| Templomosok a Borzsa partján |  |  |  |
 A Templomos Lovagrendet 1119-ben alapította Jeruzsálemben Payns-i Hugó lovag a szentföldi zarándokok védelmére. Utóbb kórházi szolgálatot is teljesítettek. Fehér ruhán vörös keresztet viseltek. A rend élén álló nagymester székhelye Jeruzsálemben, majd Cipruson, végül pedig Franciaországban volt. A templomos lovagok, akik egy személyben szerzetesek és katonák voltak, a rend alapításakor még betartották a szabályzatukban szereplő nőtlenségi és szegénységi fogadalmat. . Az első években az Ágostoni-regula szerint élő rend 1128-ban a troyes-i zsinaton nyert pápai megerősítést, és ugyanekkor szerkesztette meg az egyik alapító tag, André de Montbard unokaöccse, Clairvaux-i Szent Bernát a végleges szabályzatukat is. A rendet eszerint a nemesi származású, kizárólag harcoló lovagok, az istentiszteletet biztosító papok és a minden egyéb feladatot ellátó fegyvernökök alkották. A rend élén a "jeruzsálemi templom mestere", a nagymester állt, akit a kormányzásban a rendi tanács, valamint az egyetemes káptalan támogatott.A szentföldi hódítások következtében azonban a lovagok meggazdagodtak, s ezzel pedig megnőtt hatalomvágyuk is. A rend nagymesterei beavatkoztak a szentföldi államok politikájába, s nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a moszlim uralkodók, különösen Szaladdin sorra meghódítsa azokat. Miután kiszorultak a Közel-Keletről, a Pireneusi-fészigeten vettek részt a mórok elleni küzdelemben. A lovagrend erődjei védelmezték a zarándokok biztonságát a Santiago de Compostelába vezető úton. A templomos lovagok a 12. században kerültek Magyarországra. Első okleveles említésük 1169-ből való, amikor az apostoli Szentszéknek felajánlott vránai (aurániai) perjelségben telepedtek le. Később Bélaváron (Kőrös vármegye), illetve Esztergomban is kaptak birtokokat. Birtokaik és rendházaik nagy része Dalmáciában, Szlavóniában és Horvátországban feküdt. A királyi hatalomhoz való szoros kötődést mutatja, hogy 1217--1218-ban a templomos lovagok is elkísérték II. Andrást az ötödik keresztes hadjáratra. Valószínűleg II. András volt a kezdeményezője a rend tiszántúli letelepedésének is, amelynek keretében két birtokot is kaptak: a szerednyeit és a beneit (kovászóit). A király gyakori halicsi hadjáratai szempontjából szüksége volt több előretolt „helyőrségre”, ezek voltak a templomosok rendházai, amelyek a hadak élelemmel való ellátásában is nagy szerepet játszottak.  Míg a szerednyei rendháznak ma is jól látható nyomai vannak a vár romjaiban, addig a benei (kovászói) rendház emléke csupán a mondákban maradt fenn, mint a veresbarátok klastroma, amely a Kelemen-hegyen állt (erről Lehoczky Tivadar, vidékünk neves kutatója is csupán egyetlen mondat erejéig emlékezik meg). Sokan még azt sem tudják, hogy a templomosokat a népi emlékezet így nevezi a fehér köpenyükön lévő vörös keresztről. Edelényi Adél A vörösbarát mondakör történeti háttere című tanulmányában így ír erről: ”A történeti Magyarország számos tájegységén ma is élénken élnek a vörösbarátokhoz kötődő mondák variánsai. Kutatásaim során sok feltevést hallottam e szerzetesrend azonosításáról, de a mondatípus motívumaiból kiindulva a helyes választ valószínűleg a múlt században megjelent lexikonokban kell keresnünk: a templomos rend tagjait nevezték így hazánkban.” Némely kutatók szerint a Kelemen-hegy kincseiről szóló mondák nem a kuruckorhoz, hanem éppen a veresbarátokhoz kapcsolhatók. A