Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
	MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében (363. oldal)

II. A JANKOVICH-GYŰJTEMÉNY 

NUMIZMATIKAI ANYAGA 

A gyűjtemény igen fontos része a numizmatikai anyag, Jankovich ezt a műfajt igen fontos történeti anyagnak és művelődéstörténeti illusztrációnak tekintette, s maga is jó numizmata volt. A tárgyakra úgy tett szert, hogy kifejezetten figyeltette a hagyatékokat, számon tartotta a nagyobb gyauteményeket, s amint lehetőség nyílt rá, résen volt, megszerezte őket, esetleg válogatni tudott állományukból anélkül, hogy másod- vagy harmadpéldá

nyokat kellett volna kényszerűen megvennie. Az érmekre igen sok pénzt áldozott. Ezen anyag is, mint könyvtára, egészen elsőrangú volt. Kétségtelen, hogy már apjától igen jó érmeket, pénzeket örökölt, az öreg Jankovich ugyanis, szemben könyveivel, ezeket nem adta el, hanem két fiára örökítette, Jankovich Miklós pedig megvette az öccsére, Jankovich Józsefre eső felerészt; később pedig megszerezte Dobai Székely Sámuel anyagának egy töredékét, bizonyos jelek pedig arra vallanak, hogy a Kazay Sámueltől (1711-1798, Debrecenben volt patikus) is vett néhány fontos darabot. Kazay gyűjteményének leltára 2452 érmet és régi pénzt számlált, melynek nagyobb része azonban a debreceni Református Kollégium tulajdonába került. Már fiatalon (1795-ben) megvette Koppi Károly (1744-1801) piarista szerzetesnek, a pesti egyetem tanárának érmeit, majd Semsey András kamaraelnök, Girgl János (nagy Árpád-kori éremlelet tulajdonosa), Kiss Ferenc (1791-1859, egyetemi tanár, régiségtanban járatos ember), Haffenbeck Károly, helytartósági tisztviselő pénzeinek több-kevesebb részét. Nem teljesen egyértelmű, de alapos okkal feltételezhető, hogy Fejérváry Károlytól, Muslay Lászlótól (pénzjegyzéke fennmaradt 1840-ből), bizonyos dr. Stublichtól, kinek 650 magyar és ókori pénzéről esett említés, valamint Szalay Péter (1763-1825) helytartótanácsi tisztviselőtől is vásárolt. Azonban - tekintve, hogy a legjelesebb magyar numizmatikai emlékek külföldön is becsben álltak - külhonban is szét kellett nézni, hogy saját anyagát teljessé tehesse. Ennek érdekében cserékre is hajlandó volt. A hatalmas ókori anyag egy részét Viczay grófnak adta régiségek ellenében, utóbb azonban ókori érmei ismét meggyarapodtak, bár nem ezek voltak anyagának legfontosabbjai. Tekintettel arra, hogy az éremgyűjtés meglehetősen széles körben elterjedt volt a kor Magyarhonjában, a kereslet meglehetős volt, ügynökökkel és kereskedőkkel is szoros kapcsolatban kellett állnia. Közülük Löwi (Löwy) Hermann pesti ezüstkereskedő és - főképpen - Totesz Izsák budai nemesfémbeváltó volt lankovich állandó szállítója és ügynöke, utóbbi Erdélyben és Debrecenben is. Pozsonyban Stern Márk dolgozott neki. Fenti két, a nemesfémbeváltásban jártas zsidó, mármint Löwi és Totesz, kitűnő darabok megszerzéséhez segítette őt, s már itt jelezzük, hogy régi, történelmi ékszerek megszerzésében is nagy érdemeik voltak. Totesznek lankovich időnként hatalmas összegeket fizetett, a legnevezetesebb műveket nála sikerült elcsípnie. Bécsben Salát lózsef volt állandó ügynöke, a kereskedő cégek közül Graeffer, valamint Singer volt a leggyakoribb kapcsolata. Mindenesetre e műfajban is segítette őt Litteráti Nemes Sámuel, s a jelek szerint tisztességesebben, mint a kéziratok dolgában. Ennek okát adni nem nehéz: Jankovich ugyanis országos hírű numizmata volt, sőt, a határon túl is ismerték, és mindenünnen kikérték szakvéleményét, mellyel - levelezése bizonyítja ezt - általában nem is késlekedett. 

A numizmatikai gyóijtemény nagyjából a következőkből állt: aranyérem mintegy 1002 (majdnem 2219 dukát pénzsúfyban; ma ebből 978 darab van meg, a hiány oka ismeretlen), ezüstérem 2300; egyéb érmekkel egyáitt összesen 6020 darab. Egyéb részletezésben: görög és barbaricumi 163, római 1622, bizánci 91, magyar 2883, erdélyi 320, külföldi európai 586 darab; emlékérmek száma 451. Elég sok ezek közül soha nem került múzeumba, de a többség mégiscsak, így például: Nagy Sándor-statér, Macedónia; Lysimachos-statér, Thrakia; Kősón aranypénze (295. sz.); Iulius Caesar-arany (vétel Litterátitól); Nero Drusus-aureus (igen jó példány) (296. sz.); Traianus-arany (szintén Litteráti); Marcus Antonius légiós ezüstdénár; Athalarius-ezüst (Litterátitól 1842-ben, tehát már Jankovich második gyűjteményének volt a része, melyből a Nemzeti Múzeum 2000 forintért 20 érmet vásárolt meg). Továbbá: Galla Placidia-arany, Julianus-arany, Constantinus Chlorus-arany (barbár veret 

Ioannes tyrannus (bizánci) solidus, Kálmán király dénárja (Litteráti), I. Lajos „szerecsenfejes" ezüstdénárja (257 darab), Vencel ezüstdénárja (2068 darab, gellérthegyi lelet, 1827), II. Ulászló ezüstguldinere, II. Ulászló aranyguldinere, II. Ferdinánd tízszeres aranyforintja 1632-ből, I. Lipót tízszeres aranyforintja, Batthyány Károly herceg ötdukátos aranya (1674), Esterházy Miklós herceg tízdukátos aranya (1770), Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem tízdukátos aranya (1598), I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem százdukátosa (Semsey András kamaraelnök gyűjteményéből), Mária Terézia erdélyi négydukátosa (1760), Albert Wallenstein aranydukátja (1629), II. Lajos vas-tagvcretű, kétdukátos érme (1525), Weiss Mihály tízdukátos brassói arany emlékérme, Christian Hermann Roth: Buda visz-szavételére ezüst emlékérem (1686), Sobieski lános lengyel király aranyérme (1687), Matthäus Donner: Mária Terézia jelmondatos aranyérme (felfüggesztő füllel, 28 dukátos), Ferenczy István: Hunyadi János és László (bronzérem). 

Az ókori érmek közül a legjava Viczayhoz került, kinek halála után a Museum Hédervárianum - Magyarországon rendkívüli -ókori pénzeit Párizsba vitték, és ott adták el. Jankovich e gyűj-teményrésze, különösen a görög pénzeket illetően, nem tekinthető túlzottan gazdagnak, bár a római anyag számra nézve nagy. Természetesen így is akadtak benne kitűnő emlékek, melyek a fenti felsorolásban is szerepelnek. Bizánci darabja összesen 91 volt, de az mind értékes példány, középkori és újabb Magyarországon kívüli anyaga pedig 182 arany- és 855 ezüstérmet tartalmazott, köztük számos, egészen ritka darabot, melyek közül talán a német városi és személyes emlékpénzek, emlékérmek emelendők ki. Ahogy a könyvek terén, úgy a numizmatikában is arra törekedett, hogy a magyar anyag a teljességet mutathassa meg, az összesen 2883 magyar kiadású (ebből 543 arany) és 320 erdélyi (181 arany) darab erre lényegében alkalmas is volt. E hatalmas éremgyaijtemény valóban rendkívüli gyarapodást hozott a Nemzeti Múzeum számára. A viszonylag kevesebb erdélyi darab között akadtak a legértékesebb művek, számos tízdukátos arany mellett a gyűjtemény fő műve minden idők egyik legnagyszerűbb művészi értékű, rendkívül ritka és értékét tekintve is rendkívüli remeke az Apafi Mihály-féle százdukátos volt. Egynémely érmeit 1830 körül a Tudományegyetem éremtárának ajándékozta. 

Jankovich korának magyar numizmatái és éremgyüjteményei 

Jankovich - bár kiválóan értett a numizmatikához - e tárgykörben elsősorban gyakorlati szakember maradt, annak ellenére, hogy több érmészeti dolgozata jelent meg nyomtatásban, melyek érdekesek és értékesek, sőt jelentékeny kéziratokat, feljegyzéseket és anyaggyűjtéseket készített. Hogy ezt csupán mindennapi szerzeményezéseinek segédleteként használta, vagy pedig valamilyen nagyobb összefoglaló kötet megírására készült, az kérdéses; valószínűbb az első feltevés. Nagy éremtani összefoglalással többen is kísérleteztek Magyarországon. Az első művek fordítások, Joseph Eckel neves német érmész munkái után, melyek a pesti egyetem kiadásában jelentek meg, Katancsich Péter Mátyás (1750-1825, ferences szerzetes tanár) fordította őket németről latinra (1788, 1799). Schönwisner István (személves adatai fentebb) kiváló összefoglalást írt a magyar pénztörténetről, majd három kötetben kiadta a Széchényi Ferenc ajándékozta éremgyűjtemény teljes anyagát, forrásokkal és képtáblákkal (1801 és 1807), művei ma is fontos, alapos és használható for

rásmunkák 

Simonchich Ince János (1750-1807) piarista tanár ugyancsak általános magyar pénztörténet szerzője, speciálisan kutatta és adta közre I. Mátyás király pénzeit (1806). Ugyan nem magyar szerző műve, de magyar gyűjteményről szólt F. Caroni olasz numizmata és barnabita szerzetes könyve, ami a két kiváló Viczay gróf pénzeiről 1814-ben jelent meg, s két kötete kétségkívül fontos szakirodalom volt a hazai gyűjtők számára. Aligha kétséges, hogy a könyv munkálatainál ifjabb Viczay Mihály jelentős közreműködő volt, társszerzőnek tekinthető. A legnagyobb lélegzetű munkára Weszerle József (1781-1838, pesti egyetemi tanár és maga is gyűjtő) vállalkozott, amikor hatalmas anyagot kutatott fel, részben leírásokból és forrásokból, részben a hazai és külhoni gyűjtemények anyagának tanulmányozása útján. A leendő nagy mű illusztrációihoz is hozzákezdett: kitűnő minőségű rézmetszésű táblákat készíttetett, halála azonban megakadályozta ezek befejezésében is. A hozzávetőleg félszáz, hatalmas anyagot tartalmazó kéziratos füzet sem kerülhetett már végső rendezésre és kiadásra, csupán sokkal a szerző halála után. Am e torzót is használták, elsősorban az érmészeti táblákat, de aligha hagyták kihasználatlanul a kézirat kincsesbányáját sem. Kisfaludi Klassics Ignác (1792-1854) a bécsi udvar alkalmazásában állt, s az ausztriai ház rendjeleiről adott ki gondos munkát Bécsben (1840), ugyanakkor magyar nyelven. A legkésőbb jelent meg Rupp Jakab (1800-1879, magyar udvari kamarai levéltáros) kétkötetes műve a középkori magyar pénzekről. Ez kiváló mű volt, sokáig kézikönyvként szolgált, Jankovich már használhatta második gyűjteményének összeszedése során. A fentieken kívül számos magyar szerző kisebb-nagyobb dolgozatai, adatközlései jelentek meg, hazai s nem egyszer külföldi folyóiratokban. 

A korszak numizmatikai gyűjteményeit ismertetni szinte lehetetlen, s feltehető, hogy elég sokat egyáltalán nem is ismerünk közülük. Mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy már a Jankovichtól történt vásárlás előtt is léteztek közgyűjtemények. Ilyen volt például a Pesti Egyetem gyűjteménye, melyben a könyvek és a kéziratok mellett jelentős éremgyűjtemény is akadt, a Széchényi Ferenc-féle éremgyűjtemény már a Nemzeti Múzeum része volt, még ha ez az intézmény csak „virtuális" volt is, hiszen csak 1846-ban készült el ma is működő, kiváló szépségű, Pollack Mihály (1773-1855) által emelt épülete, addig anyagait Pest különböző épületeiben tartották. Ekkorra már a Magyar Tudományos Akadémia is rendelkezett jeles éremgyűjteménnyel (mai épületéhez csak 1863-ban láttak hozzá, addig gyűjteményeit bérleményben tárolták). Valójában azonban a régi Magyarországon lankovich életének döntő részében az egyetem mellett csak egy jelentékeny nyilvános gyűjteményt láthatott a közönség (közigazgatási tekintetben meghatározásunk még csak nem is helyes, hiszen akkoriban Erdélyt a Habsburgok külön kormányozták). Ez a báró Brukenthal (Bruckenthal) Sámuel (1721-1803, Erdély kormányzója, a bécsi kancellárián is magas hivatalt viselt, Mária Teréziának jó embere volt, mivel azonban II. lózsef a szász autonómiát ellenezte, a gubernátor pedig akadékoskodott, a „kalapos király" 1787-ben menesztette őt) által Bécsben összegyűjtött anyag, ami mintegy 16 ezer, döntő részében ókori, magyar és erdélyi pénzből állott. A gyűjtemény 1817-ben vált nyilvánossá, mikor is a nagyszebeni református gimnázium epületében a szász nemzetre hagyományozott nagyszerű Brukenthal Múzeum megnyitotta kapuit. Szorosan véve, ez volt első nyilvános múzeumunk. Jó néhány püspöki könyvtárban is akadt jeles éremanyag, némelykor azonban nem az egyházi intézmény, hanem a vezető klerikus tulajdonaként. Míg például a pécsi Püspöki Könyvtár vagy a pannonhalmai Főapátsági Könyvtár érmei elidegeníthetetlenek voltak, addig Kopácsy József (1775-1847, esztergomi hercegprímás 1838-tól, az Aka-

démia tiszteletbeli tagja 1831 óta, több kéziratos forrást adatott ki, Hild Józseffel átterveztette az épülő esztergomi székesegyházat, de ennek elkészültét már nem élte meg) gyűjteménye végső soron családi vagyonnak számított. 

A magyar főnemesség számos jeles személyisége már a 17. században nagyban művelte a numizmatikai gyűjtést, és néhány közülük szakértővé képezte ki magát. Legjobb példa erre gróf Draskovich János horvát bánnak, Magyarország nádorának (1603-1648) két fia, gróf Draskovich (III) János (meghalt 1692, főudvarmester) és gróf Draskovich Miklós (meghalt 1687-ben, országbíró, a Habsburgok örökös magyar királyságának törvénybe iktatását az 1687-es országgyűlésen nyíltan ellenezte, elébb pedig Thökölyhez pártolt). Különösen Miklós számított szakértőnek, III. Ferdinánd egy levelét ismerjük, melyben érem meghatározását kéri tőle. A gyűjteményt a két testvér közösen birtokolta és gyarapította, mígnem azt 160 ezer forintért I. Lipót meg nem vásárolta tőlük. Mellesleg a numizmaták sora folyamatos a 18. században is. A sort az átmenet embere, az idősebb (I) gróf Viczay Mihály (1727-1781) zárja, ő is kiváló éremgyííjtő, szabadkőműves, csakúgy, mint e dolgozatban is számos alkalommal említett fia, ifjabb (II) gróf Viczay Mihály. Utóbbi mellesleg - ezt ritkábban említik - kiváló kép- és szoborgyűjtemény-nyel, csontfaragásokkal is rendelkezett. Az éremgyűjtemény ókori részének számunkra szomorú sorsáról már esett szó, a magyar darabok azonban Hédervárott maradtak, végül ezek is szétszóródtak. E nemzetközi rangú gyűjtemény értéke hasonló lehetett Jankovichéhoz. A régi leírások alapján igen jelentős éremanyag volt a fraknói herceg Esterházy-kincstárban, mely azonban - ma még ismeretlen módon - szerfelett megfogyatkozott, a legvalószínűbb, hogy a család ezeket szép csendesen eladogatta. Szerencsére azonban éppen a legnagyobb értékű aranypénzekből és emlékérmekből fennmaradt bizonyos mennyiség, így a hajdani nagy „Münzkabinett"-bői legalább tisztes és érzékletes hírmondó maradt. Gróf Festetics György (1755-1819, katonatiszt, a magyar kultúra, oktatás és gazdálkodás egyik legnagyszerűbb művelője és előmozdítója, a Georgikonnak, az egyik korai európai mezőgazdasági iskolának az alapítója, a Helikon művészeti ünnepségek szervezője) ldváló könyvgyűjtő volt, s bár éremgyűjteménye nem volt oly nagy, mint Jankoviché, vagy Viczayé, válogatott darabokból állott, megemlítendő a tudatosan pénzritkaságokat verető Apafi Mihály fejedelem 25 dukátos aranycsegelye. Bedéren, az Andrássyak kastélyában hatalmas kincs-, fegyver- és könyvtár mellett részben és talán elsősorban gróf Andrássy Lipót (meghalt 1824-ben gyermektelenül, írogatott, egy latin nyelvű dicsőítő éneke fennmaradt) munkálkodásának és hagyatkozásának hála, kialakult a numizmatikai egység is. Ebben a nagy gemmagyűjtő gróf Szapáry Péternek, kinek vagyona az Andrássyakra maradt, lehetett némi, talán jelentős szerepe. A Szapáryak Itáliában művelődtek, ahol gróf Szapáry Pál kezdhette el a család műgyűjtő tevékenységét, nota bene, valószínűleg közös szeretője volt Giacomo Casanovával, egy bizonyos titokzatos és igen fiatal francia hölgy személyében - nem rossz módja az egyetemes kultúra elsajátításának és hazai földbe plán-tálásának. Sajnos, erről az anyagról nincsenek igazán részletes ismereteink, de az aranyak pénzsúlyban mérve 1700 dukátra rúgtak, s emellett volt egy mázsányi ezüstpénze. Napóleon pénzei és érmei is többnyire megvoltak már. A gyűjteményt később az 1821-ben született Andrássy Manó gróf vette gondjaiba és gyarapította, ez azonban már nem esik Jankovich idejére. Figyelemre méltó a zólyomradványi báró Radvánszky-gyűjtemény részét alkotó numizmatikai egység is, bár az előbbieknél kisebb volt, csakúgy, mint báró Ráday (I) Gedeon (1713-1792) péceli kastélyában. Gróf Ráday (II) Gedeon (1745-1801) ezt tovább vitte, s mint a bibliofilek legtöbbje, minden Ráday numizmata is volt 

egyben. Ráday gróf birtokában 203 aranypénz, 736 ezüstpénz és -emlékérem, s mintegy 20 lat súlya: egyéb aprópénz gyűlt ösz-sze, melyekről szerencsére jegyzék is maradt fenn. Túlzás nélkül állítható, hogy a legtöbb főnemesi családban akadt valamilyen régi pénzgyűjtemény, hagyományosan a könyvtár részeként. Klimó György pécsi püspök érmeire könyveinél már történt utalás. Sajnos, ezek részletes és megbízható lajstromai eleddig nem váltak ismertté. 

