított leánnyal házasságot köt. Megélhetésükre nincs más mód mint a szövegmásolás.

Egy városi paptól megbízást kap Szent Tamás Summájának a másolására és ívenként 4 "groschent" kap jutalmul. Neje fonással is segíti. Sokszor éjjel is dolgoznak és másolgatnak, úgy hogy egészen jól kezd menni a soruk. Burkhard zsoldos katona lesz Augsburgban, ahonnét a városi tanács, miután megtudja, hogy írástudó, követségbe küldi Székesfejérvárra Zsigmond király udvarába. Itt igyekezett diplomáciai követség ürügye alatt üzletet kötni és az Augsburgból magával hozott kész Summákat árúba bocsátani. A véletlen úgy hozta, hogy éppen Salamon fia Péter Domonkos-rendi perjelnek kínálta fel megvételre, aki nemcsak a Summának nagy ismerője és korának ismert teológusa volt, hanem Magyarország akkori főinkvizítora is. Súlyos pénzbírsággal, könyvei elkobzásával fizetett és szerencsétlenségben szerencséje volt, hogy külföldi kapcsolatai, követségével együttjáró bizonyos fokú "mentessége" szabadította meg, hogy a "világi hatalom karjának" kiszolgáltassák, ami hosszú várfogságot jelentett volna (246)

Az inkvizíciós jegyzőkönyvekben szereplő latin- és magyarnyelvű Bibliák, szentek legendái és egyéb iratok, elveszett nyelvemlékeink sorát gazdagították. Anyanyelvűségünk elveszett írásos bizonyítékait érdemes felsorolni.

Benedek tatai presbiter-plébános 1238-ban adott számot Damasus fráter inkvizítor előtt egy csonkított, vagy rosszul fordított magyar Szent Lukács evangéliumról. A vádbafogott plébános vallomása szerint, azért nem jelentette be a jelzett munkát, mert az általa használt misekönyvvel volt egybekötve. Eredetére vonatkozólag csak annyit tudott mondani, hogy elődjétől, a Szent Demeter templom papjától származik és hogy az elhalt plébános özvegyétől, aki nagy szegénységben él, vásárolta meg. Miután fráter Damasus csonkának és értelmetlennek találta a szöveget, amelyet egyébként régi volta miatt már-már alig lehetett olvasni, szétválasztatta a missale-misekönyvtől és felhasználva az egybegyűlt hivősereg jelenlétét, nagy beszédet tartott a hit tanainak tisztaságáról és egységéről, majd ünnepélyesen a templom mellett elégették a kifogásolt iratrészt több "scripta curiosa" kíséretében (247).

Ez az első elégetett magyar szentírás szövegről szóló adatunk. Egyben azt is látjuk belőle, hogy a szegényebb egyházak, templomok birtokában levő ilynemű iratok rendszerint nem szerepelnek egyedül, hanem más jámbor könyvekkel együtt. Kétségtelen, hogy a nép előtt adandó alkalmakkal felolvasták a magyarnyelvű szövegeket. De a Legfontosabb következtetés az 1238-ban elégetett nyelvemlékekből az, hogy miután a perakta szerint a szövege a "használat miatt már alig olvasható", hogy egy legalább is 12. századi magyar evangéliumról kapunk hírt.

Van ugyan régebbi könyvinkvizíció is, a pontosan tíz évvel korábbi, 1228-ban az erdélyi szászok falvaiban lezajlott könyvelkobzásokról, de mint látni fogjuk, ezekben az esetekben, ahol 12 könyvet koboztak el, nincs említés sem azok szövegéről, sem nyelvéről; feltételezzük, hogy vagy latin, vagy esetleg németnyelvű könyvekről van szó. 1228 Szent Vince vértanú napján (január 22) Gerhardus segesvári perjel vezetésével Renaldus erdélyi püspök felkérésére egy hármastagú bizottság végigjárta Regun (Szászrégen), Oronos Winch és Erkwd (Szászerked) falvakat, hogy az esetleges lappangó és be nem jelentett Bibliákat kinyomozzák és megvizsgálják. Miután a falvakban ellenállásra találtak, két hét múlva visszatértek az Aba nembéli Leusták fia Olbodas comes és fegyveresei kíséretében és 12 könyvet koboztak el (248).

Ugyancsak ebben az esztendőben Corlardus comes védelme alatt a kolozsvári Wolfgang inkvizítor Deés környékén, főképp azonban Káld községben folytatott eljárást, ahol "a régi pogányság fészke" volt. Sajnálatos módon, nincs részletezve az elkobzott "scripta curiosa" gyűjtőcím alatt említett könyvek tartalma, sem száma, de van egy nagyon sokat sejtető mondata "ismeretlen betűkkel" voltak írva. Ez a megjegyzés, miután megelőzi a tájékoztatás, hogy az "régi pogányság fészke" volt, a kis Káld község azt a gyanút kelti fel bennünk, hogy esetleg rovásírásos, régi magyar iratokról történik az első okiratszerű említés.