veresbarátokat a róluk szóló mondák útonállóknak írják le, akik gyakran nőket rabolnak, s azokat rendházaikban rejtegetik (hasonló monda foglalkozik a nagyszőlősi ferencesek kolostorának lerombolásával is, amelynek lakói állítólag fogva tartották az egyik Perényi kisasszonyt – a vidéknek a kálvinizmushoz való csatlakozásával a kolostorok lakói az erkölcsi fertő megtestesülői lettek.) Végül a környék urai megostromolták a kolostort, a szerzeteseket pedig kardélre hányták. (Az egyik, a reformáció kezdeteivel foglalkozó írás szerint a beregszászi nagytemplomban Radán Balázs esperest a szószéken halálra nyilazó szerzetes is egy veresbarát volt — a szerző).De lássuk milyen élet is folyt egy-egy templomos rendházban? A kiváltságok, melyeket különböző pápák adományoztak a templomosoknak a korabeli viszonyok között egészen kivételes helyzetet biztosítottak a számukra. Először is az egyházhoz tartoztak s így mentesültek a földesúri vagy királyi törvényhozás alól, az adókat is beleértve, és mint szerzetesek saját területeiken menedékjoggal rendelkeztek. Mentesültek továbbá az egyházi törvényhozás kötelessége alól is mivel kizárólag a pápa hatalmának voltak alárendelve. Következésképpen semmilyen adót vagy tizedet nem fizettek. Egy pápai bulla a templomosok káplánjait a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel. A templomosok birtokai minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Az adományok között pedig nemritkán teljes falvak szerepeltek, földesúri joggal. A templomosok birtokaikon várakat (rendházakat) emeltek, amelyek többnyire egy négyszögletes alapon épült falból álltak. Ezek saroktornyaihoz további épületek csatlakoznak, innen az erődítményjelleg. A tornyok azonban inkább csak a falaknak szolgálnak támasztékul, védelmi funkciójuk jelentéktelen. Ez a bekerített négyszög alkotta a várnégyszöget, amelynek három oldalát rendszerint vizesárok vette körül, a negyedik természetes vagy mesterséges tóra nézett (a leírás kísértetiesen hasonlít a szerednyei várra, amely a régió egyetlen síkvidéki erődítménye). Mivel a rend regulája szigorúan korlátozta a húsfogyasztást, a tó nemcsak védelmi célokat szolgált, hanem az itató és a halastó szerepét is betöltötte. A várnégyszögben volt meg található a "nagy ház", azaz a kolostor épülete, a lovagok és a komtur lakhelye. Emeletes épületről van szó, amelynek falait rendszerint támasztornyokkal erősítették meg. Ebben az épületben kapott helyet, vagy innen nyílott a lovagok kápolnája, egy üres négyzet vagy téglalap alakú terem (nem összetévesztendő a rendház mindenki számára nyitva álló kápolnájával.) Ugyanebben a várnégyszögben kapott helyet a többi épület: a major, a "fogadó" és a kézművesek műhelye. A "kolostor" részt, vagyis a "nagy házat" általában fal választotta el a többi épülettől. A major épületeiben élt a háznép, földművesek, inasok, pásztorok stb., akik a gazdasági munkákat végzik. Családostul éltek ott, a kolostorba azonban nem léphetnek be; e tilalom fokozatosan érvényes az asszonyokra, ami érthető is, hiszen végső soron szerzetesek lakhelyéről volt szó. Néhány várat (rendházat) egyértelműen azért építettek, hogy az utak védelmét biztosítsák. Az ilyen várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, vagy az utat megszakító folyó két partján helyezkednek el. Ilyen lehetett a benei (kovászói) rendház is, amely a Borzsa völgyében északnak, illetve a máramarosi sóvidékre, keletre vezető utakat ellenőrizte. A