Több megbízható adat maradt fenn az értelmiségiek, papok, köznemesek, hivatalnokok és vállalkozók éremgyűjteményeiről. A fentebb már említett Kiss Ferenc egyetemi tanár meglehetős terjedelmű gyűjteményét, benne ókori és magyar pénzeit 1843-ban a Nemzeti Múzeum vette meg 12 ezer forintért, korántsem magas áron, Kazay Sámuel anyagáról már részletesen esett szó, Semsey András kamaraelnök római, magyar és erdélyi pénzeket szerzett, benne kapitális darabokkal. Semsey kétségkívül a kor egyik legambiciózusabb műbarátja volt. Apafi százdukátosa mellett tőle származnak Jankovich kiváló erdélyi darabjai. Bitnicz Lajos (1790-1871) szombathelyi nagyprépost gyűjteménye a nagyobbak egyike volt, 3214 darabját a Tudományos Akadémiára hagyta. Az ókori művek gyűjtésében kiváló Fejérváry Gábor nevét is meg kell említeni, akiről alább még részletesen lesz mit mondanunk, s akinek kiváló tárgyai közt számos érem is volt, főleg aranyak, s csaknem minden darab ókori. Maga Fejérváry azonban e dolgokat nem tartotta egyenrangú jelentőségűnek bronzaival, márványaival. Kevéssel Fejérváry Gábor előtt telepedett meg a Sáros megyei fővárosban, Eperjesen egy érdemekben majdan, vagyonában azonban már a 18. század vége felé jelentős, Tarnopolból 1780 körül érkezett zsidó család, a Hollander. A szabad királyi város minden erejével igyekezett letelepedésüket megakadályozni, melyben azonban a jozefínus politika légkörében nem tudott - szerencséjére - eredményt elérni. A család tagjai eleinte kerekedők és a megyei zsidó hitélet vezetői, később orvosok, mérnökök, katonatisztek voltak. Legnevezetesebb talán az a Hollander Leó (1806-1887), aki az 1848-as honvédhadsereg főhadbiztosa volt őrnagyi rangban. A zsidóság egyenjogúsításának - a család legtöbb tagjához hasonlóan - elszánt és végül eredményes harcosa, báró Eötvös lózsef társa. A család több tagja volt műpártoló és pártfogó, szoros értelemben vett műgyűjtő azonban - tudomásunk szerint - csak egy akadt közöttük, bizonyos Hollander Tenő, aki a 19. század elején, Eperjesen nagy tallérgyűjtemény tulajdonosa volt. Kresznerics Ferenc (1776-1832) katolikus plébános éremtára közel 3000 darabból állt, melynek összegyűjtése a plébánosi javadalmakból persze igen nehéz lett volna a műpiacon, s valóban, Kresznerics a Vas megyei ásatásokból előkerült leletekből a helyszínen vásárolt, ez természetesen kevesebb pénzből is megvalósítható volt, viszont azzal járt, hogy a gyűjtő gyengébb darabokat is kénytelen volt átvenni. Fáy^r János (1773-1833) debreceni polgármester is gyűjtött érmeket. Fáy Kazinczy Ferenccel levelezett, megbízásokat is adott a jeles irodalmárnak, hogy Bécsben szerezzen meg neki bizonyos dolgokat, elsősorban festményeket. Fáy vad tervező volt, és kétes minőségű műveket is rá lehetett sózni, amit többnyire barátja, Kazinczy sem vett észre. Hogy érmei mit értek valójában, nem tudjuk. Mellesleg maga Kazinczy Ferenc is gyűjtögetett érmeket. Ezen a pályán kínos anyagi viszonyai miatt nem tudott sokat felmutatni, s kevés darabjától idővel megválni kényszerült. Szerepe viszont az éremgyűjtés iránti lelkesedés felkeltésében, a pénzek, érmek művelődési jelentőségének tudatosításában igen fontos. Kubinyi András (1776-1815) pilini táblabírót főképpen a magyar és erdélyi pénzek, illetve érmek érdekelték, gyűjteménye - melyben több aranyérme is akadt - nem volt értéktelen. Ezt fia, Kubinyi Ágoston (1799-1873, füvész, levéltáros, numizmata és archeológus, si-

múlékony természetű ember, aki szolgalelkűségével sok hasznot hajtott mind a Nemzeti Múzeum, mind a maga számára, tudósként a maga korában közismert volt, ám semmi maradandót nem alkotott, 1843-ban a Nemzeti Múzeum igazgatójává nevezték ki, éppen Jankovichcsal szemben) örökölte, s valószínűleg nem gyarapította, inkább kophatott a kezén valamicskét. Ajándékképpen az egészet a Nemzeti Múzeumnak juttatta. Szalay Péter, helytartótanácsi titkár (fentebb említve) is jó numizmata lehetett, háromszáz érme később részint Jankoviché, részint Kopácsy prímásé lett. Czirbesz János András (1732-1813) iglói prédikátor nem csupán gyűjtött, hanem érmészeti dolgozatokat is közzétett. A leggazdagabb magyar köznemesek egyike volt Marczibányi István (1752-1810, titkos tanácsos, hatalmas birtokok ura, jótékonyságáról híres ember, gimnáziumot épített, ő volt a nyelvtudományokat jutalmazó Marczibányi-díj alapítója), aki szép budai palotájában jelentékeny műgyűjteményt őrzött, benne éremtárral, mely korántsem volt szerzeményei között a legjelentősebb; bronzairól alább még szónak kell esnie. Budán Czencz lánost, Pesten Szabó János orvost illik még tán említeni a jobb éremkedvelők közül, s az ország más részeiről a kassai illetőségű Tauber János kereskedőt és Nagy Ferenc sárospataki tanárt. Mindezzel a magyar éremgyűjtők köre nincs kimerítve. Megállapíthatjuk, hogy egyértehmíen Jankovich Miklós gyűjteménye volt a legsokrétűbb, s a Viczayaké mellett a leggazdagabb is. 

59. sz. stb.). A fülbevalók és a gyűrűk száma meglehetősen nagy volt, ezek természetesen a legtöbb ásatáson jelentős mennyiségben kerültek elő, nem számítanak különös dolgok közé. 

Jankovich Miklóst filológiai stúdiumai, szakértelme, a magyar régészeti feltárások folyamatos figyelése képessé tette volna szakszerű ókori szerzeményezésre. Levelezéséből mindez kiderül. Például az is, hogy jelen volt a szombathelyi temető 1816-os és 1818-as ásatásainál. S ha a hivatalos megbecsülésben nem is volt mindig teljesítményéhez és őszinte s mély honfiúságához méltó része, voltak, akik felfigyeltek munkásságának kiválóságára, s épp az ókori dolgok esetében. Maga gróf Széchenyi István Döbrentei Gábort kérte fel közvetítőül, hogy lankovich a Sopronban talált római emlékekkel kapcsolatos véleményét fejtse ki részletesen a Magyar Tudós Társaság ülésén. Ebből az látható, hogy Jankovich az antikvitások dolgában is országosan elismert szaktekintély volt. Pulszky Ferenc is segítségért fordult hozzá, amikor a Veszprém megyei Sikátoron talált tabula honesta megküldését kéri. Maga Jankovich is írt ókori tárgyakról dolgozatokat, de másokét is szívesen megőrizte. A Jankovich-féle családi levéltárban fennmaradt Pulszky Ferenc egy igen érdekes kézirata (Néhány észrevételek az Egyeden, Soprony vármegyében 1831-ik esztendőben talált egyiptomi veder [vase] felől. 1840). Egészében azonban úgy láthatta, hogy az országban van elég ókori gyűjtemény, a tárgykörnek jó gazdái vannak, ő maga foglalkozhat mással. 

III. A JANKOVICH-GYŰJTEMÉNY 

ÓKORI TÁRGYAI 

Ami meglehetősen különös, komolyabb ókori dolgok a Jankovich-gyűjteményben tartósan csak a pénzek, érmek között akadtak, s mint láttuk, ez csak a maradék, a java Viczay Mihályhoz vándorolt. Néhány esetleges darab arra vall, hogy a gyűjtő egy ideig talán érdeklődött e régi dolgok iránt is. Az is igaz, hogy ezek magyarországi régészeti leletek részei, melyek nagyobb leletegyüttesek részeként kerültek Jankovichhoz, ki is a neki fontosakat megtartotta (numizmatika, ötvösség, ékszerek, főleg gyűrűk és mellkeresztek), az ókori darabokat azonban részben eladogatta. Az antikvitást idéző dolgai között több, ornamentális díszű római tégla, jó néhány fejalakú római mécses (egyik hat lángra készült); ugyancsak római a kerek sisak, egy arannyal és ezüsttel tausírozott rövid kard, továbbá két közönségesebb kétélű rövid kard (óbudai és érdi leletek). A számos gemma részletes leírása nem ismert, rajtuk fejek voltak kivésve; különlegességnek számított köztük egy 10 hüvelykes, onyxból vésett Jupiter Sarapis-fej, mely típus Pannóniában különösen gyakori volt. Egy Bacchusfej, egy Hercules-szobor és egy feliratos római kő mindegyike szőnyi lelet; Adonyban került elő a Marcus Aurelius áldozatát bemutató kődombormű, 1778-ban, tehát ezt lankovich valakitől vásárolhatta. Egy további római kőszobrát Dunapentelén ásták ki. Néhány római aranylemez a nevezetes római település, Sirmium (Mitrovica) földjéből került napfényre, ezek közül kettő aránylag érdekes (Inv. Orn., 74., 78. sz.). Mindezen darabok egy része sejthetően részint Viczayhoz és Fejérváryhoz kerülhetett, igazán pontos leírás, ábrázolás azonban nem maradván fenn a pontos azonosítás mostanában nem lehetséges. Lehet az is, hogy lankovich nem látta realitását ókori pannóniai anyag módszeres gyűjtésének, miután ő maga, mint veszélyeztetett emlékanyagok gyűjtője, alapvetően másfelé tájékozódott. Több római apróság, ezüst csüngődíszek, ruhakapcsok egészítették ki az anyagot (Hátszegről, Inv. Orn., 58. sz.; Óbudáról, Inv. Orn., 

ókori gyűjteményei 

Jankovich idejében tényleg több elsőrangú ókori régiséggyűjte-mcny is akadt Magyarországon. Mindjárt említhető a Viczay-féle, melyben több római és etruszk kisbronz is helyet talált; az ifjabb Viczay Mihály halála után tartott árveréseken ezek egy része magyar tulajdonba került, de a folyton cserélgető, vásárlóeladó hédervári gróftól már a fiatal Pulszky Ferenc is sikeresen jutott hozzá egy szép római ezüstszoborhoz. 

Viczaytól a legtöbb jelentős dolgot azonban Fejérváry Gábor (1780-1851) szerezte meg, az a gyűjtő, aki szellemileg meglehetősen távol állott lankovichtól, nézeteit tekintve liberálisnak tekinthető, és a magyar vállalkozó-polgár egyik korai alakja. Éppúgy köznemes, mint Jankovich, éppúgy gazdag és éppúgy a polgárosodás egyik lehetséges útját mutatja életútja. A köznemesség ebben a tekintetben igen jelentős részarányt képviselt. Gyűjteménye Jankovichénak minőségében egyetlen méltó párja a Magyar Királyságban, de merőben ellentétes karakterű. Szükséges, hogy itt alaposan elemezzük. 

Ami Fejérváry Gábort magát illeti, ő azokhoz tartozott, akik már nem csupán a felvilágosodás és romantika nemzeti-nemzetközi világából táplálkoztak, hanem többnyire angol történetfilozófusok munkáit tanulmányozva jutottak új eszmékhez. Nem a társadalom forradalmi átalakulásában, hanem a szívósan kigon-dolt-végrehajtott reformokban látták a jövőt. (Ezen gondolatok azok, melyek mind Széchenyi Istvánt, mind Kossuth Lajost is nagyon erősen befolyásolták, s vitték őket sajátos módon két irányba. A magyar kultúra jelesei között ugyanez a felfogásbéli különbség volt kitapintható.) A kor jellemző alakjai a közélettől egyébként nagyon távol álló Fejérváry Gábor és unokaöccse, a politika mélyvizébe fejest ugró Pulszky Ferenc, akik mindketten kiváló műgyoijtők is voltak, egyszersmind szabadelvűek is; Pulszky ugyanakkor a régészet, a történettudomány, művészettörténet jeles alakja is. 

Fejérváry életének dátumai szinte teljesen egybeestek Jankovichéval, műveltségének és érdeklődésének köre azonban a fentiek értelmében alapvetően eltérően alakult, kellett, hogy alakuljon. A különbség nem műveltségük mélységében és szélességében volt, vagy ha igen, úgy az Jankovich javára volt előnyös, mégis, Fejérváry egész életében mindvégig sokkal egyetemesebb értékrend alapján gondolkodott és gyűjtött. Nem csupán az európai, hanem az ázsiai és ősamerikai magaskultúrák is vonzották, s nem sokat gondolt a hazai viszonyokkal. A mérték, mellyel tárgyait kiválasztotta, egyértelműen az ókori görög kultúráé volt. De bármilyen magasrendű is volt Fejérváry ítélete, szelleme bármily szabadon is mozgott, tagadhatatlan, hogy magányos maradt, nem csupán eredendő természete, megrögzött agglegénysége miatt, hanem azért is, mert - bár fiatalabb korában még inkább társaságkedvelő férfi volt - érett korba lépvén mindinkább kivonult mindenünnen (az üzleti életet kivéve), főleg szellemi társtalansága következtében. A közéletet is csendes megvetéssel kezelte, szemlélte. Visszahúzódott eperjesi házába, s gazdag remeteként élte napjait, mellesleg tudományos búvárkodásokkal kellemessé téve azt. Sáros megyére nem véledenül esett a választása, itt birtokai is voltak, s közel estek hozzá az általa bérelt vörösvágási opálbányák, melyeket így rendszeresen felügyelhetett. O volt a Lengyelországba irányuló tokaji borexport „piacvezető" alakja, s Eperjes az északi borúton lévén, ugyancsak ideális ellenőrzési pontnak bizonyult. Az opál és a bor magas jövedelmei tették igazán lehetővé Fejérváry számára a műgyűjtést. 

Fejérváry viszonylagos szellemi-műgyűjtői magányossága minden bizonnyal nem egyéni rigolya volt, hanem a magyarországi viszonyokból is következett, s közrejátszottak benne életének különös, a kor nemességére nem jellemző eseményei, körülményei. Fejérváry pályáján nagyjából úgy kezdődött minden, ahogyan egy olyan magyar úrnál ez történni szokott, aki adott magára és szerette a szellem áldásait. Mint a legtöbb köznemes, ő is jogot végzett, és ügyvédi képesítést nyert, majd, mint ugyancsak általában, jött a nagy nyugati körutazás, a német államok, Franciaország és Itália bejárása. Meglehet, hogy már ezeken az utakon vásárolt műtárgyakat, ami bizonyos, csak annyi, hogy sok könyvet szerzett be. 

A műgyűjtés és a könyvszeretet családi hagyománynak tekinthető, hiszen apjának, Fejérváry Károlynak (1743-1794) jeles könyvei és régiségei voltak. Hogy ebből mennyi maradt örökségképpen a fiára, arra nézve kétségek állnak fenn, mivel tudjuk, hogy Jankovich Miklós sok dolgot megszerzett közülük, s ismerve Jankovich alaposságát, sok valóban értékes példányt nem hagyhatott maga mögött. Valószínű, hogy Fejérváry Gábornak elölről kellett kezdenie a műgyűjtést. Atyja ékszer-, fegyver-, kézirat- és könyvanyaga arról vall, hogy elsősorban magyar, magyarországi vagy magyar vonatkozású dolgok érdekelték, Fejérváry Gábor alapvetően az ősi, ókori magaskultúrák iránt kezdett érdeklődni, vezérgondolata az egyetemesség volt, az a szellemiség és a minőség, mely előtt minden kritika elnémul. Kényes ízlése ebben a dologban egyedülálló, sokkal ezoterikusabb, mint akár az Esterházy hercegeké, akik elfogadták a minőség alkuját, ha családi vonatkozású művekről volt szó. Fejérvárytól távol állt ez, s valójában semmiféle szeszélyes-személyes elemnek nem engedett tért, legfeljebb a kínálat szabta lehetőségek kényszerének. 

Láttuk, köznemes volta ellenére nagyarányú szerzeményezési tevékenységének anyagi alapjait nem elsősorban a földbirtok hozadéka jelentette. Brüdern báróval együtt bérelte a vörösvágási opálbányákat, melyek akkoriban még Európában egyedüliek voltak, s így nagy és állandó jövedelmet jelentettek; a hegyaljai borkereskedelem szintén temérdek pénzt hozott számára, de erősen függött a terméstől. Fejérváry utóbb kimódolta, hogy Brüdern távozzon az opálüzletből, s ekkoriban döntött úgy, hogy Eper

jesen ver tanyát. Az bizonyos, hogy már pesti házában nagy műgyűjteményt tartott, s Pulszky Ferenc - unokaöccse, kedvence, fiaként szeretett és támogatott tanítványa, aki idővel fő tanácsadója is lett - itt látott először életében ókori márványszobrot, mint arról némely írásában lelkesülten emlékezik meg. Fejérváry vagyona egyébként folyamatosan nőtt, személyes kiadásai aránylag csekélyek voltak, mérsékelt kártyás volt (a whist iránti vonzalmát mindig képes volt józan keretek közt tartani), műgyűjte-ményén kívül csupán unokaöccsének, Pulszky Ferencnek a taníttatására fordított nagyobb összegeket. Az 1810-es évektől már gyakran vásárolt - főleg ókori - műveket, melyek gyorsan Pest város nevezetességeinek sorába emelkedtek. 

