Showing posts with label Báthori István erdélyi fejedelem. Show all posts
Showing posts with label Báthori István erdélyi fejedelem. Show all posts

Saturday, February 19, 2011

KASSAY FAMILY GENEALOGY AND HISTORY


Báthori István erdélyi fejedelem, lengyel királyPDFNyomtatEmail
A Báthori család a Gut-Keled nemzetségből származik, amelyről Kálti Márk Képes Krónikája azt írta, hogy tagjai Péter király idejében érkeztek Magyarországra és a svábországi Stof (Hohenstaufen) várából erednek. Bár a nemzetségek széthullása a XIV. század elejére tehető, a történelmi hagyomány már a XI. században nyilvántartja a családot egy Bátor Opos nevű udvari lovag személyében, aki Salamon király udvarában bajvívással kitüntette magát. Majd, miután a királyt unokafivérei (I. Béla király fiai, Géza és László) elűzték, követte a száműzetésbe. A XV. században a reneszánsz hagyományt követve a klasszikus ókorban keresték többnyire az ősöket. Bonfini, Mátyás király udvari történetírója egészen a vizigót (nyugati gót) királyokig vezette fel a Báthori-családfát ,  amelynek tagjai Szent István korában tértek vissza az országba; s egyik jeles tagja az első pogánylázadást leverő hadak fővezére lett.
Mégis a nyírbátori mocsárban tanyázó sárkányt megölő Báthor Opos legendája volt az a történet, amely a családot "származás" szempontjából az országban az elsők közé emelte.
Opos ükunokája, a család első ismert őse kapta IV.(Kun) László királytól a Szabolcs megyei Arám, Kis-Báka és Báthor helységeket. Három fiút: Andrást, Jánost és Lököst hagyott hátra. Bár András váradi püspökké lett, s öcsei pedig 1334-ben Károly Róberttől az ecsedi uradalmat kapták várépítési engedéllyel, amelyet Hywségnek nevezhettek, a család továbbra is a köznemesi színvonalon maradt. János fiai — László és Lökös — alapítják meg a család későbbi ágait: László a somlyóit, Lökös pedig a nyírbátorit, az ecsedit és a szaniszlóffyt. Az ágak nevei a fő territóriumokról kapták, kivéve a Szaniszlóffyt, amely a Felső-Magyarországon letelepedett Báthori Szaniszló után kapta a nevét.
János fia, László szabolcsi főispán szerezte meg a majd az egész Kraszna vármegyét magába foglaló somlyói uradalmat, házasságot kötve Meggyesaljai Pok Annával, Pok Miklós erdélyi vajda és II. Moys nádor lánya, Erzsébet gyermekével.
A Báthoriak felemelkedése mégis Zsigmond király uralkodására tehető. Az ő uralma alatt lett a család egyik tagja országos tisztség viselője — Báthori István, aki 1419—1431 között asztalnokmester, majd 1435—1439-ben országbíró volt. Mint a királyhoz közelálló személy, tagja lett a Sárkány-rendnek is. A következő uralkodó, I. Albert halála után a lengyel orientáció hívévé vált. Egyike volt azon báróknak, akik I.(Jagelló) Ulászló lengyel királyt a magyar trónra segítették. 1444-ben a várnai csatában esett el királya mellett, mint az ország zászlótartója.
Ezután a család legalább egy tagja mindig viselt országos tisztséget. A mohácsi csata idején négyen is: III. István nádor, V. György lovászmester, somogyi főispán, IV. András tárnokmester, szatmári főispán és unokaöccsük IV. István krasznai főispán, később erdélyi vajda volt.
