középkortól kezdve egészen a céhkorszak megszűnéséig a fémiparon belül a legnépesebb és legtöbb céhszervezettel rendelkező szakmák a vasfeldolgozással foglalkozó mesterségek, a kovácsok, a lakatosok és fegyverművesek voltak. Mellettük azonban kialakult a fémiparon belül egy speciális réteg, mely más alapanyagokat, mint az ónt, rezet, ólmot és különböző nemesfémeket dolgozták fel. Ezeket a szakmákat egy-két kivételtől eltekintve viszonylag kevés iparos űzte, elsősorban a tehetős polgárság, az egyház és a nemesség igényeit elégítették ki, éppen ezért jelentős számban a szabad királyi városokban fordultak elő. Régiónkban értelemszerűen a legfejlettebb iparral rendelkező Kassán dolgoztak legnagyobb számban. A15-16. század folyamán gyakorlatilag már minden Magyarországon ismert fémspecialista megtalálható volt a városban, aldknek legnagyobb része a 17. században már céhes keretek között dolgozott, bár általában nem önállóan, hanem leggyakrabban rokon szakmákkal közösen létrehozott céhekben. A 16. században már céhbe tömörültek a kassai rézművesek. Magyar nyelvű articulusaik 1585-ből maradtak fenn, de a céh bástyáját már korábban is említik, ami arra enged következtetni, hogy esetleg már a 14. században is létezhetett iparos szervezetük.1 Szintén erre utal az a tény is, hogy a középkori rézművesek termékei iránt nagy volt a kereslet, minden bizonnyal Kassán is jelentős számban lehettek jelen e szakma iparosai. A legfontosabb általuk előállított áruk a különböző formájú üstök voltak, melyeket széles körben használtak a vászonfehérítők, kelmefestők, a szappan- és serfőzők, a kisebb üstök pedig a korabeli konyhák nélkülözhetetlen edényei voltak. A magyar nyelven írt szabályzat valószínűsíti, hogy a rézművesek azon kevés fémspccialisták közé tartoztak, amely szakmát az ötvösök mellett már a 16. századi Kassán is elsősorban magyar mesterek űztek.
A következő évszázadban többek között a cinöntők és kannagyártók, a késművesek is már céhes keretek között gyakorolták mesterségüket.2 Közülük is kiemelkedett az elsősorban német mesterek által űzött ónöntés. A 16-17. században Kassa volt a felső-magyarországi ónművesség legjelentősebb központja, az ötvösművesség-hez hasonlóan ekkor élte a szakma a virágkorát. E korszakban az
ónedények jellegzetes tárgyai voltak az egyházaknak, a tehetős városi polgárok otthonainak és a jómódú mezővárosi háztartásoknak. A szakma mesterei a különböző ónedények gyártása mellett vases rézedények ónozásával is foglalkoztak. Az ón- és kannagyártók Kassán 1612-ben, Langbein Ábrahám céhmester kérésére nyerték el kiváltságaikat a város magistrátusától, de valószínűleg ezt megelőzően is céhes keretek között, a rézművesek iparos szervezetében dolgozhattak.1 Ónálló céhük azonban sohasem működött. A kannagyártók általában a rokon szakmákkal, a harang- és ágyúöntőkkel együtt alkottak céhet. Gyakran egy személy művelte ezen mesterségeket. Az 1500-as évek elején az ausztriai Melkből érkezett Kassára egy bizonyos Pál mester, akiről tudjuk, hogy egyaránt foglalkozott harangöntéssel és ónedény-készítéssel.4 A kassai céh jelentőségét és befolyását mutatja, hogy a 17. század folyamán felügyeletet gyakorolt Eperjes, Lőcse, Kézsmárk, Miskolc és Debrecen ónöntői felett is.3 Termékeik igen széles skálán mozogtak. Az 1635. évi kassai limitáció csak gyertyatartóból közel tucatnyi fajtát sorolt fel, attól függően, hogy egyházi vagy háztartási célból készültek/'
A 17. században még az olyan speciális iparág mesterei is eljutottak a céhalapítás szintjére, mint a tűgyártók. E szakma első említései még a 15. századból származnak. 1461-ben Péter tűgyártómester a kassai közgyűlés tagja, három évvel később Wolfram Péter nyert polgárjogot, aki minden bizonnyal azonos volt az 1461-ben említett iparossal. 1502-ben Imre tűgyártómester egy forint adót fizetett. Német nyelvű céhszabályzatuk 1659-ből maradt ránk, de ez már az eredeti articulusok megújítása, így a rézművesekhez hasonlóan lehet, hogy jóval korábbi alapítású, valószínű, hogy már a 16. században is létezett a céhük. A szabályzat szerint a mesterjelölt 300—300 oly tűt készített, amilyeneket vargák, szűcsök és erszénygyártók használnak? A szabályzat utasítást adott az áruk csomagolására vonatkozóan is. Eszerint például a varrótűket százasával kellett papírborítékba csomagolni. A különböző tűfajták mellett e mesterség termékei voltak a rézből és vassodronyból készített láncok. Az articulusok szerint egy mester csak egy inast tarthatott, ez alól csak a mester fia képezett kivételt. Az 1658-ból fennmaradt toronybarátsági szabályzat szerint a tűkészítők a rézművesekkel, a bádogosokkal, az ónművesekkel, a késesekkel és a sütő- és mézeskalácsos céhekkel őrizték a város egyik bástyáját.9 A céh saját költségén köteles volt 5 forint értékben beszerezni egy szakállas puskát a hozzá tartozó puskaporral és 100 golyóval.