Valójában nem tudjuk egészen pontosan, hogy mi vitte Fejérváryt a maga korában Magvarországon rendkívül ritka irányba, azaz az ókori tárgyak gyűjtése felé. Aligha helyes válasz, hogy a 19. század első felében meginduló hazai ásatások - melyek többnyire még távol álltak a tudományos igényességtől - által felszínre hozott pannóniai, tehát római emlékek lettek volna rá döntő hatással. Az előkerült emlékanyag ugyanis többnyire sírkövekből, edénytöredékekből és kisebb jelentőségű, provinciális emlékekből állt, továbbá ókori pénzekből, melyek körül már a 16-17. században is elég sok került gyűjteményeinkbe, a jelesebb szobrok csak sokkal később kerültek felszínre. Bár került magyarországi régészeti lelet is a Fejérváiy-gyűjteménybe, de az nem provinciális, helyi termék, hanem mindig elsőrangú, magas színvonalú itáliai munka, melyet a Pannóniában szolgáló előkelőségek hozhattak magukkal e földre. Úgy gondoljuk tehát, hogy az antik tárgyak iránti vonzódást Pulszky külföldi útjai keltették fel, s ebben bizonyára van egy-két érdemdús magyar szereplő is. Elsősorban az ifjabb gróf Viczay Mihály (1756-1831), akinek 1776-ban, mindössze húszesztendős korára már voltak ókori szobrai, s később egyiptomi és etruszk darabok is kerültek hozzá, s tudjuk azt is, hogy Fejérváry ismerte ezeket, sőt, vásárolt is közülük, méghozzá akkor, amikor 1831-ben Viczay régiségei eladás céljából a bécsi Biedermann-műkereskedésben voltak találhatók; s talán már korábban is. losef Dániel Böhm ugyan adott el Fejérváry^rnak e tárgykörbe eső darabokat, s közvetített is számára ilyeneket, ez azonban már később, az 1820-as évek végén történt, tehát nem Böhm volt az inspiráló, a tőle szerzett művek már egy kialakult profilú gyűjtemény kiegészítésére szolgáltak. A pesti egyetem kiváló historikusait - Pray Györgyöt, Wagner Károlyt és Eckel lózsefet - is gyanúba lehetne venni, ám ők már nem tanították Fejérváryt, s valójában az ő érdeklődésük sem döntően az ókorra irányult. Az indítékok között sokkal inkább némely bécsi gyűjtemény ókori tárgyakban gazdag anyagának ismeretét gyaníthatjuk, melyek közül az udvari gyűjteményiek és a Collalto-féle anyag lehet a legfontosabb. Tény, hogy ezeket Fejérváry jól ismerte, ám még ez sem magyarázza az érdeklődés ilyetén irányát és főleg nem mélységét és szenvedélyességét (ha e szó e félrevonult ember esetében egyáltalán használható). Marad a belső indíték, az ifjúkori olvasmányok hatása -a szeszély, a szellem nemes önkénye, mely minden új dolog elindítója. S talán benne van Fejérváry tudatos szellemi szembehelyezkedése a korabeli Magyarország kétségkívül elmaradott viszonyaival és társadalmával, rokonérzelme a nyugati polgári eszmékkel, amit alapvetően gazdasági tevékenységének kapitalista jellege is alátámaszt. Romantikus kapitalista lett volna, titkos regényhős? Rejtélyes ember: látszatra hideg intellektus, a számadások embere, akit azonban igazán mélyen, életcélszerűen a művészet érdekelt. Kívülállásának bizonyítéka gyűjteménye, mely meglehetősen gyökértelen az 1800-as évek első felében és tulajdonképpen később sem akadt párja, legfeljebb egy-két halványabb hasonmása (Ráth, Zsolnay, Beöthy, Alföldi). Pulszky Ferenc lenne az egyeden méltó társ, csakhogy ő inkább tudós és 

politikus, mint gyűjtő, hisz e téren azért jelentős, mert Fejérváry teljes anyagának örököse lett. 

Bár anyagának tetemes részét egyiptomi, görög, etruszk, római és bizánci tárgyak tették ki, alkalomszerűen mást is megszerzett. Került bele néhány reneszánsz táblakép, középkori iparművészeti munka, s viszonylag ötletszerűen gemmák, az ókortól a reneszánszig, de idővel figyelme kiterjedt a régi Mexikó, Kína és India kulturális emlékeire is. Tagadhatatlan azonban, hogy mindez inkább ráadás és kitekintés, a zöme a Földközi-tenger medencéjének hatalmas hagyatékából állt össze. S míg az 1820-as évekig alapvetően a könnyebben elérhető forrásokból vásárolt, addig 1830 tájékától kezdve már főleg itáliai utazásai során, melyek egyértelműen gyűjtői felfedező utak voltak. Fejérváry szakértői köre igen szűk volt, s tudomásunk szerint nem terjedt túl Pulszkyn és Böhmön. 1833-ban és 1836-ban Pulszkyval kettesben, 1844-ben Pulszkyval és Böhmmel hármasban járták végig Itáliát, s tértek haza nagy anyaggal. E két kiválóan képzett szakember érdeme, hogy azokban az időkben, amikor épp olasz földön a hamisítás művészete meghaladhatatlan magasságokra emelkedett, aránylag kevés hamis tárgyat vásároltak, s ha néhányat mégis, úgy azok olyanok, hogy a hamisítás rendkívüli és becses produktumainak tekinthetők. Olyanok, melyek még századunk több kiváló kutatóját is meg tudták téveszteni. Fejérváry felkereste a kor nevezetes ásatásait is, és mai mértékkel kétséges és vitatható módon bár, de e helyekről is szerzett elsőrangú remekműveket, így jutott hozzá például néhány kiváló freskóhoz Pompejiből. A műkereskedőknél pedig igen sok legendás családi kép- és régiségtár darabjai ekkor kerültek piacra, olyanok, mint például a 16. században kialakult és évszázadokig gyarapodó Grimani-gyűjtemény a velencei Sanquirico régiségárusnál. Ezekből is sikerült több, páratlan darabot megvásárolni (például a Grimani-kancsót és egy Bacchus- és Silenus-márványszobrot). 

Pulszky és Böhm segítsége tehát sokat számított, hisz az ő ismereteik nem csupán a tárgyakra, hanem a kereskedők megbízhatóságára is vonatkoztak. Am magának Fejérvárynak a tudását sem szabad lebecsülnünk, tekintve, hogy amikor a két kiváló műértő még „tanonc" volt, ő már könyvtárnyi szakkönyvet olvasott el. S nemcsak a művészettörténet és a régészet szakirodalmában volt jártas, hanem a kor szépirodalmi, bölcseleti, történettudományi és államtudományi könyveit is frissiben megszerezte. Bár igen kevés írott anyag maradt utána, bizonyos, hogy nem volt forradalmár, s alighanem azért, mert láthatta a Szent Szövetség Európáját, melynek sajátos stabilitásigénye a fejletlenebb térségek leszakadását hozta magával. Mügyűjteménye romantikus magánút volt egy fejlett ország felé. Az ő polidkai nézeteinek leginkább a radikálisan modern eszméket valló unokaöcs, Pulszky Ferenc volt a megtestesítője, Fejérvárytól merőben idegen eszközökkel. Pulszky Ferencnek a reform-országgyűléseken való harcias fellépése, írásainak hangja azonban alighanem csendesen mulattatta. Fejérváry bizonyos tekintetben igen hasonló Pyrkerhez, amennyiben européerek voltak akkor, amikor az országnak elsősorban hazafiakra volt szüksége, akár elfogultakra is, sőt talán főleg azokra. 

Idő múltával valamelyest jobban kezdett érdeklődni a hazai dolgok iránt is, Kubinyi Ferenccel (1796-1874), a földtan és régészet kitűnő ismerőjével együtt folytatott ásatásai erre vallanak. A leletek közül néhány bronztárgyat a maga számára biztosított. Ez irányú érdeklődése gyűjtésének történetében csupán epizód. Elsősorban a külföldet figyelte, s mint Jankovich, ő is foglalkoztatott ügynököket. Bécsben Böhm mindkettejüknek dolgozott, egyébként azonban Fejérváry a távolabbi külföldre épített, például Párizsban Rollin, Firenzében Rusca, Migliarini, Rómában Capranesi műkereskedőkre, akik adott esetben felhívták figyelmét az őt érdeklő és éppen piacra kerülő darabokra. A hazai kul

túrához való kapcsolódásának az ásatásoknál jelentősebb mozzanata volt néhány művész támogatása. Az idősebb Markó Károlyról és Ferenczy Istvánról van szó, akiket Brüdern báróval, Károlyi György, Andrássy Károly és György grófokkal együtt ösztöndíjjal támogatott. Ennek a tettnek a fő mozgatója kétségkívül Brüdern volt, feltehető azonban, hogy Markóra erősen hatott Fejérvárynak az ókort felidéző tudása, szelleme. (E kérdésben érdemes lenne részletesebb kutatásokat folytatni.) 

Fejérváry 1842-ben meghívta Eperjesre nyaralni barátjának, Böhm József Dánielnek fiát, Wolfgang Böhmöt, aki a bécsi művészeti akadémiára járt, illetve ennek tanulótársát, Joseph Büchnert. A két ifjú művész a vendéglátó tárgyainak válogatott részéről akvarellmásolatokat készített, s ezeket könyvbe kötötték, Liber Antiquitatis címen; eredetileg e lapokon 263 tárgy szerepelt. Az egyetlen példányban készült díszkönyv máig fennmaradt, sőt az öreg gyűjtő a jelek szerint az ezen év utáni szerzeményekről is készíttetett lapokat, erre vall, hogy 1850-ben 568 forintot fizetett egy bizonyos Jahnnak régiségeket ábrázoló lapokért, melyeket a Liber Antiquitatisban helyezett el, bár bekötésükre nem került sor. Ezek a pótlapok sokáig fenn is maradtak, Pulszky Ferenc hagyatékával a Nemzeti Múzeumba kerültek; sajnos valamikor az 1960-as vagy 70-es években elvesztek (ma már néhány az eredetileg bekötött lapok közül is hiányzik). E könyv azonban így is nagyszerű emléke a fantasztikus gyűjteménynek, Eperjes hajdani büszkeségének. 

A szabadságharc bukása után, az elnyomás időszakában hunyt el Fejérváry (1851), s mindenét Pulszky Ferencre hagyta. Pulszky, aki erősen exponálta magát a szabadságharcban, ekkor emigrációban élt, fején halálos ítélettel, örökségét így nem tudta átvenni. A gyűjtemény nagyobb része azonban ekkor már nem Eperjesen volt, hanem ideiglenes őrzésben a Magyar Nemzeti Múzeumban, erről Fejérváry 1849 januárjában kelt levele tanúskodik: ebben azt kéri, hogy régiségeit szállíthassa be a múzeumba. Ekkor még zajlottak a hadi események, s a már súlyosan beteg tulajdonos otthonában egyáltalán nem látta anyagát biztonságban. Levelében arra is utalt egyszersmind, hogy a tárgyak kiállításra kerülhessenek. A Nemzeti Múzeum fennmaradt irataiból csak annyi dönthető el, hogy Fejérváry gyűjteményét az intézmény valóban átvette őrzésre, de kiállításáról nem tudunk. Kevéssel utóbb a konszolidációra törekvő uralkodó engedélyezte az anyag külföldre szállítását és ezzel azt, hogy Pulszky a tárgyakat birtokba vehesse. Ez egyébként Pulszky büntetését nem érintette. Ferenc József elég sok elítélttel szemben engedte meg magának e gesztust. Pulszky Londonban vette át a páratlan műgyűjteményt, annak tekintélyes részét eladta, megint más részét megtartotta, s mikor helyzete stabilizálódott, még gyarapította is, ekképpen az, ha kis részben is, de saját gyűjteményévé is vált. Végül azonban 1868-ban, két évvel hazatérése után az egész anyagot Párizsban értékesítette. Fejérváry Gábor gyűjtői életműve így döntő részben külföldre került. 

A fentiekben talán sikerült bebizonyítanunk, hogy páratian értéket képviselt ez az anyag, ráadásul tárgykörénél fogva csaknem teljesen magában állt, és pótolhatatlan értéket jelentett. Külföldre kerülése a magyar kultúra egyik legnagyobb vesztesége, s komolyan felveti Pulszky Ferenc saját felelősségét. Lám: Jankovich és Pyrker képesek voltak nemzeti értékeink gyarapítására, az európai látókörű Pulszky erre nemcsak hogy nem volt képes, hanem a jelek szerint a maga hasznát előbbre helyezte, mint a nemzet javát, e kérdésben - nehéz kimondani - hazafiúi lelkesedését megelőzte a kufár kétségtelen tehetsége. Ebben alighanem nagybátyja szellemében járt el. De Pulszky egy másik történet. Fejérváry Gábor életrajzától és karakterológiájától egy idézettel búcsúzzunk, mely hibátlanul értékeli őt: „Fejérváry gyűjteményének szembetűnő vonása, hogy egy határozott, au-

tonóm ízlés tanúja, távol áll az akkor még többségben levő kincs- vagy úircsasággyűjtők esztétikai közömbösségétől. Ez az ízlés elsősorban a görög és római művészetre orientált volt, de önállóságát ezen a téren is jelzi, hogy a 18. század vége óta különösen fellendült érdeklődés a vésett kövek iránt viszonylag milyen kevéssé érintette. Még jelentősebb, hogy a Winckelmann ellen lázadó olasz tudomány és művészet szellemében értékelte az etruszk és az egyiptomi művészetet, és ugyanakkor félreismerhetetlenül a romantika két nagyhatású és messze vezérlő gondolata tükröződik érdeklődésében, egyfelől a hazai föld antik emlékei, másfelől az Európán kívüli kultúrák művészeti hagyatéka iránt... Az európai középkor művészete azonban, még a trecentóc is közömbös volt számára, s nem sokkal kevésbé az érett reneszánszé, ami pedig azon túl van, az mind egyformán távol állt tőle." 

Az egyiptomi tárgyak szinte kivétel nélkül a késői korból származnak, s nyilván nem véletlenül, Fejérvárynak feltehetően a görög-római formakincshez való erős közelségük miatt tetszettek. Akadt köztük egy nagyméretű bazaltfej, jellegzetes kockaszobor, emellett sok kisbronz. Ráth György jóvoltából - aki az 1868-as párizsi aukción vett közülük néhány igen kiváló művet - visszakerült Magyarországra, s ma a Szépművészeti Múzeum egyik legfontosabb darabja az Imhotepet ábrázoló ezüstberaká-sú kisbronz, a késő kori egyiptomi művészet egyik igen jeles emléke. E darab története is viszonylag ismert: valaha St. Denis apátságának kincstárában őrizték (ami már önmagában is jelzi becsességét), majd innen kikerülve francia magángyűjteményekben vándorolt, végül Párizsból, Alexandre Lenoirtól vette Fejérváry 1842-ben. Ugyancsak szép darab, s szintén Ráth érdeméből került haza egy másik kisbronz, a gyakori Apisz-bika ábrázolások egyike a kitűnőek közül való. Több macskaszobrot is vett Fejérváry, nagyobb részük külföldre került, de haza is jutott valami - szintén Ráth útján. A további, mintegy húsz bronz szintén érdekes, jellemző darab, kevés kivétellel Párizsban talált vevőre. Az egyiptomi intagliók között több szép szkarabeusz is akadt, s néhány gyűrű, részint gyaníthatóan Viczaytól. 

Fejérváryé nem csupán az első, hanem jószerével mindmáig az egyeden olyan magyar műgyűjtemény, amelyben jelentős eredeti görög müvek voltak találhatók; ha akadtak is később ilyenek, azok részint magától Fejérvárytól származó anyaggal büszkélkedtek. A görög vázák között mind fekete-, mind vörösalakosak akadtak, s hamisítvány is keveredett közéjük, melyek feltehetően valamelyik Nápoly-környéki, élvonalbeli régiséghamisító műhelyből kerültek ki. A Triptolemos küldetését ábrázoló feketealakos mű Athénból származik a 6. századból, s ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban van (ismét Ráth jóvoltából), Fejérváry Rómában vásárolta Depolettinél; szintén Ráth útján jutott a múzeumba egy másik nagyszerű feketealakos darab: Apollón harca a delphoi tripusért - nos, ez a hamis darab. A feketealakos stílus legnagyobbnak elismert mesterének, Exekias-nak egyik műve is a fenti úton vált magyar közgyűjteményi tulajdonná, rajta Dyonüsos menádokkal és szatírokkal látható. A Depolettinél vásárolt más vázák szétszóródtak, egy viszont, a „Siracusa-festő" egy munkája hazakerült, Budapesten van. Egy nagy, vörösalakos, harang alakú kratér említendő még a Ráth által megszerzett müvek közt, ezt a jelek szerint Bécsben vette Fejérváry, a gróf Lamberg-féle régiséggyűjteményből, de útja követhető visszafelé is, a bécsi főúr 1770 után vette Nápolyban. Néhány szép korinthoszi darab külföldre került. 

A görög bronzok között a ritka, archaikus darabok közül igazi remek is akad, ilyen a Leányrablás lóháton, mely eredetileg egyetlen lovas alak volt, melyet valószínűleg a műkereskedelemben (de talán egy korábbi fantáziadús gyűjtő kezében) más kis-bronzokkal egészítettek ki, és mintegy mesét körítettek hozzá; a lovas mögé ültetett nőalak jóllehet szintén archaikus, eredeti

leg nem e csoporthoz tartozott. E pompás művet később szétszedték, s részint a londoni British Museumban, részint az amerikai Boston művészeti múzeumában kötött ki. Ugyancsak a British Museum vette meg az 1868-as párizsi árverésen a Gorgófős fogantyút, ami egy nagyméretű bronzváza füle volt. Valamivel későbbi egy Apollón-fej és egy Apollón-szobor, az egyiket -több más darabbal egyetemben - Sir Horace Walpole hagyatékából vette meg Fejérváry, nem kisebb versenytárs, mint Katalin cárnő elől. A görög kisbronzok sorában a jeles munkák közül is kiemelkedik egy klasszikus kori Poseidon bronzszobor, mely a müncheni Museum Antiker Kleinkünste lett végül, ahol egyébként a Fejérváry-anyag más, kevéssé fontos kisbronzai is fellehetők. Hasonlóan pompás darab egy lysipposi eredeti alapján öntött bronzszobor, ez immár hellenisztikus, ma a British Museum tulajdona. Eperjesre a bécsi Collalto-gyűjteményből jutott. Több nagyszerű bronzvázája is volt Fejérvárynak, melyek az idők során külföldön kerültek Pulszky kezéből ide-oda, a legszebb azonban, a Grimani-kancsó néven ismert darab, mely valaha a velencei Grimani családé volt, s az 1833. évi nagy utazás fő szerzeményének tekinthetjük. Megszerzése a fiatal Pulszky jó szemét dicséri, ő biztatta nagybátyját a vételre. A pompás edény kalandos úton, Ráth György közvetítésével visszaszármazott Magyarországra, Pulszky visszaszerezte, s végül özvegyétől sikerült múzeumi célra megvenni. A görög bronzok kivételes sorsa azonban általában külföldi múzeumokban állapodott meg. A görög márvány, mint mindig, itt is nagyon kevés, de így is került közéjük jelentős: egy Dyonüsos, mely ugyancsak a Grimaniaktól való, s még az is tudható, hogy e kiváló mübarát család a 16. században hozta Velencébe Athénből. 