A család legismertebb tagja, a lengyel királyi trónig emelkedő István 1533-ban született IV. Somlyai Báthori István erdélyi vajda és Telegdy Kata második fiúgyermekeként. Korai árvaságra jutása miatt előbb unokabátyja, az Erdélyben élő Báthori (Bonaventura) András neveltette, majd a 40-es években rokona, Várday Pál esztergomi érsek nagyszombati udvarába került, onnan pedig Bécsbe, s mint királyi apród egyike lett Ferdinánd király kedvenc magyarjainak. A Katalin főhercegnőt Mantovába kísérő követség tagjaként Itáliába utazott, ahol egy ideig a velencei fennhatóság alatt lévő padovai egyetemen retorikát és klasszikus hadviselést tanult. Az itt töltött idő döntően hatott világnézetére, s eközben jó kapcsolatokat alakított ki a Velencei Köztársasággal.
Hazatérte után a család tulajdonát képező Somlyót, Szatmárt és Szinyérvárat kormányozta. A Szapolyai-ház hűséges támogatója lett, hiszen birtokainak zöme országrészükben feküdt.
1556-ban, mint az erdélyi rendek követe a lengyel határszélen fogadta a visszatérő Izabella királynét és János Zsigmondot. Hűsége jutalmául 1559-től a váradi vár főkapitánya, s ezzel Erdély partiumi részeinek kormányzója, s mint ilyen, bátyjával együtt a fejedelmi tanács tagja lett. 1562-ben a hadadi csatában vereséget szenvedett Balassa Menyhárttól, akinek árulása miatt Erdély Bihar és Máramaros kivételével elvesztette összes kapcsolt részeit. A Báthori-családot is érzékenyen érintette a vereség, hiszen elvesztették Szatmár és Németi városokat, amit csak két év múlva sikerült visszaszerezniük.
János Zsigmond fejedelem több alkalommal is követségbe küldte Báthorit a császári udvarba. Miksa császár azonban elégedetlen volt a szatmári békeszerződéssel, annak szövegét beárulta a Portánál és az erdélyi követet, aki történetesen Báthori volt, két évre (1565—67) börtönbe záratta.
Ez idő alatt nyert döntő befolyást a fejedelmi tanácsban Bekes Gáspár olyannyira, hogy a fejedelem teljesen rábízta az ügyek intézését. Ő képviselte urát a Magyar Királysággal kötendő béketárgyalásokon is. A megbeszélésre Speyerben, a német birodalmi gyűlésen került sor. Az aláírt szerződés szerint a mindenkori fejedelmek a történelmi Erdélyen kívül Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros vármegyék területét birtokolják. Azonban a beteges fejedelem 1571. március 14-én váratlanul elhalálozott. Sírboltjában fordítva helyezték el a Szapolyaiak címerpajzsát.
János Zsigmond végrendeletében öt főúrra bízta az ország irányítását. Az urak a rendekkel egyetértésben május 17-re fejedelemválasztó országgyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra.
A fejedelmi trónra ketten is pályáztak: Somlyai Báthori István váradi főkapitány, a legrégibb "öregnemzet" és Kornyáti Bekes Gáspár, Fogaras  újsütetű ura.
Bekes az aláírt szerződéssel a zsebében II. Miksa  császár támogatására számíthatott, ugyanezen okból a sztambuli Portán nem volt kedvelt politikus. Báthori személyét, annak ellenére, hogy ismert volt törökellenes harcairól, Habsburg-ellenes magatartása komoly jelöltté tette, s így  Szokollu Mehmed nagyvezír és rajta keresztül a szultán támogatására tarthatott számot. Őt támogatta Vajda István, a portai követ is, az ő követei vitték szét a fejedelem halálhírét, illetve bátyjára, Kristófra bízták a rendek az országgyűlés biztosítását, s az meg is jelent 1500  katonájával Gyulafehérváron.
Április 27-én pedig a városba érkezett Ahmed bég szultáni csausz is egy, Báthori nevére kiállított szultáni fermánnal.
A fejedelemválasztó országgyűlésen Báthori győzött: a rendek közfelkiáltással fejedelmükké választották, s csak ezután olvasták fel a megerősítő szultáni fermánt. Így forma szerint szabad fejedelemválasztás történt.
Azonban a tróntól elütött ellenfele, Bekes Gáspár, aki Fogaras ura és Huszt várának társtulajdonosa volt, szervezkedni kezdett ellene. Bár a fejedelem titokban hűséget esküdött Miksa császárnak, az továbbra is Bekest támogatta.