Az inkvizítor, Wolfgang német származású kolozsvári dominikánus valószínűleg nem tudott magyarul és nem ismerhette az ősi, de akkoriban még divatozó rovásírás t, még kevésbé az írások szövegét, azért adta a "scripta euriosa" gyűjtőnevet azok részletes felsorolása helyett. Szerencsére Wolfgang perjel kutatóútja nem fejeződött be Káld faluban, hanem a vidékére is kiterjedt szorgossága. Az Ilmod patakocska és Guratanus (Gyertyános?) erdő közötti "remeteségben" élő Regwes (Regős?) nevű magányos öregtől elkobozott egy könyvet: "az istentelen manicheista" és a vádlott által "legenda Elexi"-nek nevezett "ismeretlen betűkkel" rótt írást (249)Később látni fogjuk, mekkora jelentősége van a "manicheista" jelzőnek és még inkább a "legenda Elexi" könyvnek, amely őseink Kaukázusból magukkal hozott legendacsoportjának egy része (250). Ez a "Szent Elek legenda" a Nyulak-szigeti kolostor könyvei között is szerepel (251 ), nyugateurópai elterjedtsége épp a magyarság által oly sokáig megőrzött Buddha-legendacsoport egy gyöngyszemének tekinthető (252 ).

Érdemes felsorolni a "Barlaam és Jozsafát" legendák gyűjtőneve alatt az európai irodalomtörténészek és "hagiografusok" által annyit vitatott Buddha-mondák leszármazottjait, az eddig már ismertetett "legenda Elixis"' mellett. A tatárjárás utáni időkben Krizostom segesvári perjel talált eretnekgyanús könyveket a Torda melletti Daág villában, Kelnuk faluban egy Chily nevű magyar birtokában. Ez az 1254-ből származó adat is "egy sötét manicheusi" könyvről szól "sancti falsificati" - hamisított szentek címén.

Az ugyanebben a faluban Ebel fia Teel tulajdonát képezte az inkvizíció által elkobzott, de már pontos címmel jelzett "Vitasti Alesi", tehát Szent Elek élete. Ugyancsak a jelzett könyvcenzor jegyezte fel a Brassó melletti Zanchatelek (Sanchatewluki) Erwyn (Erőny?) nevű magyar "scriptum manicheicum" könyvét cím és közelebbi adat nélkül (253),

1272-ben Berthold, a kerti cisztercita apát felkérésére a brassói "tiszteletreméltó asszony Aglent" birtokában levő alexandriai Szent Katalin legendáját vizsgálta felül a Gyulafehérváron működő könyvinkvizítor (254).

A Kökényes Renholti nemzetségbeli Mykod comes védelme alatt működő könyvvizsgálók 1288-ban Turuskun várát, Alsóvincet Barabuch falu Muhy nevű villáját, Sáros telkét és Paptelkét kutatták fel az ott elterjedt, eretnekgyanús könyvek felderítésére. A jegyzőkönyvek nem említik, az inkvizítorok nevét, de miután Mykod comes a kolozsvári perjellel, Gellérttel ugyanezekben az években járta a székely falvakat, feltételezzük, hogy az ő nevéhez fűződik a jelzett falvakban "aratott siker": huszonhét gyanús iratot koboztak el, közöttük a nyolc "lingua vernacula" tehát magyarnyelvű Szent Katalin és antiókiai Margit életét (255).

218. THIENEMANN T.: ,.Városi élet a magyar középkorban." MINERVA (1923). 41. - 69. old.
219. ALDO MIELI: "El mundo islamico y el occidente medieval cristiano" Bs. As. 1848. 171 oldal. ..

220. DEDEK C. L.: Árpádkori irodalmi emlékek. Budapest. I. 76. é. n.
223. HAENISCH E.: Mongolica der Berliner Turfan Sammlung. Berlin 1954
224. MONUMENTA E. VESPRIMIENSIS. I. kötet bevezető szavai 50. old.
225. "Per totam quindenam ante Pascha occupabatur in memoria Dominicae Passionis et historiam passionis sibi legi vulgaliter faciebat..." ACTA SANCTORUM: Januarius a 903.

226. V. ö. 224. jegyzet 234. old.
227. KARDOS T.: "A HUSZITA BIBLIA" Budapest 1953. Magyar Nyelvtudományi Társaság 82. szám  44. old.
228. V. ö: 225. jegyzet.
229. KATHOLISCH KIRCHENLEXIKON. "Bibel" szó alatt.
230. WALZ A.: "Vom Buchwesen im Predigeorden bis zum Jahre 1180." Festschriit M. Grabmann. Különlenyomat 117.

231. MONUMENTA ORDINIS FRATRUM PRAEDICATORUM III 9. - 82.
232: LABBEI: "Collectio Cociliorum Tolosanorum" T. Ix. 427. 14. kánon.
233. "Propter modum notabilem aquirendi." MONUMENTA O. P. III. 17.
234. WALZ A.: i. m. 119.

235. MONUMENTA O. P. II. 47. és "...curet prior provincialis... quoniam studentes ne scribant quaternos..." DENIFLE: Chartularium Universitatis Parisiensis I 133.

236. Kassai kódex: 1237. "Multi obstinati excondent biblias non obstante periculi mortns eis affictis..."

237. "...Libri in cathenis et in armario communi usi deputati sunt. " Fr. Herveus Britone rendfőnök parancsa az 1323. évi barcelonai nagykáptalanon.

237/a. A "Magyar Helikon" kiadó jelentette meg 1966 karácsonyra az esztergomi "Biblia Pauperum" hasonmását. A mű kritikáját (Kovách Zoltán tollából) közöljük, hogy az ilyen természetű iratok európai elterjedését felmérhessük. Mint látni fogjuk, Magyarország is beletartozott ezekbe az eretnek mozgalmakba. Mint annyi más sorstársa, ez a könyv is Itáliába került.