Fejérváry igen jól értette az etruszk kultúra felfedezésének jelentőségét, s nagyra tartotta a talányos leleteket, melyek jobban simultak a görög, mint a római ízlésvilághoz. Etruszk bronz-gyiíjteménye egészen kivételes volt, sajnos, meglehetősen kevés került belőle haza az 1868-as párizsi aukció után. Ráth például megvette az egyik nevezetes darabot, a Szandálos Venust, s tőle Pulszky- visszavásárolta, ám a darab elveszett. Néhány mű (pl. egy Venus pudica) a British Museumban kötött ki. Ugyancsak Ráth hozta haza a Fuvolást, de aztán ő maga adta el Londonban. Két nagyszerű kisbronz (eredetileg vázafülek) az igen korai etruszk darabok közé tartozik, s a Liber Anti quit atisban is láthatók, mindkettő mitológiai vadászjelenetet mutat. Ezeket a pesti szállítás közben, feltehetően 1850-ben a csomagolást végzők lophatták el. Az etruszk kisplasztika kiváló darabjai a figurális vá-zafulek, ezekből szinte páratlan sorozattal bírt Fejérváry. Még Zahn professzortól (aki akkoriban Pompejiben ásatott) is szerzett, azaz a legjobb helyről, ennek ellenére éppen a Zahn-féle darab bizonyult hamisnak (feltehető, hogy a neves tudós kapcsolatban állt a Nápoly-környéki hamisító műhelyekkel). Az etruszk művek közt nem csupán görög hatásra valló, hanem ori-entalizáló stílusúak is voltak, s jutott ilyenből ide is, például egy hat lemezből álló tróndísz (British Museum). Magyarországi lelet volt az ún. Mitrovicai oinochoé, mely szerfelett kalandos utat járt be. Fejérváry sokra tartotta a bronzvázát, bizonyítja ezt a Liber Antiquitatis egyik hangsúlyos ábrázolása. Pulszky is megőrizte sokáig, végül 1868-ban ezt is dobra verte, s Ráth György megvásárolta; majd 1891-ben Londonban ő is árverésre adta, ahonnan azután a bécsi Pass-gyűjteménybe jutott, s legvégül 1925-ben a Nemzeti Múzeum vette meg. Káprázatos volt egy nagy arany nyaklánc a i. e. 7. századból, Tarquiniában lelt és Fejérváry által Firenzében 1833-ban vásárolt, négysoros, figurális, öntött elemekből összeállított remeklés. Ezt a rendkívül értékes művet Pulszky már 1856 körül értékesítette, majd az hosszú vándorlás után lett végre is a British Múzeumé. Egyéb olyan tárgyai is voltak, melyek etruriai lelőhelye is ismert. Figyelemre 

méltó közülük a kecses ábrázolásokkal vésett bronztükrök sora. Különös, hogy az etruszkok általában nem részesítették előnyben a hízelgő szépséget, kivételt jobbára csak a tükröknél, e női pipereholmiknál engedtek meg maguknak. Jeles példányai voltak az etruszk kettősfej alakú bronzedényekből, melyek a legjobb emlékek közé tartoznak, nem csoda, hogy már a múlt században külföldi kutatók is feldolgozták őket. 

Számra nézve legtöbb a római emlék. A bronzok sorozata oly gazdag, hogy egy-egy istenszobor változatainak időben és térben hosszú sora szemlélhető benne, régebbiek és újabbak, rómaiak és provinciálisak. Pulszky a legszebbeket kiemelte, s még emigrációs éveiben értékesítette őket. Mivel ezek nem igazi ritkaságok, az itáliai ásatásokon tömegesen kerültek elő, jelentős múzeumokba aránylag kevés jutott belőlük, bár itt is akad kivétel; nem is annyira az istenszobrok, inkább azok között, melyek a római mindennapokat mutatták be. Egy ilyen ókori zsáner, egy kosarakat cipelő szamár szobrocskája, mint különleges mű, a British Museum érdeklődését váltotta ki, és meg is szerezték. A rengeteg katonai jelvény, állatszobor, mécses, edény, szobrászati díszű mérlegsúly és fegyver a római bronzplasztika minden műfaját felvonultatta. Akad köztük egy szerfelett érdekes hazai lelő-helyű tárgy, melyet Érden találtak, ez a Farnese Hercules egy variánsa, érdekes, domborműves talapzattal. A Viczay-gyűjtemény-ből származik, s a görög hellenisztikus eredeti manierisztikusan túlfokozott átdolgozása. Különlegesség, a maga nemében páratlan egy lámpatartó állvány, valójában egy panteisztikus tematikájú munka, egy fatörzs, melyen az olümpuszi istenek attribútumai láthatók, bronzban ezüst berakással. Sajnos e különlegességet is külföldön adták el. Emellett pompeji emlékek sora jelentett különlegességet, melyek általában a már említett és gyanús üzelmeiről is nevezetes Zahntól származnak. A márványok száma a római tárgyaknál is aránylag kevés, Fejérváry többre becsülte a bronzokat. 

A római anyagból nagyon kevés az, ami ma is Magyarországon van, s ezek a Fejérváry-bronzok között nem a legjelentősebbek. A legérdekesebb talán az a női fej, mely sajátos divatkép; magas hajfonattal, fülbevalóval ábrázolja modelljét. 

A gyűjtemény rendkívüli darabjai voltak a római falképek, melyekből Fejérváry hat darabot őrzött. Kimagaslik közülük egy nőalakot megjelenítő és kétségkívül Pompejiből származó nagyobb töredék, mely Phaedrát ábrázolhatja, s egyike a legszebb római daraboknak (ez is Zahntól származik). E mű természetesen különleges nevezetesség volt, Pulszky már az 1850-es években túladott rajta, nyilván nagy pénzért, s ma e mű is a British Museum egyik nevezetessége. Öt további falképtöredékről is feltehető a Pompeji-béli eredet, ezek kisebbek és nem olyan kivételes szépségűek, mint a Phaedra, ezeket is eladta az örökös, valamikor 1866 előtt. 

Az egyéb nagy kultúrák emlékei közül az asszír pecsételő hengerek és bronzok (egy szarvason lovagló istenalak, reprezen

tatív mű), a perzsa fegyverek (köztük egy 17. századi figurálisán festett pajzs), a mexikói faragott pipák (a legszebb a firenzei Rusca műkereskedőtől került a gyűjtőhöz 1844-ben), s az indiai szobrok a legérdekesebbek. Utóbbiak közt tizenhárom válogatott bronz istenszobor mutatja a stílus iránti érzékenységet; a legérdekesebb egy fekete szerpentínkő elefántszobor, nyakán mahout-jávai. Ez utóbbit 1868-ban, a többit azonban már előbb eladták. 

Európai nevezetesség volt Fejérváry nagyszerű csontfaragásgyűjteménye, elefánt- és tevecsontok, bár korábban valamennyit elefántcsontnak hitték. Miután mintaszerű anyagrész volt, Pulszky nagyszerű könyvben dolgozta fel az egészet, a stúdium stilárisan, tartalmilag, technikatörténetileg, történetileg és mű-vészettörténetileg egyaránt remekmű. Sajnos, magyarul soha nem jelent meg korai művészettörténetünk e főműve. A páratlan anyagot Pulszky 1856-ban eladta J. Meyer liverpooli aranyművesnek, ahonnan az a helyi Meyer Múzeumba került, s máig is ott van. A tanulmányt is Jakob Meyer rendelte Pulszkytól. A legkorábbi faragás egy egyiptomi elefántcsont nyél, rajta Taharka fáraó (a huszonötödik, úgynevezett etiópiai dinasztia uralkodója) és Hezekiah (Júda királya) nevével, i. e. 713 körül készülhetett tehát. A darab egy olyan tárgy része lehetett, melyet a fáraó küldött ajándékba a zsidó uralkodónak. Ugyancsak egyiptomi, de már római kori egy elefántcsont lap, egy ún. „tessera", azaz belépő, közepén felfüggesztésre szolgáló lyukkal, rajta egy Isis-mellkép. Az istennő az egyiptomi uralkodó ornátu-sában látható, s maga a tessera feltehetően egy Isis-ünnepségre vagy körmenetre szóló belépésre jogosított. Szintén római kori egyiptomi, de az előbbinél későbbi egy múmia alakú Isis-szobrocska, fején holdsarlóval, érdekessége, hogy a rajta lévő szövegnek nincs jelentése, csupán a hieroglif írás utánzata, afféle abrakadabra. Az etruszk darabok többnyire elefántcsont ládikákról származó töredékek, fedőlapok vagy oldallapok, némelyiken festéknyomok is látszanak. Ábrázolásuk többnyire szörnyalak, állatfigura, vadászjelenet, a legérdekesebb egy medúzafős darab. 

A római elefántcsontok száma érthető módon nagyobb, több maradt fenn belőlük, teldntettel a tömeges készítésre is. Egy Silenus-ábrázolásos illatszeres edény töredéke igen finom munka, Pompejiben került felszínre, ez is Zahn professzor sajátos leletmentéseinek egyike. Cumae itáliai görög gyarmat területén került elő az az elefántcsont doboz, mely talán görög munkának tekinthető, rajta szépen faragott töredékek kariatidákkal és szfinxekkel. Gyakori, hogy a dobozokon az építészetből átvett elemeket alkalmaznak, sőt a dobozok nem ritkán épület alakúak is. Más jó darabok is vannak a sorban, ilyen egy bacchikus relief és egy Bacchus-mellszobor, ezek a korai császárkor idejéből valók. Valószínűleg 167-ből való Marcus Aurelius fogadalmi táblácskája, melyen a császár mint főpap látható; ezen évben végezte el a tisztító rítust a Capitoliumon, mikor Rómát a markomán háború után súlyos pestisjárvány pusztította. Már Constantinus-kori a Tél géniusza, mely bravúros faragásával a római csontfaragó művészet formai könnyedségét a csúcson reprezentálja. 

Mindezen darabok felett áll a Viczay-gyűjteményből szerzett káprázatos diptichon, az Asklépios és Hygieia, mely az Antoninu-sok korában, a 2. században készült, s úgy vélhető, hogy Rómában működő görög mester alkotása. Asklépios mellett áll Telesphorus (a gyógyulás istene), Hygieia mellett pedig Iakkhos (Bakkhos egyfajta megjelenési formája). Valaha Firenzében őrizték, a Gaddi-család múzeumában, s már a 18. században metszet készült a páratlan darabról. Rómában jelesebb események megörökítésére a császárok diptichonok sorát készíttették, ezek hagyományait Bizáncban folytatták. A harmadik századi római darabok közül egy jeles munka került Fejérváryhoz, Philippus Arabs (244-249) császáré, az egyik táblán ő maga, a másikon hason-

A vésett kövek légiója maradt fenn a római időkből, Fejérváry azonban aránylag szerény mennyiséget vett csak meg. Anyaguk féldrágakő lévén, áruk magas volt. Már Fejérváry halála után derült ki, hogy - tekintve, hogy a gemmákon, épp kemény anyaguk miatt, nem fog az idő, nem „öregszenek" - a hamisítók el-dorádója e műfaj. LTgy tűnik, a gyiijtő tudta ezt, s csak különleges, jó helyről származó darabok vásárlására volt hajlandó. Ilyen kevés akadt, e gyűjteménye kicsiny. Legjelentősebb egy kétrétegű sardonix cameo volt, Titus Jeruzsálem elfoglalása utáni római diadalmenetét ábrázolja. 1868-ban Párizsban adták el. Pulszky Ferenc egyébként a maga korában a legjobb gemmaszakértő volt, s e tudását később, mint gemmákkal nagyban kereskedő üzletember igen jól kamatoztatta. Amikor Fejérváryt útjain elkísérte, még nem volt e tekintetben olyan egyedülálló szaktekintély. 

nevű, 249-ben meggyilkolt fia látható; a diptichont 248-ban Róma város alapításának millenniumára készíttette az uralkodó. 

Bizánc a konzuli diptichonokon emlékezett meg jeles eseményeiről és személyeiről, elsősorban persze maguknak a konzuloknak hivatali ténykedéséről. Közülük több is fennmaradt, s a középkorban is ismert volt, sőt, bőséges görög szövegeikbe időnként kisebb passzusokat, neveket be is toldottak. Ilyen például Flavius Taurus Clementinus konzul diptichonja, mely feltehetően 513-ban készült, ám a szöveges részben I. Adorján pápa neve is előfordul, ami nem történhetett 772-nél korábban, de Szent Agátát, Palermo védszentjét is említik, azaz lehet, hogy a diptichont egy ideig valamelyik ottani kincstár őrizte, s ha már ott volt, megemlékeztek rajta magukról is. Flavius Theodorus Philoxenus konzul diptichonjának (525) csak jobb szárnya maradt fenn; Paulus Probus Magnusé egészében, 519-ből, de nevének helyére a 12. században Baudry francia püspöké került. E diptichonok eredetileg több példányban készültek, melyek java elveszett, ám épp e darabból két további példány is fennmaradt, s innen ismeretes az eredeti „kiadó" neve. További konzuli diptichonok is voltak Fejérváry tulajdonában, ezeken túl a képrombolás korából fennmaradt néhány újtestamentumi tárgyúi csontrelief és könyvtábladísz említendő. 

A bizánci darabok többsége nem elefántagyarból, hanem tevecsontból készült. Néhány cirkuszi tessera is fennmaradt, s több későbbi bizánci munka szintén. Már a 10. századból való egy olyan dombormű, melyen Ábrahám áldozata és Krisztus körülmetélése látható, továbbá egy zsidó főpap, amint áldozati bárányt vezet, ez a tipologikus tematika korai megjelenése a keresztény művészetben; az itáliai bizánci birtokokon e téma talán a leggyakoribb. Nagyjából ekkor készült a trónoló Krisztust ábrázoló tevecsont relief is, mely ugyancsak keresztény ábrázolási alaptípusa volt. A 12-13. század kifinomult stílusában készült egy bonyolult Kálvária-dombormű, mely eredetileg könyvtáblaként szolgált, s egy olyan jelenetet mutat, mely egy századdal később az itáliai művészetben, széles körben elterjedve mintegy kanonizálódott. A Noé történetét elmesélő, gazdagon faragott elefántcsont ivóserleg már az 1390 körüli időre datálható. 

A római hagyományt folytató ókeresztény művészetet is képviseli néhány elefántcsont, többségük könyvtábladísz, jellemzően nyolcadik századiak, tárgykörük is jellegzetesen ókeresztény; kiváló volt egy dobozka, melynek tábláin az Atyaisten mint szőlősgazda szorgoskodik; a bor Krisztust, a szőlőágak az apostolokat szimbolizálják. 

A méditerraneumon kívüli európai középkorból kevés, de igen jó darabot tartalmazott a Fejérváry-gyűjtemény. Angol, 13. századi darab volt egy trifórium alakú elefántcsont dombormű, felső részén az ítélkező Krisztussal, a középrészen a Kálváriával, alant Máriával, két szenttel. Funkcióját illetően tisztázatlan darab, vélhetően emléktábla. Ezzel egykorú, de világi darab egy francia csontfaragás, Pulszky szerint valószínűleg menyegzői doboz előlapja, melynek témája feltehetően irodalmi, de nem azonosítható. Talán a Szerelem Kastélyának ostroma vagy Sir Lancelot és Ginevra szökése. A témák kissé kacérnak tűnnek egy esküvőhöz, bár a francia gótika idején előfordulnak efféle kedves, belátásra valló kilengések. A német faragások szép sora a 14-15. század terméke, de vannak későbbi művek is a gyűjteményben; a csontfaragás az egyetlen olyan terrénum, ahol Fejérváry reneszánsz és barokk, sőt rokokó darabokat is befogadott gyűjteményébe. Egy angol mű a baldachin alatt trónoló VT. Henriket jeleníti meg. A legjelentősebb itáliai reneszánsz elefántcsont szobor pedig a lefejezett Keresztelő Szent lános testét ábrázolja, s Michelangelo nevével hozták kapcsolatba. A csontművek sorában ezeken kívül több perzsa, indiai és kínai remeklés található. A középkori anyaghoz csatlakoznak a népvándorlás kori emlé

kek, a legszebb egy nagy aranyfibula nyolc függővel, láncokkal, nyilvánvalóan fejedelmi darab, származása ismeretlen, ezt is eladták már 1866 előtt. Az itáliai gótika és reneszánsz csak néhány művel volt jelen, kiemelhető egy trébelt, 13. századi vörösréz csoport, egy Madonna, valamint egy Sansovino köréből származó szép Neptunus-bronzocska, erősen antikizáló karakterrel, mely feltehetően hamisítási szándékkal készült, s valóban a Fejérváry-gyűjteményben még ókoriként szerepelt, „Praxiteles kora" meghatározással. Eredetileg ezüstberakású fogakkal és szemekkel készült. Nagy összegért kelt el Párizsban 1868-ban, s Ráth György vette meg, majd ugyanő 1891-ben Londonban eladta. Ezt követően hosszú vándorlás után visszakerült Magyarországra, s végül 1960-ban a budapesti Szépművészeti Múzeum vásárolta meg. 

Hogy hány festménye volt Fejérvárynak, nem tudjuk, néhányról azonban fennmaradtak adatok, s közülük a legjelentősebb Franceso Francia bolognai festő 1512-ből keltezett és szignált nagy képe. Pulszky ezt is eladta az emigráció idején. Bizonyosra vehetjük, hogy Markótól voltak képei, ám ezek ma már nem azonosíthatók. A mester egy gouache-képe ( Uborkát hámozó lány, 1831-ből) az ő tulajdona volt, erről megemlékezik Markónak 1831-ben Fejérváryhoz írott levele. 

Csak ismételni tudjuk: a Fejérváty-gyűjtemény a magyar művelődés történetének egyik legragyogóbb szellemi teljesítménye volt. Az anyag szétszóródása a kor szellemi elitjének súlyos vétsége. 