A kettőjük közötti konfliktus Fogaras birtoka miatt pattant ki, amely Báthori testvére András feleségének, Mayláth Margitnak volt a jogos öröksége. Miután Bekes nem volt hajlandó átadni a birtokot és a várat, az összegyűlt erdélyi hadak ostrommal bevették azt. A tanácsúr Magyarországra menekült és ott szervezkedett tovább. Sikerült is egy jelentősebb sereget megszerveznie, amellyel Erdélybe indult. A szabadságaik visszaállításában reménykedő székelyek is csatlakoztak hozzá.
A két sereg a Maros-parti Kerelőszentpálon ütközött meg 1575. július 8-án. Az erdélyi-magyarországi nemesség színe-java gyűlt össze mindkét oldalon. Az erdélyi sereget Gyulaffy László főkapitány vezette. Egy részük Székely Mózes vezetésével Radnótnál karddal a szájában átúszott a Maroson és megtámadta Bekes táborát.
A megrisztott sereg a Maros-gáton próbált meg átkelni a túlpartra, de Báthori itáliai tüzérsége megbontotta soraikat, majd a fejedelmi sereg támadása alatt hátrálni, később pedig menekülni kezdett. Menekülés közben esett fogságba Balassa Bálint is.
A csatát megtorlások követték: akasztás, fő- és jószágvesztés, orr- és fülcsonkítás. Azonban a  győzelem megerősített Báthori helyzetét mint az országban, mind a külföld szemében, és végső soron ennek köszönhette későbbi sikereit.
Miután sikerült megoldania az ország belső problémáit, kormányzása szinte aranykornak tűnt az utókor szemében. Uralkodása elveiről eképpen szólt egyik ítélőlevelében:
"Mi, somlyai  Báthori István, Erdély vajdája, székelyek ispánja emlékezetül adjuk, értesítvén mindeneket, akiket illet. Miután néhai fenséges fejedelem, boldog emlékezetű II. János (János Zsigmond választott magyar király volt — a szerző) kimúlt a világból az isteni gondviselés rendelése szerint, mi a nagy Isten akaratából Erdélyország összes karainak, rendeinek s nemzeteinek egyhangú szavával és megegyezésével az ő helyébe ezen tartomány kormányára választattunk és emeltettünk. Tekintetbe véve, hogy ezen, a Föld két leghatalmasabb monarchiája közé beszorított, s emberi erő és segítség nélkül szűkölködő tartományt másképp fenn nem tarthatjuk, és nem kormányozhatjuk, csak ha mindkét császárnak kedvezését megnyerjük magunknak. Így mindenkor tisztünkhöz képest azon voltunk, s e tartomány összes jövedelmeit és tehetségeit arra fordítottuk, hogy engedelmességünk által egyik császárnak ajándékokkal, a másiknak hódolatunkkal kedvezzünk, s így a tartomány külellenségei elől minél inkább biztosítva, s minden veszély elől megóva maradjon, miszerint e nyomorú népeknek már annyi hullámoktól és vészektől hányatott maradványai a béke és nyugalom némi révét találhassák, melyben a nagy Istennek hálát adván, csendesen és tisztességgel élhessenek meg."
Részben ennek is köszönhető, hogy a hosszú interregnum után 1575 december 14-én a lengyel köznemesség Miksa császárral szemben a Rzech Pospolita királyává választotta. Báthori mellett szólt az is, hogy nőtlen lévén, feleségül vehette Jagelló Annát, I. Zsigmond lányát.