A "Biblia Pauperum" a szegények bibliája, a középkori keresztény lelkiség egyik jellegzetes terméke. Kialakulását a 12. századtól a 15. század végéig a fennmaradt emlékeken követhetjük. Az: Újszövetség legfontosabb eseményeit, Krisztus életének titkait mutatja be, hozza annak előképeit az Ószövetségből, képekbe és rövid magyarázatokba foglalva adja az üdvösség történetét. A szegények bibliája elnevezés a legnagyobb valószínűség szerint azokra a szegény vándorprédikátorokra vonatkozik, akik számára ezek a szentírási kivonatok készültek, s talán összefüggésben van a 12. századtól Európa szerte elhatalmasodó, reformokat követelő eretnek mozgalmakkal is. A magukat Krisztus szegényeinek nevező kataroknak, akik az ószövetséget részben vagy egészben elvetették, s csak az újat fogadták el, a Biblia Pauperum-mal mutatták be mint didaktikai eszközökkel a szintén szegény, többnyire szerzetes vándorprédikátorok a szentírás egységét.

Először kéziratos formájában terjedt el és vált nagyon népszerűvé, majd a fametszet sorozatokat könyv alakban adták közre, végül pedig illusztrált nyomtatott könyvként került az egyre szélesedő olvasóközönség kezébe.

Hazánk mindhárom fajtából rendelkezik egy-egy példánnyal. A Szépművészeti Múzeum őrzi a Biblia Pauperumnak egy 1330. körül észak Ausztriában készült kéziratát és egy szedésnyomással előállított ősnyomtatványpéldányt, mely 1462-63 körül Bambergben Albrecht Pfister nyomdájából került ki.

Ez a szegények bibliája a 15. század közepe táján készült a németalföldi fametszés egyik kiemelkedő emlékeként. Papirosa két francia papírmalomból, a troyesi és a champagneiból került ki. E kiadásból a szakirodalom ma tizenegy példányt tart számon: Brüsszel. Chantilly, Párizs, Zürich. Sankt Gallen, Drezda (az esztergomi példányból hiányzó első levelet a jelen kiadás az itt őrzöttből fényképen mutatja be), London (2), Hága, New York és Esztergom.

Az utólag, de még a 15. században kifestett esztergomi példány pasztellszínei és más tónusai, németalföldi mesterre vallanak. Még a keletkezés századában Itáliába került; erről tanúskodik a könyvszerető ember panaszos kis olasz versikéje: milyen nehéz visszaszerezni a kölcsönadott könyveket. A további olasz birtoklás jele a beragasztott 17-18. századi olasz típusú nemesi címer.

238, Kassai kódex: anno 1289.
239. V. ö. 222. jegyzet.
240. AGUIRRE Y RESPALDIZA: Ragerio Bacon. Barcelona, 1945. 375. old.

242. "Pauperes scolastici, qui in scolis stuclent
      Et prae magnitudine mendicare pudlent,
      Homile litterulam modo vobis scribunt
      Detis ipsis aliquid quod aquam non bibunt..."
Citálja: Chalupecky, L'Université Charles a Prague de 1348-1409. Praga 1948.

243. "Sumus quidem canonici, ecclesiae nullius,
       Fratres omnes, herretici ordinis neutrius..." U. o.

244. KOCH J.: "Philosophische und theologische Irrtumslisten von 1270 bis 1329- Melanges Mandonnet. II,  305.

245. Kassai kódex: "mandamus biblias carolinas dictas, tamquam mutiIatas, erroneas et periculosas  comburendas esse... 1345.

246. PAULSEN Fr.: "Geschichte des Gelehrtenunterrichts auf den deutschen Universitaeten". Leipzig, 1919. I. 26-28

247. Kassai kódex: "Anno dni 1238 - 12. Biblia mutilata et scripta curiosa in foro ecclesiae Sancti Demetrii solemniter combusta sunt..."

248. Kassai kódex: U. o. "Anno 1228."
249. U. o.
250. HIRAM PERI PFLAUM: "Der Religionsdisput der Barlaam-Legende' ein Motiv abendländischer Dichtung." Salamanca 1959. 21. jegyzet.
251. GULYÁS A.: "Apácakönyvtár a Nyulak szigetén" - Magyar Könyvszemle, 7923,

252. LE CUQ V.: "Ein christliches und ein manichaeisches Fragment in türkischen Sprache." Sitzungberichte der Preussischen Akademie der Wissenschaften von Berlin. 1909, - 1202.
253. Kassai kódex: anno 1254 - 23.
254. Kassai kódex: anno 1272. 45/v.
255. U. o.: anno 1288 - 34/r.

Az eddig felsorolt, megsemmisített vagy elkobzott könyvek sorában feltűnő számban szerepelnek Szent Elek, alexandriai Katalin, antiokiai Margit, sőt még epikus formában a "Remete és király" címen az egész Európában nagy elterjedtségnek örvendő "Barlaam -legenda" eredői (256). Ehhez az irodalmi, ősi forráshoz, kell számítanunk azokat az iratokat is, amelyek "manicheista" jelzőt viselnek (257).