Ugyancsak ókori tárgyairól volt viszonylag ismert egy másik magyar műbarát, aki jelentőségében természetesen nem mérhető a fent említetthez. Kazinczy, Fejérváry s talán Jankovich is hathatott egy különleges magyar köznemesre, Cserey Farkasra (1773-1833), aki mellesleg a „humánus" melléknevet is kiérdemelte. Székely nemesi származású, akinek felmenői mindig értelmiségiek voltak, s birtokaikon nem csupán nemesként, hanem nemesen is gazdálkodtak. Cserey Farkas valóban ritka példáját mutatta az igaz emberségnek akkor, amikor az 1817-ben Erdélyt sújtó nagy éhínség idején több ezer embert látott el gabonával saját költségére, a robotterheket a megviselt népesség javára harmadával csökkentette, a napszámot elengedte és három évre a tizedbeszedéstől eltekintett, s ekképpen birtokain a népesség a nehéz időket viszonylag jól átvészelte. Császári őrnagyi rangban szolgált, mielőtt a birtokkal való foglalkozásnak és a kulturális tevékenységnek szentelte volna ideje javát. A család másik ágának tagja volt az emlékíró Cserey Mihály (1667-1756). A Székelyföld általában nem bővelkedett nagy műgyűjtőkben, ezért is fontos Cserey e nembeli tevékenysége. Az ő anyagáról szóló híradások szűkszavúak, és jószerivel Kazinczy tájékoztatásaira vagyunk utalva, illetve Csereynek Kazinczy számára írt leveleire. Ezek egyikéből kiderül, hogy Cserey Farkas az általa felhalmozott anyagot közcélra szánta, ami nagyon is illik a minden téren való nemes gondolkodásához. Az 1818-ban Kazinczyhoz intézett levélben jelzi: „Vannak hetruriai edényeim, vannak régi római régiségeim, siralmi edényeim és effélék, kéziratok, természeti ritkaságok. Hazám számára gyűjtöm ezeket, valamint mindent, amit csak gyűjtök". Meglehet, hogy e szándékában megerősítette őt Kazinczy kevéssel korábbi, nála tett látogatása, 1817-ben, amikor is a nagy irodalmi potentát bejegyezte útinaplójába, hogy Csereynél miket látott. Lehettek előzetes ismeretei is, mert a gyűjtő már egy 1807-ben kelt levelében is tett erre való utalásokat. 

Cserey gyűjteményén belül a könyvek száma volt a legnagyobb, körülbelül 4000 darab, melyek sorában akadtak ősnyomtatványok és ritkaságok; nevezetesnek tartották Báthory András breviáriumát, különös érdekességnek Cervantes Don Quijote-jának első spanyol nyelvű kiadását. Fejérváryhoz hasonlóan Cserey is kedvelte az ókori tárgyakat, s bár nem tudjuk, hogy 

etruszk-római gyűjteménye mekkora volt, sőt azt sem, hogy milyen minőségű tárgyak voltak benne, ezen anyag megléte kétségtelen. Az etruszk edények mibenléte is kétséges - lehettek cisz-ták, de lehettek fazekasmunkák is, talán az előbbire több az esély, már csak azért is, mert a „siralmi edények" erre vallanának leginkább. A római anyagban szintén az ilyesmik domináltak. Több minden Herculaneumból származott, aminek alapján arra kell gondolnunk, hogy a régiségek között bizony olyanok is akadhattak, melyeket ma igen jelentősnek tartanánk. Hogy metszett kövekből álló anyaga mekkora volt, s mit ért, arra nézve már végképp nincs adat. A festményekre hangolt Kazinczy ott járta után megemlíti naplójában, hogy ott a flamand barokk vezető csendéletfestőjének, Jan Fytnek (a nevet elírja: „Jan Syth" gyanánt) munkáját látta, szignált és 1636-ból datált vásznakat, eg)' vadász- és egy madárcsendéletet. Nyilván más érdekes képeket is őrzött. A krasznai kastélyban, melyet 1805-1810 tájékán emelt, egy képes szobát is létesített, melyben a magyar művelődés, tudomány, irodalom jeleseinek portréit szánta, s ennek érdekében Kazinczyt is felkérte, hogy küldje el saját arcképét, valamint feleségéét is, ami bizonyára meg is történt. Ezen felül felállította itt báró Brukenthal Sámuel gubernátor, gróf Teleki József, gróf Teleki Sámuel kancellár, a ma már kevéssé ismert Aranka György (1739-1817) irodalmár arcképét, aki az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság titkára is volt. Az évek során ez a portrégaléria folyamatosan gyarapodott, s jobbára csak szerény másolatokból állt. Különlegessége volt Cserey berendezésének, hogy számos Wedgwood gyártmányú kerámiának adott otthont, amiből arra gondolhatunk, hogy a tulajdonosnak jó brit kapcsolatai lehettek, bár ez nem feltétlenül van így. Wedgwood-tárgyak akkor már Bécsben is beszerezhetők voltak. A ritkaságok sorában az ásványgyűjtemény emelhető ki külön, a kéziratok pedig vegyesek voltak, benne túlnyomóan családi iratokkal, s természetesen sok történelmi dokumentummal. Cserey anyaga alapjában véve még a vegyes arculatú, kissé a régies ritkasággyűjteményekre emlékeztetett, átmenetet képezve a modern, autonóm ízlés és a tudóskodó dilettantizmus között. Az ókor felé fordulásában viszont egyértelműen ott a klasszicizmus értékeinek elfogadása. 

Gyermek, aki az anyagot örökölhette volna, nem adatott neki. Több jel szerint a család másik ágához jutott dolgai Cserey János özvegyéhez, született Zathureczky Emíliához kerültek, aki imecsfalvi házában műtárgyak együttesét tartotta, és tette közszemlére Háromszéki Cserey-gyűjtemény néven 1875-ben. Mindezt, valamint saját gyűjtését és egy alapítványi összeget a székely nemzet számára felajánlott, s ez vált alapjává a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzed Múzeumnak, melynek az lett szomorú sorsa, hogy 1945-ben a zalaegerszegi vasútállomáson, nyugatra menekítés közben bombatalálat következtében megsemmisült. 

Röviden érdemes megemlíteni Légrády Imre (1778-1848 vagy később) tevékenységét is, ő művelődésünk történetében alig ismert, módos hivatalnok és kiváló műtárgyszakértő volt, emellett neki is ritkaságszámba menő régiségei és jó nevekből álló képgyűjteménye is volt. Bihar megyei köznemesként került a birodalmi fővárosba, miután jogi és teológiai végzettségre tett szert, a magyar kancellárián dolgozott. A Bécsben vásárló magyar műgyűjtők többször igénybe vették szolgálatait az 1820 körüli években. Ez időből van anyagáról hozzávetőleges képünk is. Bár egész életétre e városban maradt, korántsem vált osztrákká, sőt szorosan vett társasági és szellemi tevékenységével erősen kötődött hazájához. Baráti körét lehetetlen itt felsorolni, elég, ha kiemeljük Péteri Takáts lózsef, Kultsár István, Batsányi lános, Igaz Sámuel, Révai Miklós János, Kisfaludy Sándor személyét. Kultsár és Révai mellett lelkesen segítette a Magyar Hírmondó kiadását és folyamatos megjelenését. A bécsi és a pesti magyar 

írók számára összejöveteleket szervezett, ahol jó lakoma mellett társalogtak a művészetről. Légrády nagy egyiptomi papiruszgyűjteménye mellett egy Thébaiból származó női múmiája vidám borzongást keltett, s kínai viseletanyaga is egzotikus élményt kínált. 

IV. A jANKO\^CH-GYŰJTEMÉNY JxÍPZŐMŰVÉSZETI ANYAGA 

A képzőművészeti tárgyak megszerzése terén - a jelek szerint -Jankovich Miklóst több szempont vezette, egyrészt a történeti ábrázolások iránti előszeretete, másrészt a régészeti leletek mentése, harmadrészt a kallódó emlékek összegyűjtése és csak negyedsorban a művészeti értékek iránti tisztelet, az esztétikai megfontolás. A gyűjtő sajátkezű lajstromaiban többnyire közli a szerzés körülményeit, s ennek alapján tudjuk, hogy például a táblaképek egy részét Túróc, Liptó és Sáros vármegyék területén gyűjtötte össze, Lőcse, Kassa városát lankovich meg is említette. Valószínű, hogy ezekről a területekről kerültek ki a középkori magyar festmények, melyek az anyag súlyos részét alkotják. Aligha kétséges azonban, hogy máshol is vett képeket, ezekről azonban csak ritkán tudjuk, hogy honnét származnak. Bizonyára mind Erdély, mind Ausztria és Németország szóba jön, mint beszerzési terület, s az sem lehetetien, hogy az egykori lengyel területekről is szállítottak képeket ottani ágensei. Bécsújhelyen is vásárolt. Augsburgban a Fugger-gyűjteményből szerzett néhány közepes művet (ebben Jakob Hertel volt segítségére). Magyarországon kevés az a gyűjtő, aki biztosan Jankovich forrása volt, ilyen Marczibányi István, és Dobai Székely Sámuel, s vásárolt a II. József által feloszlatott szerzetesrendek széthulló műtárgyvagyoná-ból is. A legtöbbet a sajóládi pálos kolostorban szerezhette. 

A szobor lényegesen kevesebb a gyáíjteményben, mint a kép, ennek ellenére a legnagyszerűbb mű ezek közül került ki: Andrea Pisano csodálatos márvány Madonnája, az egyik legszebb Magyarországra került plasztika (49. sz.). Az alabástrom megformálása érzékeny, már-már érzéki jellegű, kétségkívül elsőrangú mestermű a korai trecento időszakából. Andrea fia, Nino Pisano néhány változatban ismételte a lankovich-féle Madonnát, ezek kivitele azonban mindig kissé nyersebb, tömbszerűbb, bár a hasonlóság nyilvánvaló; ennek alapján a Nemzeti Múzeumba került darabot valaha Nino nevéhez kötötték. Bár származása ismeretlen, alig hihető, hogy Jankovich itthon vásárolta. Kisebb jelentőségű, viszont igen érdekes Antonio Abondio apró viasz-dombormű-párja: II. Alfonz, ferrarai hercegnek és nejének, Borbála Habsburg főhercegnőnek - I. Ferdinánd és Magyarországi Anna gyermekének - 1565-ben készült portrépárja; aranyozott tokjuk is igényes munka. Nem tartoztak az első gyűjteményhez, özvegy Jankovich Miklósné született Hauck Róza a gyűjtő elholta után, 1847-ben ajándékozta őket a Nemzeti Múzeumnak. A sokáig Viktor Kaisernek tulajdonított Pászkavacsora-áom-borműve (az 1540 körüli időkből) az inventárium szerint Pécsett került elő (50. sz.). Az igazi kérdés az, hogy ez honnét való, ugyanis állítólagos pécsi származása nem erősíthető meg. Ha az eredet igaz, akkor a régi pécsi egyház romjai alól került volna elő. Anyaga, mely solnhofeni kő, a délnémet plasztika kedvenceinek egyike. De hogyan került volna egy 1540 körüli német szobor az ebben az időben török kézre kerülő város székesegyházába? Sokkal valószínűbb, hogy lankovich külföldön vette, talán egy német utazása során. Kisebb jelentőségű uralkodói portrészobrok mellett (például I. Lipót márványképmása ismeretlen 18. szá-

zadi mestertől, Ferdinánd főherceg és neje, Beatrice d'Esté kicsiny bronztáblája Joseph Redelmeyertől) két fém sírváza volt érdekes darab, mindkettő a Sárvíz környékéről való régészeti lelet. Jankovich szerint I. Lajoséi voltak, esetleg Károly Róbertéi. 

Mátyás építkezéseinek épületplasztikai töredékeiből Jankovich mentett meg néhány darabot. Egy talapzatot „MATHIAS BJex)" felirattal a pesti ferencesek kerítésfalából bontottak ki (66. sz.). Készítési ideje 1490 előttre tehető. Ugyané helyről került ki egy Mátyás-címeres kapuoromzat, ez már gazdagabb, reneszánsz motívumos darab, a két kő talán és remélhetően ugyanazon eredeti épületből került a kerítésbe. Lényegesen szebb volt egy vörösmárvány falpillér, rajta holló alakja, ez a budai várból származott. Feltehetően azonos azzal a darabbal, mely később a Halászbástya kőtárában vesztegelt, s utóbb a Budapesti Történeti Múzeumba jutott. lankovich listájában (Inv. Imag., 18. sz.) mint négy és fél láb magas indadíszes és hollós darab szerepel. Jelentéktelen egy Vitéz Jánost ábrázoló márványszobor, melyen a könnyedén odavésett Donatello név olvasható, ez 19. századi készítmény. 

Jobb híján ide sorolunk egy kalandos és szomorú sorsú bronzharangot is, amely ennek az érdekes és régi tárgy típusnak egyetlen példája volt Jankovich tulajdonában. A 13. századbeli harangot az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház lebontása során a földből ásták ki. Az „AVE MARIA" felirattal öntött művet Jankovich megszerezte, és Rácalmáson, a Jankovich család kegyúri templomában helyezte el, ahol 1916-ig betöltötte rendeltetését. Ekkor elvitték, és hadi célra beolvasztották. 

Egészében változatosabb és több szempontból is gazdagabb a képanyag, számra nézve is lényegesen nagyobb. A legkorábbi olasz mű egy Jacopo Tintoretto-kép, melynek ábrázoltja a hagyomány szerint Zsámboki (Sámboki, latinosan Sambucus) János (1531-1584, 1557-ben bolognai egyetemi tanár, később a bécsi udvarnál örvös és könyvtáros), humanista, nyelvész - 11 nyelvet tudott tökéletesen - nagynevű könyvész és orvostudor (17. sz.). Elvben nem kizárt az ábrázoltnak Zsámbokival való azonosítása, de a fennmaradt hiteles Sambucus-képek hagynak bizonyos kételyeket az azonosságot illetően, ám ez a kérdés sem zárható le végérvényesen. Annál is kevésbé, mivel a kép meglehetősen régen Magyarországon mutatható ki. Először Kollár Ádám Ferenc (1718-1783, kivetkőzött jezsuita szerzetes, a bécsi udvari könyvtárnak különböző rangfokozatain át végiglépegetve végül a hatalmas intézmény igazgatójául nevezetett ki) tulajdona, aki lehet, hogy Bécsben szerezte. Kollár bécsi állásában Zsámboki utóda volt, s nem lehetetlen, hogy a nagy magyar humanista Bécsben maradt dolgaiból emelte ki a képet. Kollár később Dobai Székely Sámuelnek ajándékozta, aki számos más arcképpel együtt Eperjesre vitte, és itt szerezte meg tőle Jankovich. A képet az újabb Tintoretto-portrémonográfiák nem veszik fel katalógusukba, igaz, hog)' nagyon sok egyebet sem, számos olyat, mely pedig nyilvánvalóan Tintoretto műve, méghozzá a java munkák közül valók. E megbízhatatlan könyvek alapján nemigen lehet megalapozott ítéletet alkotni. A kép mindenesetre bizonyosan a 16. század második felében, Velencében készült, jelenleg kizárni semmit nem lehet, maradnánk a Tintoretto meghatározásánál. 

Egyszerű, Tiziano utáni másolat Francesco Maria della Roveré herceg képmása. Annak is igen kései, már akkor készült, amikor a képet megcsonkították. Egy szép Madonna-képet Raffaello neve alatt tartottak számon, persze, köze sincs a nagy urbinóihoz, viszont az újabb meghatározások szerint Prospero Fontana munkájának tekinthető (15. sz.). E reneszánsz darabot, csakúgy, mint Giandomenico Tiepolo 1780 körül festett Atyais-ten-képét (mit mellesleg Jankovich Tiziano művének hitt) szépsége miatt vette meg a gyűjtő (35. sz.). Hazai vonatkozása alig

ha lehet, ám akkor, amikor Jankovich e képet megszerezte, hasonló minőségű fiiggőkép kevés volt magyarországi tulajdonban (Bécsről most persze hallgatunk). A nagy nevek bűvölete, a 19. század e jellegzetes vonása a legnagyobb, királyi képtárakat éppen úgy jellemezte, mint a kisebbeket. Jankovich 18. századvégi Alvó Ámorja, például Correggio nevét viselte, valójában egy sokszorosan átváltoztatott Pompeo Batoni-másolat. Németalföldi képe csak kettő volt; a Bacchust és egy szatírt ábrázoló vásznat, mely lehet 1600 körüli, a rudolfinus mesterek hatása teszi némileg érdekessé. Újonnan Hans von Aachennek attribuálják (22. sz.). 

Jankovich Miklós képtárának igazi erőssége a gótika. A gyűjtés fő időszakában, tehát nagyjából a 19. század első harmadában a gótika, főleg az északi művészet iránt aránylag csekély volt az érdeklődés, a nagy királyi, fejedelmi képtárakba például ezek alig jutottak el. Legfeljebb ínyencek érdeklődtek irántuk, azok is csekély számban. Aruk ezért nem volt magas, megszerzésük a beosztó és a nemesfémtárgyak iránt erős vonzalmat érző Jankovich részéről nem igényelt túl nag)' áldozatot. Mindezen túl az is valószínű, hogy ráérzett ennek a stílusnak a szépségére, s ízlésének ez felelt meg a legjobban. Másrészt ez az az anyag, amiről nyilvánvaló volt, hogy menteni kell, ugyanis ami nem állt oltáron, azt a pusztulás fenyegette. A cseh gótikát két kiváló darab képviseli, a cseh művészet fénykorából. Az első feltehetően prágai mester munkája, az internacionális gótika kitűnő emléke, 1420 körüli, egy Angyali üdvözlet. A kicsiny tábla valószínűleg egy diptichon bal szárnya volt, elképzelhető párja (Mária halála) ma a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum tulajdona. Ebből halványan arra lehet következtetni, hogy a képek már Jankovich német utazásának idején is szét voltak választva és Csehországon kívülre kerültek. A másik kiváló cseh mű a „Vissy Brod-i Keresztvitel Mestere" (régebbi nevén: „A Raigerni Mester") közeléből való, talán magának a kiváló festőnek a munkája. Az illető nagy, Vissy Brod-i oltárképének nagy része fennmaradt (Prága, Národni Galerie), s vannak, akik úgy gondolják, hogy a Jankovich-gyűjtemény 1430 körüli képe is onnan került Magyarországra; hogy miként, arról nincs tudomásunk. Kiváló darabja volt a Jankovich-gyűjteménynek egy 1430 körüli Jézus születése-kép is. 