magyarországi rendtartomány lovagjai aktívan kivették részüket a politikából: 1241-ben a muhi csatában is részt vettek, ahol szinte kivétel nélkül mind el is estek, csak alig néhányuknak sikerült elkísérniük a menekülő IV. Bélát. A Templomos Rend óriási politikai befolyása és vagyona számos koronás fő irígységét is kiváltotta. Először II. Frigyes császár próbálta meg uralma alá hajtani a templomosokat, amikor kudarcot vallott, megfosztotta a rendet dél-itáliai javaitól. Nagy ellenfele, III. Ince pápa is próbálkozott ezzel, de ő sem járt sikerrel. Erre a kitaposott útra lépett a folytonos háborúskodásai miatt állandó pénzzavarban levő IV. (Szép) Fülöp francia király is (egyébként a királyság kincstárát is a Rend párizsi rendházában, a „Temple”-ben helyezték el), aki aki már korábban törekedett a rend vagyonának szekularizációjára. Előbb egyik fiát kívánta felvétetni a rendbe, azzal az elképzeléssel, hogy a későbbiekben kieszközli számára a nagymesteri méltóságot (kérését Jacques de Molay elutasította), majd arra kérte a pápát, hogy vonja össze az ispotályosokat és a templomosokat és rendelje őket egyik fia parancsnoksága alá. Mivel ez utóbbi sem sikerült, rágalomhadjáratot indított a templomosok ellen és "tanúkat" keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. A pápaság Avignonba való költöztetése után IV. Fülöp hozzá is látott aknamunkájához: a templomos rend jóhiszemű védőjének mutatva magát súlyos vádakat terjesztett a pápa elé a rend hitetlenségéről, sőt a kedélyeket fokozandó, alaptalan rágalmaknak hitelt adva a lovagok eretnekségéről és erkölcstelenségéről is. Az ügyben ígért pápai vizsgálatot azonban nem várva meg 1307. október 13-án a rend összes franciaországi tagját lefogatta, javaikat elkoboztatta. A pápa hiába tiltakozott, a kínzásokkal kicsikart vallomásoktól megijedve végül ő maga szólított fel november végén minden keresztény fejedelmet a templomosok letartóztatására. Az ügy végleges lezárását az 1310 októberére Vienne-be összehívott egyetemes zsinatra bízták, amelyen V. Kelemen engedni volt kénytelen Szép Fülöp erőszakos kérésének: a templomos rend működését felfüggesztette. Az 1312. április 3-án kihirdetett Vox clamantis kezdetű bulla diplomatikusan nem mondott ítéletet a lovagrend felett, nem de iure oszlatta föl, hanem "az egész kereszténység javát célzó pápai elhatározással és rendelkezéssel". Magyarországon a rend feloszlatásának kérdése az Árpád-ház kihalását követő trónharcok idején merült fel, amikor az éppen hatalomra kerülő Károly Róbert még nem engedhette meg magának a templomosok elleni nyílt eljárást (annál is inkább, mert a Subic és a Babonic családdal együtt a legkorábbi támogatói közé tartoztak). Egy 1310-ből származó oklevél szerint a templomosok birtokait a király vette „oltalmába”. A Templomos Rendet feloszlató pápai bulla végül is rendet teremtett a magyarországi birtokok és a vagyon ügyében -- azokat a Johannita Rend tulajdonába adta. A magyarországi templomos rendtartomány tagjait a Zágráb melletti Szent János-rendházba gyűjtötték össze, ahol a rend birtokainak egy része biztosította tisztességes ellátásukat a zágrábi püspök gondviselése alatt. A szerednyei várat az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrend tagja, a pálosok kapták meg, míg a benei (kovászói) rendház további sorsát a feledés homálya fedi. Valószínűleg egy komoly ásatás során számos, érdekes a renddel kapcsolatos emlék kerülne napvilágra. Zubánics László |