A nevezetes Barlaam "keretregény" valójában a fiatal Buddha életének legendás részleteiből ered és évezredek folyamán minden vallás, a keresztényt sem véve ki, átformálta a benne rejlő nagy értékű erkölcsi motívumokat jámbor, épületes olvasmányokká, hogy élvezetes formában adhassa hívei kezébe. Vannak iszlám előtti arab, soghdiáni= ó-perzsa, georgiai, abházi, görög, sőt zsidó fordításai is az egyes részleteknek. Európába a magyarságon kívül a sokkal későbbi francia keresztes hadjáratok trubadúrjai, Gui de Cambrai, Baudouin de Sebourc híres eposzai útján kerültek el (258).

Magyar eredetkutatási szempontból a Barlaam-motivumok ilyen korai jelentkezése magyar irodalmunk anyanyelvűségének hajnalán, arra enged következtetni, hogy a magyarság már jóval a honfoglalás előtt, első kézből kapta ezt a legenda csoportot és azt már a 8. században nemcsak magáénak mondhatta, hanem tovább is fejlesztette.

Eredetlegendáink, mint Emese álma, Hunor és Magyar leányszöktetése, stb. legnagyobb turkológusaink szerint manicheusi "emanációs motívumok". Azonosak a 6. század elejére visszavezethető Ogaz és Bilge kánok hasonló csodálatos fogantatásával és születésével az ősi nemzetségi "totem-állatok", turul, szarvas és oroszlán varázsló erejének befolyása alatt (259).

Még a Volga-menti bolgár, ótörök testvérnépünk legendáiban is szerepel ilyen álom, nemzetségindító legenda, ahol véletlenül ugyancsak Álmos a születendő gyermek neve, mint a mi Emese legendánkban (260), Röviden megfogalmazva: a honfoglaló magyarság sabir-török eredetű törzseinek a hitéletében jelentős nyomokat hagyott hátra a manicheista ősi vallás, mint eszmei hordozója, irodalmi terjesztője a Barlaam-legendák koszorújának és a belőle eredő jámbor, később keresztény mezbe öltözött "szentek élete" sorozatnak. Egy másik, nagyon fontos következtetés: az inkvizítorok és krónikásaink ismerték eredetlegendáink manicheusi eredetét és annak "eretnek" élét. Anonymus Álmos pogány alakjára illeszti a manicheizmus maradványai ellen a keresztény színt: "a Szentlélek volt vele", azért lett oly bölcs és jóságos (261).

Ez a megállapítás nem csupán a manicheusi eredetlegendákból ered, hanem történelmi és nyelvészeti adatokból is. Hogy az említett és a nyugati irodalomtörténészek által "keretregény"-nek minősített legenda-csoportot valójában megérthessük, ismernünk kell annak vallási történelmi eredetét.

Mani- görögösen Mannes - ősi káld-mágus nemzetség tagjaként született a Sasanida királyok birodalmában, a mai Perzsiában, K. u. a 3. század elején. Mint "Isten emanaciója" kisugárzása a dualizmus, a jó és gonosz őrök ellentétéből eredeztetett tanok alapján, új vallást alapított. Tanításának lényegét hosszú századokon át csak ma kezdjük megismerni. Bár rengeteg könyvet ír, azok megsemmisültek.

Csak a turfáni ásatásoknál, 1905-ben kerültek elő nagyobb töredékek (262) Az új vallásnak ő maga lett első vértanúja: Chosroes sasanida király elevenen megnyúzatta, bőrét szénával kitömve, a nagyobb városokban fákra akasztották tanítványai elrettentésére (263)" Halála éve, K. u. 290 egyúttal tanainak elterjedését is jelenti mint fontos időpont a vallástörténelemben. Nem volt vitatkozó, tanait erővel hirdető vallás, hanem "sincretista" - összegező - épp azért minden vallásból kivette az általa megfogalmazott hitrendszer kiegészítésére a megfelelő elemeket. Így szerepelnek benne buddhista elemek csak úgy, mint keresztények.

Elterjedtségére elég csak az az adat, hogy a híres keresztény egyházatya, Ágoston, fiatal korában hívei közé tartozott(264) tehát Észak-Afrika hajdani hatalmas római kolóniáiban is lábat vetett. Keresztény "apologéták" hitvédő iratainak egész sora foglalkozott tanainak tévedéseivel és mint említettük, korunkig ezek voltak a forrásai a manicheizmus ismeretének.

Magyar eredetkutatási szempontból Mani követői a 6. század végén jelentős eredményeket értek el azzal, hogy megtérítették a nagy Ujgur, ó-török állam fejét Bika kánt, aki egyszersmint államvallássá is tette birodalmában a manicheizmust (265).

Már 762-ben kolostorok egész sorát alapítja, főképp az ujgur főváros,

Turfán vidékén. Szerepük az ó-török irodalomban rendkívül nagy. Könyveik már Szent Ágoston korában nagy feltűnést keltettek gyönyörű pergamenjeikkel, festett iniciáléikkal, szöveg közötti képeikkel és a kódexek fémfoglalatos kötéseivel (266). Ők vezették be és fejlesztették tovább az ó-török rovásírás elődjét (267). Ismertető jelük a két jobb tenyér egymásba csapása - kézfogás - volt, amit előttük egyetlen nép sem ismert (268). Hívei fehér ruhát viseltek és aszkézisük, vezeklő életmódjuk követőit ó-török (kök-török) nyelven "zendik" - szenteknek hívták, amely nevet később az Iszlám felvétele után a mohamedánok "eretnek" értelemben alkalmaztak {269). Szertartásaik jó részét a "szapulás", a tisztálkodás tölti ki, a víznek, mint tisztító elemnek gyakori használatával. Aszketikus életüknek legszebb példatára a turfám kolostorromokban talált, Katlag asszonynak tulajdonított "Bűnbánati ima". Szerepelnek ebben az ó-török (köktörök) nyelven írt szövegben Kutlug fia Daramis és leánya Kutad is. "Orvis"-nak nevezi benne a gyógyító, szemfényvesztő kuruzslókat, "szatócs"-nak a házaló kalmárokat. A legnagyobbnak vélt bűnt a "hazug" fogalommal jelölték.