Legbőségesebb - már persze a magyarországi táblákon kívül - az osztrák és német festészet képviselete. Az osztrák gótikára erősen hatott a cseh, ennek jellemző emléke „A Frigyes-oltár mestere" által 1435 körül festett két oltárszárnya (Krisztus bevonul Jeruzsálembe, Utolsó vacsora). A Jankovich-gyűjteményből való származtatás hagyományon alapul, az eredeti leltár nem említi őket. A táblák 1450 körül valószínűleg a bécsújhelyi Neuldosterkirche Szent Kereszt-kápolnájába az oltárkép részeiként készültek. E két darab az eredeti állapotában nem is kicsiny kápolna-oltárkép ünnepi oldalához tartozott. Két további darab is volt a Jankovich-gyűjteményben, s ezek is átkerültek a Szépművészeti Múzeumba, majd az 1933-as velencei egyezmények alapján a magyarországi rendkívüli értékű műkincsek fejében csereként Ausztriába kerültek. Ezek (Krisztus elfogatása, Krisztus megkínzása) ma Bécsben láthatók, a Museum Mittelalterlicher Österreichischer Kunst kiállításán (34., 35. sz.). További négy tábla a troppaui múzeumban található, az oltár középképe pedig az osztrák gótika egyik legnagyobb zsenijének, Hans von Tübingennek a műve (Linz, Landesmuseum). Feltehetően osztrák festő készítette a 15. század második felében V. László magyar és cseh király, valamint jegyese, Franciaországi Magdolna kettős képmását (5. sz.). Arra nézve semmiféle ötlet nincs, hogy ki lehetett az egyébként kitűnő arcképfestő, s akörül sincs egyetértés, hogy eredeti műről vagy másolatról beszélhetünk-e? A képtípus valóban inkább a 16. század elejére vallana, de stílusában a kép sokkal korábbi. A kérdésekre egyelőre nincs megbízható válasz, mint ahogy a kép származása sem 

teljesen világos. Van olyan kutató, aki 1470 tájékára datálja, ennek okát azonban nemigen találjuk. V. Lászlót mind a csehek, mind a magyarok gyűlölték, s a Habsburgoknak sem vált éppen díszére. A kép tehát vagy még életében keletkezett, vagy akkor, amikor személye már időben viszonylag távolivá vált. Valószínűsíthetjük, hogy Jankovich Miklós kései vásárlásai közül való, a második gyűjtemény aukcióján sem szerepelt. Kisebbik fiának, Jankovich Lőrincnek a tulajdonában volt, s az ő gyermekei 1857-ben ajándékozták a Nemzeti Múzeumnak. 

A német gótikát néhány érdekes mű képviseli. Ulrich Mair Szent Pál apostoh kisebb oltár szárnyképe volt, és a délnémet művészet egyik legnagyobb megújítójának, Martin Schon-gauernek egyik metszete alapján készült (8. sz.). A német gótikus festmények sorában a „Bertalan-oltár mesterének" 1505 körüli képe a legkiválóbb, a szent család-kompozíció minőségét tekintve az egész Jankovich-képtár egyik csúcsát jelenti (10. sz.). A műnek tájhátteres változata is ismert (Frankfurt, Städelsches Kunstinstitut), Jankovich példánya különös lezárású, egy ékköves ív felett két családi címer, mely nyilván a megrendelő házaspárra utal. Végül megemlítünk egy meghatározatlan, meglehetősen elhanyagolt állapotban lévő kis fatáblát, Krisztus siratása-jelenettel, melyet az utóbbi évtizedekben 1500 körüli bajor munkának szoktak tartani (9. sz.). Komolyabb kutatás még nem folyt e kép kapcsán, pedig jó kvalitású, egyéni darab. A reformáció kori nagy német piktúrából semmi; egy Cranach-követő gyengécske Szent Katalin eljegyzése-képe az egész. A ritka mani-erista darabok közül való egy igen szép II. Rudolf-arckép, mely Prágában készülhetett valamikor 1590 körül (19. sz.). Az érzékeny, okos Habsburg-arc még az álmok őszinteségének jegyében készült, kidolgozása is kiváló mester kezére vall. Rudolf későbbi, puffadt, monomániás személyiségét elrejteni nem tudó portréival szemben az ambiciózus uralkodó arcmása, jóindulattal teli, nemes. Rudolf valóban nagy tervekkel kezdte, melyek nagyjából az 1600 körüli évekig ki is tartottak, utána azonban semmi komoly nem fűződik a nevéhez, nem csoda, ha ki is iktatták a hatalomból. Az ő udvarában dolgozott Josef Heintz, kiváló manierista művész; Jankovich gyűjteményében volt egy kép, mely az ő metszete után készült (Krisztus siratása, 17. század) (27. sz.). A történeti ritkaságok sorában áll egy, talán lengyel kép az 1630 körüli esztendőkből, melyen az orosz cár küldöttséget fogad a Kremlben (25. sz.). Külön érdekessége, hogy valaha Fugger-tulajdonban volt Augsburgban. Kétségkívül ez a Fugger-anyagból szerzett fankovich-képek legjobbika. A képen a követek sora által vitt, a cárnak átadni szánt sok ananászserleg a legnagyobb számban kétségkívül Augsburgban készült, s ebből akár azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy a festő német, csak éppen provinciális kvalitásokat mutat. Ez viszont eléggé nehezen hozható összefüggésbe az ismert festményekkel. A hátíapon egy felirat olvasható: „Johan de Johanni f. 1459", mely egyértelműen a készítőre utal, aldről nem lehet semmit sem tudni, a felirat viszont nyilvánvaló hamisítás. Mint ahogy téves történeti interpretáció is tapad a képhez, nevezetesen, hogy azon I. Mátyás királyunk követsége látható, azaz a kép magyar vonatkozású. Végül is a követség öltözéke olyan, hogy azt sok európai ország vállalhatja a 17. század első felére vonatkozóan, legjobban mégis a lengyel viselettel látszik összhangban lenni. Csupa kérdés és furcsaság, amit még tovább fokoz az, hogy a kép tiszta olajtechnikája a 17. századra jellemző, a perspektíva szerkesztése pedig egészen archaikus, sokkal inkább, mint a hamis 1459-es évszám is indokolhatná. A terem ábrázolása egyébként hiteles, a Granovitaja Palata (Gyémántos Palota) egyik reprezentatív tere. Maga a palota 1487 és 1491 közt épült. A terembelső Marco Ruffo és Pietro Antonio Solari itáliai építészek munkája, a freskók a 16-17. század fordulójáról valók. A teljesen 

társtalan képet több moszkvai követjárással is megpróbálták ösz-szefüggésbe hozni, eleddig nem meggyőzően. Az orosz kutatás is felfigyelt a műre, s Bicsérdy lános magyar festő 1873-ben másolatot készített róla, mely ma a moszkvai Történeti Múzeumban van. A kép 19. századi népszerűségét bizonyítja, hogy egy másik másolata a bedén kastélyban is megtalálható, s valószínűleg több is készült róla, amikor tárgyát még Mátyással kötötték össze. Feltehetően osztrák festő 16. századi eredetijére vezethető vissza I. Miksa halotti képe. lankovich ezt is a Fuggerektől szerezte (14. sz.). Az egyébként érdekes mesterekben gazdag 18. századi német és osztrák piktúra Magyarországon szép számban fordult elő, Jankovich az idősebb Johann Baptist Lampi két átlagos képét birtokolta (Amor; Diana) (40., 41. sz.). Igen jó minőségű egy ismeretlen katonatiszt arcképe a 18. század második feléből, feltehetően osztrák vagy német festő műve, igen szépen és anyagszerűen megfestett szőrmeszegélyes öltözékével (38. sz.). Martin van Meytens és Johann Georg de Hamilton közös képei Magyarországon meglehetősen gyakoriak voltak, Meytens, az udvar kedvence, szinte gyártotta az uralkodó párról, Mária Teréziáról és Lotiiaringiai Ferencről a képeket. A Jankovich birtokában lévő képpáron mindketten lovon ülnek (a lovakat festette Hamilton), közülük Mária Terézia a pozsonyi Koronázási dombon látható. Kétségtelen, hogy e képek nem tartoznak Meytens java művei közé. 

Spanyol festmények akkoriban még nagyon ritkán jutottak el Magyarországra, de általában a napóleoni háborúk által megindított nagy szétszóródás itt nálunk, a „végeken" nem érződött (Bécsben is alig). Éppen ezért meglepő az „Alcira-mester" egy 1550 körüli képének felbukkanása a Jankovich-gyűjteményben (16. sz.). Tárgya bonyolult allegória, melyen az emberi szenvedélyek megszemélyesítése látható. Feltehetően német földről került Magyarországra, nyilván ott sem tudtak vele nagyon mit kezdeni, bár az, hogy az alakokhoz szépen oda van írva, hogy melyik kit ábrázol, nem volt idegen a német festészettől, ez a -már 1550 körül is - régies megoldás a németeknél eléggé sokáig tartotta magát. 

A magyarországi középkori táblaképek általában a java darabok közül valók, s még a művészileg szerényebbek is érdekesek valamilyen oknál fogva - éspedig általában különös és ritka tárgyuk teszi őket vonzókká. Időben nagyjából egynemű a gótikus képek sora, s valószínűleg valamennyi Felső-Magyarországról származik. Azt viszont, hogy eredetileg hol álltak, mely város mely oltárán, alighanem sohasem leszünk képesek kikutatni. Mivel származási helyük ismeretlen, nagyon nehéz az igen töredékes, bár jól feltárt emlékanyagban való elhelyezésük. Elképzelhető, hogy nem kis részük Magyarországon dolgozó külföldi: ausztriai, lengyelországi, kisebb valószínűséggel cseh vagy német mű. Mindez nem fontos, tekintettel arra, hogy abban az időben nemzeti iskolák nem léteztek, a regionálisak viszont erősek, karakteresek és - ha kellő mennyiségű emlék fennmaradt -jól leírhatók. Magyarországon, sajnos, a helyzet a nagyarányú pusztulás miatt meglehetősen más. Magyar vonatkozású szent legendájából való eseményt jelenít meg egy másik tábla, ezt a bonyolultabb szerkesztésű magyar oltártáblák jellemző példájának tekinthetjük (A téríteni igyekvő Szent Adalbertet kiűzik a pogány magyarok egy városból, s közben lerombolják a város templomát is, 1470-1480 körül). Több 1480 körüli munka megüti a jó átlagot (például Vizitáció, hátoldalán Szentháromság) (2. sz.). Teljesen magányos a hazai emlékanyagban a Szent Márton és a koldus (1490 tájékáról, hátiapján Töviskoronázás) (7. sz.), mert a felvidéki, jól-rosszul rekonstruálható regionális iskolák egyikébe sem szorítható bele. Sokkal képzettebb festő készítette, mint az eddig felsoroltakat. Szintén 1490 körüli két darab a két oldalán festett tábla, melyeket utóbb szétfűrészeltek, hogy 

mind a négy képmező falra akasztva látható legyen. A négy kép Szent Miklós és Szent Márton életéből ábrázol két-két jelenetet, s még az előzőnél is jobb kvalitásokat mutat. A legjobban megoldott a Szent Márton albegnai miséjét bemutató tábla, amelyen európai festészeti - és metszetes - előképeket ismerhetünk fel. Valószínűsíthető, hog}' e képek mestere hosszabb külföldi úton járt, vagy esetleg nem is magyarországi születésű. Számolnunk kell azonban egy másik lehetőséggel is, melyet bizonyítani az írásos emlékek pusztulása miatt ugyan nem lehet, minden további nélkül azonban szemétre sem dobható. Azzal ugyanis ritkán vetünk számot, hogy a Budán, a királyi udvar közelében dolgozó festők, akik rengeteg szárnyasoltárral díszítették Buda templomait, szükségképpen az ország más területein is dolgoztak, s bizonyára főleg a szabad királyi városokban. Nem lehetetlen, hogy a Felvidék magányos táblaképei a királyi székhelyek vagy valamelyik nagyobb művészeti központ művészeinek munkái. Figyelemmel kell lennünk arra, hogy a központ művészete Magyarországon is hasonlíthatatlanul magasabb színvonalú volt, mint a Felvidéké. Erdély, illetve Nagyvárad ebben a tekintetben időnként és néhány nagy mesterében bizonyosan nem maradt el a központtól (például Kolozsvári Márton és György szobrászok, Kolozsvári Tamás festő, Franciscus Képíró, a Losonczi kancsó és tál vagy a Suki Benedek-féle kehely ismeretien mesterei). A későbbiekben is akadtak, igaz, ekkor már főleg csak az ötvösségben a legmagasabb színvonalat is megütő művészek (mint Brózer János, Belényesi György, Hann Sebestyén). Akadnak 15. századi kézzelfogható és cáfolhatatlan bizonyítékok a központ és a távolabbi vidékek művészete közti szembeszökő minőségi eltéréseire is. Talán a legismertebb ezek közül a Mátyás király által 1463-ban kiadott késmárki címeres levél, melynek ismeretes egykorú felvidéki verziója is. Míg a Budán kiadott iraton lévő címertartó angyal az európai művészet élvonalával egyező minőségű, ennek pozsonyi változata már vidékies, ha nem is kvalitás-talan. Summázva: mindez gondolkodásra kell, hogy késztessen bennünket, s jobb óvakodni attól, hogy mindazt, ami a felvidéki táblák átlagának színvonalán felül áll, vagy elüt azok modor-beli sajátosságaitól, azt mindjárt külföldi művészhez, iskolához próbáljuk kötni, bár nyilvánvaló, hogy sok dolog utóbbiak közt is keresendő, ám nem automatikusan. Egy 1500 körüli magyarországi táblán Krisztus születése és a vele tipologikusan összefüggő Izsák feláldozása-jelenet van megfestve (4. sz.), e kissé falusias művel kapcsolatban aligha mardoshatnak bennünket a fenti kétségek. Lengyel hatás alatt áll, vagy esetleg lengyel mester műve az a 16. század elejei képsorozat, melyen Szent Szaniszló legendájából három epizód (vértanúság, csoda az ereklyénél, s a bűnös király megtérése a halálos ágyon) látható (11. sz.), ezek az ábrázolások Európában mindenfelé elterjedtek, mind festményeken, mind gobelineken (például Herkenbald-kárpit, Brüsz-szel, 16. század eleje). 

A magyarországi gótikus festészeti anyagok közül talán a legproblematikusabb az 1514-ből datált négy oltártábla (13. sz.). Eredetileg ez is két darab, két oldalán festett tábla volt, szétfűrészelve alakult ki a mai négy darab. Titokzatosságuk, magá-nyosságuk miatt kiebrudalták őket a felvidéki anyagból, s jobb híján erdélyieknek tekintették őket. A Háromkirályok, az Ostorozás, a Töviskoronázás és a Mária halála-kép magas színvonalú, egységes, kiforrott sorozat, nagyvonalú és kiváló jellemábrázolásokkal teli. Manapság vannak, akik Ausztriába helyezik mesterét. Nincs kétség az iránt, hogy a műveken kimutatható bizonyos rokonság az észak-tiroli művészettel, mely azonban nem elég erős ahhoz, hogy egyértelműen eldönthessük származását. Már csak azért sem, mert itáliai befolyás is érződik rajta, tehát valószínűleg megint egy hosszú vándorúttal a háta mögött Magyarországon dolgozó mesterrel lehet dolgunk, aki igen sokféle 

hatást szívott magába. A dunai iskola korai mestereinek befolyása is észrevehető, még ha ez a leggyengébb is a felsoroltak közül. A kompozíciók szándékolt kuszasága egyáltalán nem idegen a bányavárosi festészettől, ebben a tekintetben „MS mester" művészetétől vezet az út a „dubravicai Krisztus rokonsága" táblán át az 1514-es sorozatig, még ha ez az út természetesen nem is nyílegyenes, és persze nagyon hézagos. Jankovich e képek megszerzésével megint százados zavart keltett a szakmában. A mester eredetének kérdéséről - ha finomult is a megközelítés, ha tudomásul vesszük is végre a lokális stílustól való számos eltérést - a végső szót még nem mondták ki. Mégis rá kell kérdeznünk arra, hogy a kevéske adat homályában merre kereshetjük a képek eredetét, és miféle oltár részei lehettek egyáltalán? Az eredeti összeállítást vizsgálva megállapítható, hogy a képek egyik oldalán Mária életéből vett epizódok, másik oldalukon pedig Passió-jelenetek szerepeltek, s hogy a táblák mozgó szárnyak voltak. Egy Mária-Passió-oltár részeiként szolgáltak tehát, az azonban nem dönthető el, hogy a Passió-oltár négy- vagy nyolcmezős volt-e. Semmiképpen sem volt kisméretű, tehát mindenképpen fontos helyen állhatott, ami egyszersmind donátorának súlyát is jelzi. Jankovich rövid összefoglalásában, az Observatió-ban említi, hogy Lőcsén, Kassán, valamint Gömör-Kishont vármegyékben vásárolt. Emellett tudjuk szoros kapcsolatát Sárossal, ahonnan szintén bőven szerzeményezhetett. Kassa és Lőcse, mint az oltár eredeti helye, alig jöhet szóba, itt a helyi iskolák zártak, világos stiláris korlátok közé szoríthatók, bár persze feltétlenül és véglegesen e városokat sem lehet kizárni. Sárosban nem mutatható ki megfelelő Mária-oltár emléke. Gömör-Kishont a táblakép szempontjából ugyan nem túl jelentős terület, bár lehet, hogy csak az anyag nagyobb méretű pusztulása miatt gondoljuk így. A számunkra most szükséges nyomok itt is kevesek és haloványak, de nem teljesen hiányoznak. Amit a vármegye „ajánl", az Rozsnyó, ott is a város plébániatemploma (mely aztán jóval később, 1776-tól püspöki székesegyházi rangra emeltetett). Ez Mária-templom lévén, a főoltár nyilvánvalóan a Boldogasszonynak volt szentelve. Rozsnyón a - mára eltűnt -várat 1490-ben Bakócz vette birtokába, kastéllyá alakította, és rezidenciául foglalta el. Az adatok szerint 1510 és 1516 között a nagy és gyanús reneszánsz főpap igen tevékeny volt a városban, sokat építkezett, és gyakran tartózkodott ott. Éppen 1514-ben fejezte be a Mária-templom kijavítását („reparata 1514 die 8. Calend. Jul. In Vig. Corp. Christi"). Bakócznak jó oka lehetett arra, hogy 1514-ben oltárt állítson, ebben az évben indította volna el ugyanis az általa a pápa engedélyével toborzott keresztes hadat a török ellen. További ok, hogy a keresztes háborúból parasztháború lett, mely miatt az ország főurai elsősorban Bakóczot tették felelőssé, nem is minden alap nélkül. S még ebben az évben úgy határoztak, hogy a becsvágyó és szívós aggastyánt nem engedik többé a magyar politikai élet közelébe (ezt az 1515. évi országgyűlésen határozatban ki is mondták). Ebben is igazuk volt, a főpap ugyanis magas műveltsége, hibátlan ízlése és mecénási bőkezűsége mellett, mindenütt jelen akart lenni, mindenbe szívesen beleszólt - nem kevés eredménnyel. Végül igen rossz politikusnak, bár kiváló intrikusnak bizonyaik. Amit meghagytak számára, az az esztergomi érsekségéből fakadó reprezentatív funkció volt, tényleges hatalom nélkül. A pápára, X. Leóra sem építhetett, kinek a pápaválasztáson veszedelmes ellenfele volt, s ezért igyekeztek őt Rómától távol tartani. A kényszerűen visszavonult érsek kevéssel utóbb, 1516-ban a templomhajó északi oldalához csatlakoztatva befejezte az építményt jelentősen bővítő Szent Kereszt-kápolnát is, jeles díszkapuval, rajta a Bakócz-címerrel, s ezzel megjelent az épületen az első reneszánsz dombormű. Korábbi, kvalitásos részei - még a tíz méter magas, 1507-ben valószínűleg egy kölni mester által készített 