1576 elején a fejedelem a medgyesi országgyűlésen elbúcsúzott a rendektől, bátyját, Kristófot hagyva helytartóul, s Moldva felé távozott az országból. Krakkóban, a királyi Wawel székesegyházában koronázták Lengyelország és Litvánia uralkodójává. Alattvalói erőskezű királyként ismerték meg, amire nagy szükség is volt ebben az anarchiára hajló országban. Elődei akkora adósságot halmoztak fel, hogy a királyság négyévi jövedelméből sem lehetett azokat törleszteni. Ennek törlesztését  a nemesség az uralkodóra hárította, ugyanakkor korlátozni is igyekezett hatalmát. 1575 decemberében Báthorinak esküt kellett tennie a nemesi kiváltságok tiszteletben tartására. Itt első helyen a szabad királyválasztás joga szerepelt. El kellett ismernie a nemesség földtulajdonát, az országos tisztségeket csak lengyelekkel tölthette be. Ha a király nem tartja be a törvényeket és vét a kiváltságok ellen, akkor a nemességet sem köti a hűségesküje.
Hatalma megszilárdítása érdekében háborút vezetett Dancka (Gdansk), a Balti-tenger partján elterülő német kereskedőváros ellen, amely megtagadta elismerését.
A nehézségek ellenére sikerült megerősítenie helyzetét az országban. Elsősorban a köznemességre támaszkodott. Legmegbízhatóbb párthíve a köznemességből kancellárságra emelkedett humanista műveltségű Jan Zamoyski lett, akihez unokahugát adta feleségül.
Az 1569-ben megszerzett Livónai védelmében háborút kezdett a moszkvai birodalom ellen. IV. (Rettenetes) Iván cár kijáratot szeretett volna nyitni országa számára a Balti-tengerhez, s e célból megtámadta a Livóniai Lovagrend birtokait. Báthori erdélyi és német zsoldosokból álló serege két hadjáratban is megverte a cár hadait. A királyi sereg a Velikaja folyó mentén haladva sorra hódoltatta meg a határmenti városokat, így Velizst, Osztrogot stb, majd elérkezett Pszkov, a hatalmas kereskedőváros falai alá. A város ostroma több mint öt hónapig tartott, s mindkét oldalon jelentősek voltak a veszteségek. A lengyel nemesség is zúgolódni kezdett a háborús terhek miatt, ami arra késztette az uralkodót, hogy a pápai nuncius közvetítésével tárgyalásokat kezdjen Moszkvával. Ennek eredményeként 1582. január 15-én megszületett a béke: a jam-zapolszki szerződés Lengyelországhoz csatolta Velizst és vidékét.
Az ország keleti határainak védelmében folytatta elődei telepítő politikáját. A magyarországi hajdúkhoz hasonló ukrán kozákok között létrehozta a fizetett szolgálati rendszert, és hat századot állított fel az udvari regestrumba vett kozákokból. Trahtemir városában pedig kórházat és arzenált hozott létre számukra. Ezek az alakulatok képezték a későbbiekben a Zaporozsjei Szics magját.
Udvarában fogalmazódott meg az a politikai irányvonal, amelyet majd erdélyi utódai fognak követni,  s lényegét a kettészakadt, töröktől meg nem szállt területek keletről történő egyesítése képezte, átmenetileg egy török vazallus nemzeti monarchia keretében. Perspektívájában ez a terv magában foglalta a töröktől megszállt magyar területek felszabadítását is.
Mindezt egy európai koalíció keretében akarta a király megvalósítani, bevonva Oroszországot is, olyan módon, hogy előbb meghódítja azt a Kaukázusig, majd az európai országokkal közösen megtámadja a törököket. Erre különösen IV. Iván halála után látszott lehetőség, amikor a cári birodalmat belső problémák és trónutódlási harcok kötötték le.
A római Szentszék nem sok fantáziát látott a tervben és a lengyel nemesség sem akarta felrúgni a török Portával kialakított jó viszonyt.
Élete utolsó éveit visszavonultan töltötte, többnyire Litvániában tartózkodott. Ekkor alapította meg a vilnai egyetemet is. Sokat betegeskedett, leginkább a köszvény gyötörte. Vadászgatás közben Grodnóban érte a halál 1586. december 12-én.
A Wawel székesegyházában temették el, mint Lengyelország egyik legnagyobb királyát.
                                                                                      Zubánics László