A sok könyv- és irattöredék, melyeket a turfáni és környékbeli kolostor-romokból, száraz homokkal eltemetett városok falai alól századunk fordulóján feltártak, tele vannak egy letűnt, nagy kultúra nyomaival, amely honfoglaló magyarságunk Dontői - Kievi tartózkodásánál előbukkanó archeológiai adatokra is élénk fényt vetítenek. A kievi magyar sírokban talált sakk-tábla, a manicheusok egyetlen megengedett és nagyrabecsült szórakozásának a "királyi játéknak" a bizonyítéka, az ó-török nyelvű Álmos könyvben szereplő kék gyöngyök a honfoglaláskori magyar sírokban, ezzel az ősi, letűnt kultúrával való kapcsolatokból erednek (271).

256. V. ö. 250. jegyzet. Hiram Peri, aki egyébként a jeruzsálemi héber egyetem irodalomtörténet tanára, gazdag, irodalmat sorol fel jelzett munkájában. Nemcsak az eredetét kutatja a legendaciklusnak, hanem későbbi elterjedését is az európai nyelveken. A felsorolt irodalomban a magyar is szerepel, de csak értéktelen, 19. századi "áhítatos ponyva" jelleggel. Ebből is látszik, hogy az inkvizíció milyen alapos munkát végzett az eredetileg ázsiai motívum kiirtásában és csak akkor békélt meg vele, amikor a kereszteshadak trubadúrjai útján nagy kerülővel örmény, georgiai és arab forrásokból merítve és a középkor "áhítatával" átitatva, elözönlötte nyugatot. A környező népek irodalmi emlékeiben már sűrűn szerepel ennek az új, második hullámnak az emléke, ugyanakkor, amikor magyar nyelvemlékeinkben a jelzett Nyulak-szigeti apáca-irodalmon kívül semmi nyom.

257. A könyvinkvizíció vezetői kétségkívül tudatában voltak, hogy keletről a Duna-medencébe nyomult őseink kapcsolatban állottak a manicheista vallással. Mint látni fogjuk, Kiev várában tartózkodásuk emlékét Photius bizánci keleti ortodox pátriárka is megőrizte "apologétikus iratában", ahol Ügek és Almos udvarát már manicheusnak jelzi. Vitairatát egymásutánban másolják, kommentálják újabb "apologéták", mint mytilenei Zakariás, akinek 932-ből származó kézirata a kievi barlang-kolostor könyvtárában volt és történelmi visszapillantás számba vehető a manicheizmus elterjedésére vonatkozólag De írt a "török vallás" ellen Methód is, Cirill társa, és szintén személyes kapcsolatai voltak a honfoglalás előtti, Lebediában és Dentumagyariában élő őseinkkel. Latin vonalon már ismerjük szent Ágoston írását Faustus, volt hittársa és mestere ellen, de még nagyobb népszerűségnek örvendett Damaszkuszi János: "Contra Manicheos" c. munkája.

A "török vallás" tudatát még a honfoglalás után is megőrizte Szent Gellért munkája őseink hitéről és így a római egyház hagyományszerűen ismerte ezt a sokszor rovásírások titokzatos jegyeibe burkolt irodalmi veszélyt, mely nem annyira dogmaszerű tanítást, "intellektuális vallásismeretet" terjesztett, hanem népi nyelven írott, értelemhez és érzelemhez egyaránt szóló erkölcsi tanulságokat. A "manicheus" jelző azért szerepel olyan sűrűn az inkvizíció jegyzőkönyveiben még a 13. században is, mert a nyugati latin műveltségű papoknak teljesen idegen volt maga az ősi magyar rovásírás és még inkább annak tartalma. Gondolati társítással tehát az ősi "török vallást" jelképező írásokat minden habozás nélkül "manicheus"-nak ítélték, ami egyenlő volt a máglyatűzzel.

258. APPEL C. "Gui de Cambrai: Balahan und Josaphas." 1907. és BORGNET J.: "Baudouin, de Sebourc: Le chevalier au Cygne." Bruxelles. 1848.

A legenda-ciklus valójában a Buddha élettörténetének kiszínezett változatai nagy utat tettek meg, amíg az egész emberiség közkincsévé lett. Ha a fordítások dátumait figyelembe vesszük, meglepő, hogy a turfáni, részben rovásírásos, részben sogdiani kötöttírásos legendák töredékei 799-ből származnak. Időrendben követi ezt az ó-török (ujgur?) szöveget az arab fordítás a 9. század elejéről majdnem, egy időben a georgiai (abkáz) nyelvű szöveggel, amelyet ad Kaukázusból Bizáncba származó Euthymius szerzetes görögre fordít a 10, század második felében. Hommel (Veisslovits: "Prinz und Derwisch" München, 1890. munkájához írt előszavában) a héber fordítás Ibn Chisdai munkájának tartja a 13. századból. Fontosnak tartom megemlíteni Peri professzor tanulmánya alapján a Barlaam és Jozsafát nevek változását a fordítások egymásutánjában.