szentségház is - gótikus stílusúak. A templom későbbi, zaklatott története során bármikor kikerülhettek belőle képek. A rozsnyói egyház 1550-ben az evangélikusoké lett, ám ez, ismerve az evangélikusoknak a templomberendezésekkel kapcsolatos gyakori türelmességét, nem jelenti azt, hogy a templomban található képek már ekkor elkerültek eredeti helyükről. Az ellenreformáció következményeképpen a plébániatemplom 1670-ben ismét a katolikusoké lett, de 1672-ben már a főoltáron Szent Anna oltára állt. Véleményünk szerint egyáltalán nem zárható ki, hogy a Jankovich-gyűjtemény négy 1514-es táblája a valamikori - Bakócz Tamás által felállított - Mária-oltár maradéka. Ennek a 17. században már régies és kissé barbár hangütésű Mária-oltárnak a helyét foglalta el a „modernebb" Szent Anna-oltár. Mindez természetesen a korabeli szokásoknak megfelelően történhetett úgy is, hog\' a Mária-oltárt máshová helyezték (talán a Szent Kereszt, majd Bakócz nevét is viselő kápolnába), esetleg szétszedve egy részüket függőképként használták a templom különböző helyein. Mivel azonban 1672 után egyre több átalakítás esett az épületen, mely később, püspökhellyé válásakor újabb lendületet vett, a gótikus táblák feltehetően kiszorultak onnét. 

A szentély tízméteres szélessége képes volt jelentős méretű oltárt befogadni, de a Bakócz-kápolna is 7,65 méter széles volt, ami szintúgy jelentékeny méret. Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy az 1514-es budapesti táblaképek lehetnek azonosak a rozsnyói Mária-oltárral (vagy esetleg a Bakócz-kápolna oltárával, melyet az 1514-es keltezés végső soron nem zár ki), akkor a megmaradt négy képből a legvalószínűbben egy olyan oltár állítható össze, melynek merev és mozgó szárnya 2-2 mezőből állt. így az nyitott állapotában az oltárszekrény mellett négy jelentet mutathatott be Mária életéből (melyek közül kettő látható ma is, a Királyok imádása és a Mária halála); csukva pedig nyolc Passió-képet (ezekből, értelemszerűen, minthogy kétoldalt festett táblákról van szó, ugyancsak kettő látható, a Krisztus ostorozása és a Töviskoronázás). Ebben a tekintetben a legáltalánosabb szárnyasoltár-elrendezések közül való, melyre számtalan példa van, a felvidékiek zöme az 1505-1520 közti időkből. Méretre nézve, oromzattal és predellával is számolva körülbelül 350/400 x 500 cm lehetett; e járulékok nélkül mintegy 260 x 500 cm (kerettel is számolva). Azaz a rozsnyói Máriatemplom méreteinek ideálisan megfelelt. 

Bár, mint mondottuk, társtalan művek, azonban mégsem teljesen. Legalább egy, stílusában rendkívül közeli emlék fennmaradt, egy ugyancsak két oldalán festett oltárszárny, mely bár méret dolgában igen közel áll az 1514-es sorozat darabjaihoz, mégsem azonos oltárról való, a képen lévő ábrázolás kizárja ezt. A Rozsnyóhoz igen közeli Krasznahorkáról származik, s a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria őrzi. Egyik oldalán négy vértanúszent látható koporsóban (ez kizárja a Mária-oltárhoz való tartozását), másik oldalán a Keresztvitel. A dunai iskola hatása ennél valamivel jobban érvényesül, mint Jankovich képein; sokkal zsúfoltabb a kompozíció is. Úgy vélik, hogy valamikor 1510-1520 körül készülhetett. Ám azt, hogy a budapesti képek vagy a pozsonyi tábla a korábbi, eldönteni nem lehet. Utóbbinak az állapota igen rossz, ennek oka elsősorban az, hog)' függőképnek használhatták valahol, méghozzá igen tartósan, s a falhoz támaszkodó oldal csaknem teljesen tönkrement. 

A magyar reneszánsz festészet az 1526-ban a központi vidékek pusztulása, majd a János király környezetében lassan újrainduló törekvések 1540 utáni teljes semmivé válása következményeképpen szórványos darabokat és némi behozatalt kivéve eltűnt. Egy Szentháromság-kép (hátlapján három szent) a 17. század első negyedéből hordoz még bizonyos késő manierista elemeket; a közepes, de ritka táblát újabban feltételesen szlovéniai művész munkájának tartják, amit a festményen látható velencei-

es elemek alátámasztani látszanak (23. sz.). Régies vonásokat őriz gróf Esterházy Miklós nádor arcképe, 17. századi magyarországi, jellegzetesen ősgaléria-tartozéknak tűnik, pedig nem az (24. sz.). Az ősök csarnokai a legtöbb magyar várnak, kastélynak jellemző részei, bizonyos értelemben - a kegyúri templom mellett - a birtok spirituális központjai. A tárgyalt kép azonban nem ősgalériából származik, hanem a nagyszombati jezsuita kolostorból. A kép nem véletlenül került erre a helyre. A templomot és klastromot ugyanis az 1625-ben nádorrá, 1626-ban gróffá emelt, protestánsból buzgó katolikussá vált, az Esterházy családban a szerény köznemesi sorból az ország egyik leggazdagabb főurává lett férfiú alapította, saját pénzén emeltette. Miklós nádor kiváló politikus volt, megingathatatlan királyhűsége nem akadályozta meg az udvar bírálatában. Opinio című röpiratában az erdélyi rendek, Bethlen Gábor fejedelem és a felső-magyarországi főurak Habsburg-ellenességének okait tárta fel az uralkodó számára. Kiváló stílusban írt, tehetsége katonai pályán is megmutatkozott, ez jellegzetesen a 17. századi magyar főúr kettőssége. O alapította meg az Esterházy-kincstárat a II. Ferdinándtól kapott fraknói várban. Az életnagyságú, álló egészalakos képmás 1645-ös dátumot visel, és felirat szerint a nagyszombati Szent lános-templom alapítójának és építőjének tiszteletére készült. (A fraknói ősgalériában is van eg)' álló egészalakos arcképe 1626-ból). Miklós nádort e templomban temették el, s ezen kívül még több Esterházy családtagot, kik közül a legnevezetesebb a török elleni 1652. évben lezajlott nagy-vezekényi csatában elesett négy Esterházy, köztük a legjelentősebb Esterházy László gróf volt, a nádor legidősebb fia és fő örököse, „a szép gróf. 

A 17-18. századi arcképek nagyobb része hazai termék, sem történeti hitelességüket, sem minőségüket tekintve nem tartoznak a magyar művészet élvonalába; mondjuk ki, többségükben igen szerény művészi értékű munkák. Másrészt azonban több mögött is felsejük egy-egy, a távoli múltban készült, elveszett eredeti, ezért érdemelnek megbecsülést. lankovich több vásznat Dobai Székely Sámueltől vett, s ezek többnyire a legködösebb, legközepesebb darabok, bár ezek közt is akad kivétel. Nem érdektelen például I. Rákóczi György fejedelem arcképe, vagy az állítólag Absolon Dánielt, Thököly Imre kancellárját ábrázoló munka (29. sz.). Ugyanakkor naiv ábránd szintjén áll az Attila hun király és a Hunyadi László, jó néhány, javarészt 18. századbéli portré ábrázoltja pedig teljesen ismeretien, azonosíthatatlan. Vannak persze a portrék között kiválóbbak is, közülük elsősorban a svéd barokk festő, idősebb David Richter két képe emelendő ki: II. Rákóczi Ferenc és felesége, Sarolta Amália hesseni hercegnő képmása (1704) (32. sz.). A hagyomány szerint a képek Eperjesen készültek; minthogy azonban Rákócziné 1701 és 1706 között nem volt Magyarországon, a festmények kivitelezése feltehetően mintaképek alapján történt. Az összefogott, eszközeit tekintve takarékos képpár azt a Rákóczit mutatja, aki még sikereinek fényében állt. A további arcképek közül Mátyás király állítólag 16. századbeli portréja említendő (21. sz.), s I. Mária magyar királynőé, Nagy Lajos király leányáé, mely esetleg egy itáliai festő egykori munkájára megy vissza, s régen egyenesen Bartolo di Frédi utáni másolatnak gondolták. Feltétlen figyelmet érdemel Martinuzzi Fráter György rettenetesen gyenge képmása az 1600-as évekből; a portré valóban a kiváló politikust ábrázolja, származási helye is megfelelő, ugyanis a sajóládi pálos kolostorból került ki. Nádasdy Ferenc gróf országbíró (45. sz.) és báró Kollonich (I) Siegfrid, Fraknó és Kismarton kapitánya is képviselve van a Jankovich-képtárban (30. sz.), portréjuk készítési ideje meglehetősen bizonytalan. Egész finom kivitelű és jellemábrázolásában is nemes mű gróf Koháry István (1649-1731) képmása, ismeretlen magyarországi festő műve a 18. század első negyedéből (33. sz.). Koháry Eger visszavívása közben sebesült 

meg 1687-ben, jobb keze megbénult, s bal kézzel nem tanult meg írni. Igen művelt, kiváló költő volt, verseit másoknak mondta tollba. E portrén nem is látható a bénult jobb, baljában a végzetes ágyúgolyóbist tartja, nemesen ívelt magas homloka éles eszét, finoman formázott szája és álla akaraterejét és vitézségét jelzi. A kard és toll még az ő idejében is együtt járt. Koháry katonaként részt vett a török kiűzésében, a felszabadított Buda egyik parancsnoka volt, s ha fegyvert már nem is foghatott, mint diplomata élénk részt vállalt a Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatos tárgyalásokban. Bár birtokait a kurucok feldúlták, vagyonát felprédálták, Koháry mégis olyan békére törekedett, mely a Rákóczival tartókat nem hozza lehetetlen helyzetbe. 

A lankovich-anyagban szerepel még két további Mátyás király képmás (43-44. sz.), Kolinovics Gábor kisbirtokos, nemesi származású történetíró és régész, továbbá Áron, havasalföldi vajda arcmása. S hogy a hazai barokk művészetet ne csak arcképek képviseljék, említsük meg Bachmann J. Gáspár kiváló kis képét, mely a nagyváradi székesegyház Szent László király általi alapításának legendáját idézi fel, színtiszta rokokó eszközökkel (37. sz.). A nagy középkori királyt mint római hőst és hadvezért jeleníti meg; a háttérben viszont teljesen valószerű, korhű, jellegzetes magyar nemesi viseletben jelennek meg az oltárkép vélhető megrendelői. A festmény 1782-ben készült, és az osztrák rokokó jegyében alakult stílusa, Bachmann iskolázottságának megfelelően. 

Korának magyar festészetéből Jankovich nem gyűjtött, amit természetesnek tekinthetünk, ott nem volt szó anyagmentésről. 

Jankovich korának kép- és szoborgyűjteményei 1. A főúri gyűjtemények 

A magyar képgyűjtés történetével kapcsolatban szakirodalmunk többnyire meglehetősen szkeptikus. Eszerint mi, magyarok, kincsgyűjtésre hajlamos, képek és szobrok iránt nem érdeklődő nemzetnek hisszük magunkat, mely legfeljebb a történelmi tárgyú metszetek, térképek és a családi arcképek iránt tanúsít érdeklődést. Azaz ezeket sem művészi értékük, hanem csakis témájuk következtében becsültük, lettünk volt bár főnemesek, köznemesek vagy polgárok. Meg még a címereslevelek, adománylevelek voltak fontosak az ősi származás és az ősi birtok igazolására. Ezzel szemben a tény az, hogy Magyarországon mindig voltak kisebb-nagyobb képgyűjtemények, bár kétségkívül nem annyi, mint a világi kincstár. Egyébként sehol sem volt annyi. A kincstárban ugyanis rengeteg az, ami valaha használati tárgy volt, vagy legalábbis asztalra való, ha az ünnepire is. így felhalmozódásuk, a használatból való kikerülésük és kincseskamra kémjeivé válásuk csupáncsak természetes folyamat, nincs benne semmi igazán rendkívüli. A képek és szobrok, különösen pedig a rajzok és grafikák gyűjtése határozott, autonóm döntés kérdése. 

Semmi módunk nincs arra, hogy itt a 18. század végénél korábbra tekintve soroljuk fel a hajdani, majd eltűnt írott és faragott képgyűjteményeket (Nádasdy, Zrínyi, Bercsényi, Forgách stb.). Bizonyos tekintetben azonban szerencsések vagyaink, hiszen történelmi családjaink egynémelyikének kezén megmaradt, esetleg újraformálódott a régi képgyűjtemény. Az viszont való, hogy ezek java Bécsben volt, s hazahozataluk és közgyűjtemény számára való megvásárlásuk iránt az igény ekkor még nem nyilvánult meg egyértelműen. Országos közcélra való ajándékozás pedig meglehetősen ritka volt ebben az időben, s tulajdonképpen a nagylelkű kulturális donációk e fajtája nem is vált jelentős 

gyakorlattá. Annak ellenére sem, hogy a leggazdagabb magyar főurak jövedelmei szédítőek voltak, és állták a versenyt a nagy nyugati vagyonok hozamával. Igaz, hogy esztelen fényűzés tekintetében is álltuk ezt a tornát mindenkivel, sőt néhány család ezt felül is múlta. A hatalmas jövedelmek mellett is mind jobban felhalmozódó adósság - hiába volt a birtok kisebb országnyi -a rossz kormányzás, az avult életmód, a gazdaság korszerűden-sége miatt csődökhöz vezetett, s a dolgok vége általában a mű-gyűjtemény egészének vagy tekintélyes részének eladása lett. így járt a galántai Esterházy hercegek óriásira nőtt bécsi kép-, rajz-és metszetgyűjteménye is. Az általunk vizsgált időszakban ugyan már nőttek a bajok, de még kezelhetők voltak. A kor sajtója még nem tárta fel, hogy van Bécsben egy magyar csoda, az Esterházy-féle képzőművészeti gyűjtemény. 

Az Esterházy-képtár története később kezdődött, mint a kincstáré és a fegyvertáré. Míg a kincstár döntő többsége és fő művei a két nádor, gróf Esterházy Miklós és herceg Esterházy Pál szenvedélyes alapvetésének köszönhető, a kép-, rajz- és metszettár azonban már utódaik műve lett. Eleinte a kincstárban csak néhány festményt tartottak, köztük voltak herceg Esterházy Pál nádor saját készítésű - kedvtelésből festett és műértéket nem képviselő - képei is. Később indultak meg nagyobb mértékben a festményvásárlások. Ebből az anyagból egyébként kevés maradt fenn, a képek nagy része valószínűleg nem volt kiváló munka. A képek, rajzok és metszetek nagyarányú gyűjtése a 18. század vége felé indult meg erősen, s ez még a 19. század első harmadában is tartott. Közben az Esterházy-képtár Bécs egyik látványossága lett. A fraknói kincstárról a család ekkor sem feledkezett meg, de a nag)' festőművészek sora inkább elkápráztatta az utazót s az érdeklődőt. Sajnos, utóbb a képtár jó egynéhány kiváló művéről kiderült, hogy azok csak kvalitásos kópiák (ilyenek például a Poussin- és a Claude Lorrain-képek, melyek közül csak az utóbbi festő egy képe bizonyult sajátkezű, jelentékeny műnek). Olykor ennek fordítottja is bekövetkezett (másolatnak hitt darab eredetinek bizonyult), de ez volt a ritkább. A képgyűjtemény ügyeit külön igazgató kezelte, egyszóval: intézmény lett. Mind több szakember is megnézte, s így lassan ki lehetett válogatni a javát. A rengeteg fennmaradt leltár tanulmányozása során kiderül, hogy nem csupán az az 500-600 darab tartozott hozzá, amely a bécsi Esterházy-palota falai között őriztetett, hanem más épületekben is rengeteg festmény volt, melyek elhelyezése gyakrabban változott. Az igaz, hogy a java általában mégiscsak a bécsi központban volt látható. 