Az ó-török rovásírásos szöveg azonos a "pehlevi", tehát a párthus nyelv által szaturált ó-perzsa névvel: Bodisatta. Az arab szövegben (a diaktrikus pontozás elcserélése miatt) már Budasaph, a georgiai abkáz nyelven Yodasaf, amelyet a görög torzított fordításban Joasaph alakra változtattak. A "keresztény" európai formája egy kis történelmi hamisítással azonosította a zsidó Józsafát király nevével. A Barlaam név változása is szembeötlő: A Buddha címét jelentő ,,úr"- Boghavon alakból, a pehlevi Balavar név áll legközelebb az ó-török hangzáshoz, amelyet az abkázok Balavari-ra módosítanak és a mai formájában - ahogy Európa ismeri - az arab ferdítő fordításra vezethető vissza. Ez a kis nyelvészeti kitérés - Peri alapján, szükséges, mert a legenda ősi címéhez közelálló ó-török, manicheusi neveket Bodisatta és Balavar alakban sokkal közelebb érezzük törökös nyel: kincsünkhöz, mint mai "modern" változatait. Bodisatta - Elmélkedő, "bódult", lelkileg "boudug" atya és fia Bala "var" az "ur" fogalmával azonos mint Buddha nevében.

259. Marquart egész sorozatot említ ezekből a "manicheusi emanaciós" eredetlegendákból "Guwaini's Bericht Über die Bekehrung der Uiguren." Sitzungsberichte der phil. und historische Classe der Akad. der Wiss. 1912. 480- 491.

260. BANG-RACHMAT: "Die Legende vom Oguz Quagan" Sítzungberichte der Preussischen Ak. d.. W. Berlin,     1932. 683.
261. ANONYMUS Cap. 7.
262. GRÜNWEDEL: "Die archeologischen Ergebnisse; der dritten Turfan Expedition." Zeitschrift für Ethnologie" Jahrg. 1909.
263. SALEMANN C. "Maniehaeische Studien" I. Saint Petersbourg 1908

264. Szent Ágoston "Vallomásaiban" nagyon sokszor említi, hogy fiatal korában ő is a manicheusok sorába tartozott és nagy tisztelője volt Faustusnak, akit később megtérése után külön apologétikus iratában "Adversus Faustom" címmel támadott. Tőle tudjuk, hogy Karthago egész környéke a manicheusok vallásának hódolt.

265. SCHLEGEL G.: "Die Inschrift auf dem uigurischen Denkmal von: Kara Balgasun." Sitzungberichte der Preuss. A. d. W. Berlin, 1905.

266. KESSLER: "Mani" Berlin, 1899. p. 366: A szerző említi a 859-ben meghalt Kagyiz szavait, aki szerint már akkoriban sokan megbotránkoztak a manicheusi fényűzésen, amellyel könyveiket írták és díszítették. Szent Ágoston a már említett "Adversus Faustom" c. munkájában pedig így ír: "Tam multi et tam grandes et tam pretiosi codices vestri - incendite omnes illas membranas elegantesque tecturas decoris pellibus exquisitas..."

267. Radloff véleménye ez, bár nem tér ki a "magyar rovásírásra", de szerinte a manicheusok erősen továbbfejlesztették és újabb betűkkel gazdagították a "den ganzen Osten beherrschenden türkische Literatur und Runenschrift...", és mindezt a 7. század végétől kezdve. ,,Bussgebete der Manichäer." Boulletin de 1'Academie Imperiale des Sciences de St. Pétersbourg, 1911.

268. HENNING W. B.: "Ein manichaeische Henochbuch." 1934. 27.
269. KESSLER: i. m. "Szeretném, ha a ,zandik' manicheusok ...nem adnának ki annyi pénzt, hogy tiszta fehér papírt és ragyogó fekete tintát vásároljanak"... mondotta Kagyiznak Ibrahim al Sini, aki már felvette a mohamedán vallást. 371. oldal.

271. LÁSZLÓ GY.: "A honfoglaló magyar nép élete" Bpest, 1944 - és Thomsen W.: "Ein Blatt in türkischen "Runen"-Schrift aus Turfán" (Sitzungberichte - 1910.) A szerző szerint az általa; feloldott rovásírásos török nyelvű, szöveg a 700-as évek végéről íródott, és már akkor számontartotta a magyar honfoglaláskori sírokban oly gyakran talált kék "gyöngyöcskék" jelentését: "kök yürün tas" -a kék gyűrű kő -, védelmet nyújt azoknak, akik "őszinte tucsar yat kisi a kartu umaz" - maguknál tartják, hogy kárt amazoknak ember ne tehessen... A kék kő szimbóluma az eget jelentette és aki védelme alá helyezkedett nem fogott rajta semmiféle ártás.

Legfontosabb az összes turfáni iratok közül a von Le Coq francia származású tudós által talált és feldolgozott "Barlaam legenda" töredék. 1905 nyarán ásták ki Bulajuk kolostorának romjaiból Tudományos kiértékelése 1923-bon jelent meg de kapcsolatait a magyar ősi irodalommal még alig érintették (273). Ez az említett Barlaam-töredék és kísérő szövege a tudós v. Le Coq szerint: "feljogosít bennünket arra a megállapításra, hogy manicheusok és nem a keresztények voltak a Barlaam-legenda elterjesztői Európában és hogy ennek a változatai sugalmazták a nyugati népek, többek között a németek és franciák kultúrájában ismert szentek életét."

Ebben rejlik ennek a szerény töredéknek nagy kultúrtörténelmi jelentősége(274). Ezek alapján kiegészíthetjük a megállapítást: Egyetlen európai nép sem kapta első kézből az ó-török irodalmon keresztül jövő legenda ciklust, csak a magyar. Az Altaj és Kaukázus vidékéről hozták magukkal őseink a hitvilágukat erősen befolyásoló manicheizmus hatásával együtt. Ez a dualista befolyás a honfoglalás előtti korból, főképp a 8. század óta nyomon követhető és történelmi bizonyítékok egész láncolata igazolja.

A kievi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezető réteget, tehát álmos családját, Photius bizánci pátriárka. Eretnekségekkel foglalkozó "apologetikus" iratában seregszemlét tartva a bizánciakkal kapcsolatos népek fölött 895-ben. írja, hogy "a kievi törökök manicheista eretnekség hívei (275). Görög nyelvű iratában még azt is megemlíti, hogy ezen a vidéken - Kiev vára - olyan népek laknak, akik a "karapóztou Theou" nevű szellemi lénynek is hódolnak, akit mint Isten kísérőjét, küldöttjét tekintenek, pedig egy rosszindulatú lény (276).

Hogy őseink hiedelemvilágában már akkor létezett a "garabonc" mai fogalma, ezek a szavak kétségtelenül bizonyítják, Photius pátriárka egész közelről ismerhette a Kiev irányából oly nagy veszedelmet jelentő "turkoi" népet annál is inkább, mert egyik követe Szent Cirill már átutazott Dentai Magyarországon, a sabirok birodalmán, amikor Krím félszigetén egy "ungre" nemzetiségű csapat elfogta és csak némi habozás után engedte útjára a kazárok kánjához (277). Ez az epizód 860-ban történt és bizonyára összefüggött a pátriárka ama szándékával, hogy a kazárokat érdekkörébe von Ja. Ismerjük nagy levelezését a bolgárok cárjával, akinek keresztény hitre térítésénél nagy szerepe volt (278). De ismerhette ősi népünket a kievi vár ispánjainak Asköld és Dir-nek kalandozó hadjárataiból is ugyanezen évben, amikor megrohanták Bizáncot Mihály császár távollétében. A pátriárka, mint az állam egyházi feje nem tudott más fegyverrel ellent állni, mint Mária fátylával, amelyet az egyik bizánci templomban őriztek; könyörgő körmenetet tartott papjaival, hogy az égiek távoztassák el felőlük a veszélyt. A "turkoi" csapatok kívülről láthatták a várfalakon menetelő éneklő, imádkozó, templomi zászlókat lengető papságot és a Patriarkát és visszavonultak(279). Így menekült meg Bizánc

Honfoglalás után is fennállnak még bizonyos kapcsolatok a manicheusi vallással. Szent Gellért marosvári (Csanád) püspök, aki a magyarokat valóban közelről ismerhette és vallási életük minden megnyilvánulását más irányban is számon tartotta, tudta róluk, hogy Mani ősi dualizmusának régi hívői. Géza fejedelem, István király atyja ezt be is vallja neki: elég gazdagnak és hatalmasnak érzi magát arra, hogy egyszerre két istennek -jó és gonosz - szolgáljon. Egyébként is egy külön "apologéta", hitvédő írásában foglalkozik a manicheista "eretnekséggel", amelyet azonban a velenceiek simulékony diplomáciájával élve, nem mert, vagy nem akart konkrét vezető személyiségekre vonatkoztatni. A forrás kiadvány, amely Szent Gellért említett vitairatát elemzi, csak mellékmondatként veti oda "...adversus manicheismum quoque pugnat sanctus noster" -a manicheizmus ellen is harcolt szentünk(280). Bár vannak vélemények, hogy Szent Gellért nem tudván magyarul, nem ismerhette őseink hitvilágát, azt kell vallanunk, hogy több mint húsz év, amit magyar földön eltöltött, bizonyára nem múlt el nyomtalanul e tekintetben, hiszen a hittérítők minden törekvése minden időkben az volt, hogy a gondjukra bízott népek nyelvét mielőbb elsajátítsák. De ettől eltekintve a Csanádi püspök népünk más régi szokását, pl. a "lares"-ek népi elterjedését csak úgy megfigyelte, mint ázsiai, számára teljesen idegenszerű melankólikus énekét(281 ). Tarthatatlan tétel, hogy nem volt módjában őseink hitéről első kézből, saját tapasztalatai alapján magának képet alkotni. A manicheista vallásnak külsőséges megnyilvánulásai, sajátos szertartásai is voltak, és ha másból nem, ezekből formálhatta meg hitvitázó iratának manicheistákra vonatkozó részét(282)_