A képgyűjtemény, mint az ilyen nagy anyag esetén várható is, minden jelentős európai festőiskolát valamilyen szinten reprezentál. Van azonban olyan stílus is, melyet a képgyűjtő család nem kedvelt. Ilyen például a gótika általában vagy a francia rokokó. Nem vonzotta őket túlságosan a plasztika sem. Az 16-18. századi itáliai, flamand, holland, spanyol piktúra, az olasz, német és németalföldi rajzok az anyag súlypontjai. A metszettár összeállításánál elsősorban a legnagyobb grafikusok lehető teljes anyagát célozták meg (Dürer, Rembrandt, Callot), de az is megállapítható, hog)' angol és francia metszeteket is nagy számban és kiváló minőségben szereztek be. Ami a képgyűjtést illeti, a 18. századig nem akadt a családban, aki ebben a tekintetben igazán sokat tett volna. Amikor 1712-ben Pál nádor meghalt, a kincstárban lévő képeken, illetve a fraknói szobrocskákon, ősképmásokon és csataképeken kívül nem sokat hagyott hátra. Ami képzőművészeti munkát utódai örököltek, az nem tartozik az első vonalba. Még a képtáralapító herceg Esterházy (Fényes) Miklós (1714-1790) sem a festmények iránti vonzalom következményeképp vásárolt képeket, hanem azért, mert újonnan épített, Fertődön álló csodapalotájába, a kor szokásának megfelelően, képtárrészt is terveztek. S bár az ezt megtöltő képek nagyobb ré-

szét később kiselejtezték, már egyetlen kép is megérdemli, hogy ezt az alapítást becsüljük, ugyanis Fényes Miklós vásárolta meg az Esterházy-Madonnát a Kaunitz családtól. Mégis az a helyzet, hogy ő, aki nagyszerű muzsikus volt, könyvbarát, Haydn alkalmazója, egyáltalán nem értett a képzőművészeti érték helyes felbecsüléséhez, nem tudta eldönteni, hogy mi a valódi magas minőség. Udvari festője Basilius Grundmann volt, egy olyan festő, aid épp csak hogy felülmúlta az ügyes műkedvelőt. Nem csoda hát, hogy a fertődi kastély építészeti pompája oly zavartalanul érvényesül, a falakon lévő festményekre ugyanis alig kell figyelmet szentelni. Fényes Miklós utóda - igen rövid ideig - fia, Esterházy Antal herceg (1790-1794) volt. A számára kiszabott idő alatt nem sokat tett, de az ő érdeme, hogy egy kiváló ásványgyűjteményt szerzett, ami később a Magyar Nemzeti Múzeumba került. 

Az Esterházy-képtár valódi megalapítója Antal fia, herceg Esterházy Miklós (1765-1833). Mikor elfoglalta a majorátust, már életének harmincadik évében járt, magas műveltségre és tudásra tett szert a képzőművészet és a gyűjtés vonatkozásában. Ez az előképzés most előnyére vált, hiszen életében több mint 1000 képet vásárolt, közel 3000 rajzot, s több mint 50 000 metszetet. Forrásai voltak a bécsi és németországi műkereskedések, de utazásai alkalmával mindenhol szerzett műtárgyakat is. Egyik itáliai útján (1794) például ötven-egynéhány festményt és igen sok metszetet vásárolt. Még ugyanebben az évben meghalt Bécsben Kaunitz herceg, akinek hatalmas műgyűjteményei voltak, s az örökösök az eladás mellett döntöttek. Herceg Esterházy Miklós 1814-ben megvásárolta a Kaunitz-féle mariahilfi nyári kastélyt, és ezután ez szolgált a képtár épületéül. Kaunitz képtárát 1820-ban bocsátották árverésre. Ekkor Miklós herceg több kiváló kép birtokába jutott; Rubens és Van Dyck Mucins Scaevolája, Van Dyck Házaspárja, Ribera Szent András mártíriuma és Goya két nagyszerű életkép-párja, a Köszörűs és a Vízhordó leány ekkor lett az övé. A rajztárat is szinte egyedül ő gyarapította, méghozzá rendkívüli gyűjteményekkel. Megszerezte a párizsi Poggi-gyűjteményt, Kolowrat herceg prágai anyagát, a nürnbergi Praun-gyűjteményt. Fia, Esterházy Pál herceg (1786-1866) maga is részt vett a képtár fejlesztésében, s 1818-ban Londonban - atyja jóváhagyása mellett - a londoni Burke-gyűjteményből megvett 22 spanyol képet, köztük például két nagyszerű Cano-művet. A tételek közt gyenge alkotások is voltak, s bizony akadt Murillo, amely később másolatnak bizonyult. Ettől függetlenül a Bürke -féle vásárlás a spanyol gyűjtemény alapját jelentette, amely néhány év újabb szerzeményei által csaknem teljessé lett. 

Esterházy Pál herceg alatt a gyűjtemény fejlődése leállt. O alkalmazta igazgatóul a tolvaj Altenkopfot, ez külön balszerencséje. Nem is törekedett arra, hogy legalább az ellopott metszeteket pótolja. Inkább néhány kortársa festményét szerezte meg, így Waldmüller és Borsos képeit. Az 1830-as évek második felében határozott formát öltött az az igény, hogy az Esterházy-képtár kerüljön Pestre. E szándék akkor még nem hozott eredményt. Bécsben élő magyar arisztokraták is felszólaltak az ügy érdekében, különösen akkor, amikor a gyűjtemény eladásának ötlete felmerült. Pál herceg végül ráállt arra, hogy a képek javát Pesten, a Magyar Tudományos Akadémia épületében állandó jelleggel bemutassák. 1865 nyarán 539 festmény bemutatásával megnyílt a kiállítás, ami a főváros képzőművészeti életére és művészeti oktatására szinte azonnal jótékonyan hatott. A hercegi udvar fényűzésének mindenáron való fenntartása a hatalmas birtokot a csőd szélére sodorta. A teljes Esterházy-vagyont zárgondnokság igazgatta, és ismételten javasolta a képtár eladását, függetlenül attól, hogy az már Pesten volt. Esterházy Miklós herceg 1866-tól, atyja halálától kezdve megpróbált a helyzeten úrrá lenni, sikertelenül. Londoni műkereskedők több mint két

millió forintos ajánlatot tettek a vételre. A herceg azonban a magyar kormány ennél szerényebb ajánlatát előnyben részesítette, így 1870-ben a gyűjtemény válogatott része köztulajdonba került. A 637 darab festményért 1,1 millió forintot, a 3535 rajzból, 51301 metszetből és 305 kötetnyi könyvből álló részt 200 ezer forintért adta el. Ebből alakult meg az Országos Képtár, melyet az Akadémia épületében helyeztek el 1906-ig. Azért is volt nagy ügy az Esterházy-gyűjtemény megszerzése, mert az önálló, nyilvános művészeti múzeum vonzotta a további adományokat. Ez utóbbi történet azonban már nem tartozik ide. 

Más képgyűjteményeik is voltak az Esterházy hercegeknek. Például a ldsmartoni kastély berendezéséhez tartozó, családi vonatkozású festmények, köztük sok csatakép; ennél lényegesen fontosabbak a fraknói kincstárban őrzött képek és kisplasztikák. Nem szorosan vett festménygyűjtemény, de mégis ennek szerepét is betölti a 17. század első felében az ősök csarnoka vagy ős-galéria. A herceg Esterházyaknál a családi portrék sohasem tartoztak a műgyűjtemény többi tárgyához. Fraknó várában temérdek arckép maradt fenn, köztük nem csupán az Esterházyaké, hanem tágabban vett rokonságuk tagjai is vannak. Fennmaradtak ősképmások is szép számmal. 

Nem számított ritkaságnak, ha a kisebb szobrok, képek és érmek a tárházban nyertek elhelyezést. Hasonlóan történt például Sárvárott, a Nádasdy-kincstárban, ahol egy Dürer-festmény is helyet kapott, jóllehet Nádasdynak volt külön képtárépülete Pottendorfban. Az Esterházyaknál is így történt. Kisméretű márványok (németek és egy Szent Jeromos Alessandro Vittoria követőjétől), valamint kör alakú bronzplakettek (jeles személyiségek képmásai: Miksa és V. Károly császár, Paracelsus és Melanchthon) maradtak fenn. Jankovich bizonyosan látta a bécsi képtárat, és Fraknó megtekintése sem volt lehetetlen a neves régiségtudós számára, Kismartonba minden további nélkül be lehetett menni. A bécsi Esterházy-képtárban tett látogatása bizonyított, s levelezésben állt az Altenkopf előtt és után egyaránt alkalmazott Gaál Györggyel. 

A Batthyányi család az évszázadok során meglehetősen alkalmi módon gyűjtött műtárgyakat. Idejük és hatalmas vagyonuk következtében és annak köszönhetően, hogy mindent gondosan megőriztek, az 1800 körüli években a népes család számos ágán és ősi kastélyában - Nagycsákány, Németújvár, Ikervár, Rohonc, Körmend, Köpcsény stb. - nagyszerű műkincsek sora volt a birtokukban, de sohasem törekedtek arra, hogy „szabályos" képtárat alakítsanak ki. Jankovich idején a legjelesebb műbarát a „sza-lónaki ág" tagja, a család legnagyobbja, gróf Batthyány Lajos (1806-1849) Magyarország első miniszterelnöke, a forradalom és szabadságharc vértanúja. Ikervárott volt birtokközpontja, felesége Zichy Antónia grófnő volt, aki műtárgyakat hozott az ikervári kastélyba. A politikus Batthyány Lajos alakja mára teljesen eltakarja a kultúratámogatót és műgyűjtőt. Pedig színvonalas Batthyány-anyagot ismerhetett meg az 1867 utáni magyar közönség, amelynek számos darabját gyakran adtak kölcsön kiállításokra. Mindenekelőtt megemlítendő néhány festmény, amelyek nagyrészt Batthyány Lajos szerzeményei lehettek. Egy Krisztus-fej Tiziano neve alatt szerepelt; eltűnt, nem azonosítható. Erős barokk darabok sorozatából emelkedett ki egy Guido Reni-kép, a gyermek Keresztelő Szent lánost ábrázolta. Sajnos, ez sem azonosítható, Reni ebből a képből több példányt készített, s számos műhelyi változat is előkerült, Batthyány példánya akár a jobbak közé is számíthatott. A miniszterelnökről Barabás Miklós által festett egészalakos arcképet a bécsi adminisztráció elkobozta a családtól; 1944-1945 során ezzel azonos (vagy hasonló?) arckép bukkant fel, majd el is tűnt. 

Batthyány József gróf (1727-1799) esztergomi hercegprí-mássága (1776-1799) alatt a legnagyobb magyar mecénások 

egyikévé vált, Pozsony kiválóbb művészeti emlékeinek nem kis része az ő munkálkodásának eredménye. Pozsonyi prépostsága idején (1755-től) szívéhez nőtt e város, és legszívesebben érseksége idején is itt tartózkodott, itt is halt meg. Tudnunk kell, hogy Esztergom ekkor még nem támadt fel teljesen a török pusztításból, s a mai szép prímási város majd csak az 1800-as évek második felében öltötte fel új arculatát. Alapítói-műpárto-lói hajlandósága mellett a Batthyányi család ősgalériáit is -melyek egy része, legalább is úgy tűnik, ekkoriban másnak adta át helyét a legtöbb Batthyány-kastélyban - igyekezett magához venni, s ezekből néhányat Pozsonyba vitt. Később ezek részben Enea Lanfranconi (vízépítő mérnök, 1850-1895) pozsonyi ko-lekciójába, s az ő ajándékaképpen végül hazai közgyűjteménybe kerültek. 

Valaha minden érdemleges Batthyány-kastélyban állt ősgalé-ria, s amennyire rekonstruálhatók, ezek igen hasonlítottak egymásra. De Németújvár és Nagycsákány más képeket is rejtett. Németújvárott, a kastélyban két középkori magyarországi táblakép is állott, az egyik a Fonó Mária, 1420-1430 körüli szép gótikus tábla, a másik a Szent Katalin eljegyzését ábrázoló, már 1500 körüli mű. Emellett néhány Cranach-műhelymunka és több barokk kép is akadt. Nagycsákányban függött a család emblematikus darabja, az idősebb Pieter Brueghel klasszikus műve, a Keresztelő Szent János prédikációja, melyet feltehetően Batthyány (III) Boldizsár (1543-1590) hozott Magyarországra. E Habsburg-párti férfiú Németalföldön és Párizsban tanult, rengeteg könyvet hozott haza ezen útjáról. Kertjének tervezője, a bécsi udvar egyik megbecsült késő humanista tudósa-művésze, Carolus Clusius, a bécsi császári kertek felügyelője volt, vele sokat levelezett is. Clusiusnak a szalónaki vár kifestésével kapcsolatos tematikai leírások elkészítését szánta, O tehát már kétségtelenül műgyűjtőnek és mecénásnak tekinthető. Eredetileg ugyancsak Nagycsákány kastélyában volt Leone Leoni reneszánsz szobra V. Károly császárról. A Batthyány család gyűjteményei meglehetősen zártak voltak, Jankovich nem nagyon ismerhette őket. 

A Batthyány családon kívül ismerünk néhány olyat, amelyik szenvedélyes ősgaléria-alapító volt. Ilyenek például a Csákyak, elsősorban püspökeik, mint gróf Csáky László tinini püspök, aki 1710 körül metszetek alapján készített igen tágan értelmezett ősgalériát. Gyakori volt ugyanis, hogy az ősgalériák nem csupán a tényleges felmenőkről, hanem az ország hajdani nagyjairól is készültek (például a honfoglaló vezérekről, a nemzet harcainak, főleg a török elleni háborúk hőseiről). Csáky Károly gróf (1852-1919) váci püspök ismét egy száz darabból álló arcképsorozattal bírt, ami magyar nemesek és katonai vezérek portréiból állt. Feltehetően ez is a Csáky család régebbi anyagából való. A kis képeknek ebben az esetben sem tulajdonítható esztétikai szándék, inkább valamilyen tanító célzat nyilvánul meg benne. A minőség e szériáknál másodlagos, s valóban ez többnyire igen szerény is. 

A felső-magyarországi Csákyak ősgalériája volt kimagaslóan legjobb. Ez évszázadok gyűjtéseként állt össze, nagyobb részben az arcképfestészet jelentős, olykor nemzetközi rangú darabjaiból. További érdekessége, hogy fejlesztése egészen a 20. század elejéig folyt. Ebben a tekintetben azt mondhatjuk, hogy az ős-galéria az előző kettővel szemben nem köthető egyetlen személyhez. Ha már mindenképpen kell, Csáky Manó és Albin grófok azok, akik e műveket megbecsülték, s feltehetően több helyről összegyűjtötték. Minden bizonnyal ez a Csákyak legrégibb ősgalériája, mely néhány érdekes, 16-17. századi portréval kezdődik, végül pedig Mednyánszky László gróf Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszternek 1900 körül festett képmásával zárul. 

A Nádasdy-ősgaléria eredete meglehetősen kérdéses, viszonylag sok benne a régi másolat. A kivégzett Nádasdy Ferenc sárvá

ri ősgalériáját elkobozták, mivel azonban a gróf neje Esterházy Anna lulianna grófnő volt, akinek családja ezt az udvar tartozásai fejében - más műkincsekkel együtt - magához váltotta. Bizonyos darabok innen származhattak vissza a Nádasdyakra, akik aztán tovább gyarapították. A legrégebbi darabok még Nádasdy Ferenc 1671 előtt kialakult ősgalériájára vezethetők vissza. Ezek: báró Nádasdy Tamás nádor, a két király közt hánykolódó, harcias protestáns és kiváló katona s felesége, a nagyszerű Kanizsai Orsolya arcképe; báró Nádasdy (IV) Ferenc, valamint felesége, Schrattenbach Róza Rebekka; a kivégzett Nádasdy portréja, mely szerény kvalitásánál fogva másolatnak gondolható. Mindenesetre Jankovich láthatta a Nádasdyak gyűjteményeit; a helyzet itt is az, hogy jól megőrzött anyagnak tekinthette. 

Erdélyben az ősgalériák ritkábbak, és igen eltérnek a felsőmagyarországi típustól, melyet amúgy is igazságosabb nyugatmagyarországinak mondanunk. Erdélyben a családi kastélyt többnyire bőségesen díszítették arcmások, de nem álló egészalakos formájúak, hanem puritánabb mellképek, amik jobban meg is feleltek a protestáns főurak ízlésének. Bővelkedtek ilyenekben például a Teleki-kastélyok. Néhány kivétel azonban itt is akadt, ilyen a báró és gróf Bánffy család, melynek művészeti ízlése már a 17. században mind jobban eltért a helyi magyar urakétól, s részben a szászokéhoz (Hann Sebestyén és más, a szászok között legdivatosabb ötvösök alkalmazása), részben a nyugatihoz kezdett igazodni. Ezt az elszakadást csak megerősítette Bánffy Dénes méltatlan fővétele, amely mai értelemben véve inkább tekinthető politikai gyilkosságnak, mint igazságszolgáltatásnak. Nem volt más, mint figyelmeztetés az Erdély iránt mindinkább vágyakozó dinasztiának. A 18. századi ősgalériák már ritkák, nem véletlen, hogy épp Erdélyben jött létre egy ilyen, miközben a nyugati megyékben állók már éppen kezdtek bomlani, széthullani. A család egyik, Bonchidán lévő kastélyában állt meglehetősen vegyes arculatú ősgalériájuk, melyhez nagyszerű arcképek is tartoztak. Martin van Meytens egyik legkiválóbb munkája a valaha itt állt egészalakos portré, az udvari ember gróf Bánffy (III) Dénes (1723-1780) képmása. Az ábrázolt római birodalmi kamarás, királyi főlovászmester, valóságos belső titkos tanácsos és a kolozsvári Akadémia igazgatója volt, katolizált. Ez a korabeli Magyarországon rendhagyó minőségű festmény egy érdekes intellektus, egy igazi törtető entellektüel megrendelésére készült, ami úgy látszik, hogy megmozgatta az egyébként meglehetősen fantáziátlan Meytens fejét és ecsetjét is. Bonchida abból a szempontból is nevezetes, hogy kertje 18. századi művészi szobrokkal volt teljes, ebben is a bécsi divathoz igazodott. 

Mint már szóba hoztuk, a bécsi Esterházy-képtárat csaknem korlátlanul lehetett látogatni - természetesen nem a mai értelemben. Az alsóbb néprétegek nem érdeklődtek ez iránt, a polgárság és a nemesség számára azonban a képtárak megtekintése már akkor kellemes hétvégi program volt. A tudós búvárkodókat pediglen egyenesen kívánatos látogatóknak tekintették. Magyarországon is volt azonban Jankovich életében két olyan képgyűjtemény, mely megtekinthetőnek számított, egyik jobban, másik már nem ennyire. Nem is vagyunk pontosak: csak az egyik volt Magyarországon, pontosabban Budán, a másik az erdélyi szászság fővárosában, Nagyszebenben. Mint köztudott, Erdélyt a Habsburgok közigazgatási szempontból „önálló" státusban tartották, Bécsben külön volt az erdélyi és a magyar kancellária. Erdélyre vonatkozó jogigényüket azonban csak úgy lehetett igazolni, ha Erdélyt a magyar korona országának tekintették. Erre a képtelenségre itt nem térünk ki; Erdély nem volt soha a magyar korona országa, hanem Magyarország része. Szempontunkból a lényeg most nem ez, hanem az, hogy melyik volt ez a két gyűjtemény. 

Az első a Brukenthal-gyűjtemény, Nagyszeben egyik ékessége, tulajdonképpen Bécsben jött létre. Az egész báró Brukenthal