A hazai köztudatban a középkor folyamán élénken élt az emlék a magyar ősvallás manicheusi kapcsolatairól és annak eretnek voltáról. Törvényhozásunk történetében még 1563- ban is nevén említik meg: "Ezekben az utóbbi években Magyarországon olyan káromkodások terjedtek el, amelyekben Istentől az egyedül őt megillető teremtő erő elvonatik és az ördögnek, ebnek, kutyának, vagy másféle gonosz teremtménynek adatik. .."(283),

Megnevezi a törvény a káromkodások eme fajtájának az eredetét is: "a török manicheusi eretnekek által terjesztődik. .. "(284) Miután maga a jelzett törvénycikk megemlíti, hogy "irradicatus", vagyis meggyökeresedett szokásról van szó, nem gondoljuk, hogy e török manicheizmus eretneksége az ozmán törökökre vonatkozik. Az iszlámba ilyen dualista felfogást tükröző tanítás nem illeszthető be. De azért sem, mert a Mohácstól 1563-ig eltelt három évtized alatt nem gyökerezhetett meg nemzeti kifejezés, hiszen éppen a törökkel vívott élet-halálharcban alkalmazta a magyar harcos. Az ,,ördög-adta", "kutya-teremtette", "ebadta" kifejezéseket, amelyek ellen az 1563-as törvény íródott, sokkal öregebbek a török hódoltsági időknél.

Azt viszont Ipolyi püspök is észrevette, hogy népi szólás-mondásaink legmaibb mában is használt változatai, mint "hozott a manó, vigyen a manó", "hogy a manóba", "mi a manó?" stb. okvetlenül kapcsolatban vannak Man i. "heresiarcha" nevével. "Kétségtelenül fennáll a névnek ősvallási fogalom maradványi jellege és nyelvnyomainkból máig kitűnő ily jelentése"(285), Ugyanezt kell mondanunk a "Manó" névvel kapcsolatos közmondásainkról: "Harcol mint manó a cserfa tetején" - kétségtelenül a "zendik" vallásalapítójának vértanúhalálával összefüggő, ma már elszíntelenedett népi emlékezés nyoma. Ugyanerre utal, csak kissé erősebben: "Akkor még manó is saját bőrében járt" (egy változata: "Akkor még manó is gatyában járt. ..), tehát olyan régen, amikor még Manit nem nyúzták meg elevenen, régestelen régen.. . (A madárijesztőket népi szólásunk sok helyütt ma is "manó"-nak nevezi).

Szükségünk volt erre a nagy kitérőre, a manicheizmus vallástörténelmi taglalására, mert nagy jelentősége volt az irodalmi motívumok, legenda-csoportok eszmei hordozásában. Betűt teremtett, hogy őseink nyelvén írásba foglalhassa az addig szájról-szájra szálló hősi eposzokat, legendákat, meséket, mondákat. Bevonta őket egy hatalmas kultúrkörbe, gazdagítva őket azzal a tiszta erkölcsi erővel, amely az általuk elfoglalt Pannoniában már régen szétzüllött. Ekkora kitérő után azonban bizonyítva látjuk, hogy befolyása nagyobb volt az irodalomban, melynek a gyökerei egészen a 8. századig nyúlnak vissza időben és Turkesztánig érnek földrajzi térben.

A Barlaam-legendakör európai terjedésének könyvtárnyi irodalma van - kivéve a magyart. - és manicheusi örökségmivoltát a középkor nemcsak sejtette, hanem tudta és ismerte is. Ezzel magyarázható a 13. századi inkvizíció különleges szorgoskodása, a sokat emlegetett alexandriai Szent Katalin legendák elkobzása, mert ez a "keresztény mezbe bújtatott változata " Barlaam hét tudóssal folytatott hitvitájának. Alexandria szentje is a különféle vallások téves eszméit vitatja a városa hét tudósával.

Ugyancsak irtották "Szt Elek" legendáit is, mert a könyv hőse, epigon Ja a keleti aszkétának, aki atyja gazdagságát megvetve, koldusruhába öltözve élt a szülői ház küszöbén, próbára téve a járó-kelő udvari emberek jóindulatát... Szent Vid, antiókiai Szent Margit életének a legendái csak átszínezett jámbor változatai a Barlaam-legendakör egy-egy fejezetének. A "sárkányölő" Szent György lovag, vagy a magyar Szent László eposzok mozzanatai megtalálhatók ebben a "keretregényben" csak úgy mint a király és remete jelenet, ha Attila epigrammjára gondolunk (286), melyet későbben tárgyalunk.

A felsorolt könyvelkobzások és ezzel a ,,manicheusi eretnekség" javarészt erdélyi jelenségek. Ugyan ez a "keleti motívum" jelentkezik ugyancsak Erdélyben, a középkori templomfestészetben, Szent László kultusszal kapcsolatban, ahol sűrűn szerepelnek a Barlaam-legenda apróbb mellékjelenetei. Ugyanezt mondhatjuk pl. a bögözi középkori református templom Margit ciklusáról is(287 ).

Az eddig felsorolt Barlaam-legenda eredőkből Szent Katalin hitvitái Lipót-megye Komlós falujában és Vágsellyén fordultak elő azzal a megjegyzéssel, hogy "nagyon öregek, alig olvashatók" és hogy tulajdonosaik a "szegény népnek szoktak belőlük felolvasni". Miután a magyar vallástörténelemben oly nagy szerepet játszó "beginizmus" két esetével állunk szemben, a felolvasó személyekkel foglalkozva, későbbi fejezetünkben térünk rá fontosságukra.

Fehér M. Jenő