Kassa leghíresebb fémművesei a város ötvösei voltak. A középkorban a kassai ötvösipar művészi szintre emelkedett, egyike volt a város országos hírű mesterségeinek. A vasiparos szakmákat is figyelembe véve e szakma mesterei hozták létre Kassa első fémmegmunkálással foglalkozó céhszervezetét. A középkorban a nemesfémekből készült tárgyaknak, ékszereknek nemcsak díszítő, reprezentációs szerepük volt, hanem mint könnyen mozdítható va-
gyon, tőkebefektetési funkcióval is bírtak. Az ötvösségre vonatkozó első szórványos emlékek az Árpád-korból származnak. A következő évszázadokban a mesterség egyenes arányban növekedett a kassai polgárság és az egyház gyarapodásával. A 14. századból már számos ötvösmester nevét ismerjük, és bizonyos specializációt is megfigyelhetünk a mesterségen belül. A század végéről fennmaradt iratok szerint Kassán 1394 és 1400 között 14 örvösmester dolgozott, akik között 3 aranyverő és két pénzverő is volt."1 Utóbbiak közül név szerint ismerjük Cristanus mester nevét 1398-ból.11 Az ötvösök azonban nemcsak nagy számuk, hanem vagyoni helyzetük miatt is kiemelkedtek Kassa fémiparosai közül. 1385-ben Hanno anrifaber (ötvös) tett gazdag alapítványt a kassai Szent Erzsébet templomban lévő Szent Márton oltárra.12 Ekkor már minden bizonnyal létezett az ötvösök céhe, melynek történetét, a kassai fémiparok közül legrészletesebben, Mihalik József"B és Kős^eghy Elemér14 alapvető munkáiból ismerjük. Mihalik a céh alapítását 1376-ra datálja, amikor is a fésűsökkel közösen hozták létre iparos szervezetüket. A közös céh pecsétje 1476-ból származik, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja a közös céh meglétét.15 A 15. század folyamán az ötvösök száma folyamatosan emelkedett és ekkor alapozta meg országos hírnevét a mesterség. 1430-ban és 1436-ban kassai ötvösök készítették a királyi udvar számára az asztali ezüsttálakat. E században több mint harminc, többnyire német származású ötvös dolgozott Kassán, de a forrásokban már felbukkantak magyar mesterek nevei is. 1493-ban Szegedi Ötvös Máté nyrert polgárjogot a városban.16 A céh a 16—17. században élte virágkorát, erre utal, hogy csak az 1500-as évekből közel 120 ötvös neve maradt fenn. Több híres ötvöscsalád tagjait ismerjük a 16. századból, mint például a Körmesser famíliát, akiknek első említése 1522-ből származik, ekkor Ferenc^ nevével találkozunk a városi forrásokban. Hogy magas színvonalon űzték a mesterséget azt bizonyítja, hogy utódai közül Körmesser Péter 1608-ban Párizsban, a királyi udvarban dolgozott ötvösként.17 Számuk ugrásszerű emelkedése lehetővé tette, hogy különváljanak a fésűsöktől, amire 1520-ban került sor. A török elől számos ötvösmester települt be Kassára az ország déli és erdélyi részeiről, és a német kézművesek tiltakozása ellenére a század végére elmagy^arosodott a mesterség.
Az ötvösmesterek a város legszűkebb elitjéhez tartoztak, és mint a város legvagyonosabb polgárai gyakran töltöttek be vezető tisztségeket Kassán. 1454-ben Mihály ötvösmester, aid a források alapján pénzveréssel is foglalkozott, a kassai tanács tagja volt. A céh tagjai a következő századokban több alkalommal képviselték a város érdekeit külföldön és az országos eseményeken. Gergely ötvösmester 1526-ban Krakkóban járt követségben a lengyel uralkodónál.18 A 16. században a céh legtekintélyesebb ötvösmestere az a Kis Lorinc%vo\t, aki többek között 17 éven keresztül volt kassai konzul, és e minőségében az udvarban és a pozsonyi országgyűléseken képviselte a várost.19 A 17. században sem veszítettek befolyásukból az ötvösök
1660-ban a céh második embere, Kassay István a város 12 tagú tanácsának volt a tagja.20
A 17. század elejéről ismerjük a céh első mestereinek neveit, a céh 1601-ben megújított articulusait és 1639-ből az inasok sze-gődtetésének és felszabadításának formáját.21 A céh első céhmesterei 1625-ben Egri Ötvös Mátyás és Ötvös Balázs voltak. 1632-ben Halassy György mellett ismét Egri Ötvös Mátyás irányította a céhet. Az 1601-ben kiadott céhszabályzat a mesterjelöltnek három remek elkészítését írta elő, elsőben csináljon egy fedeles e%üstpohárt, annakntána egy pecsétet német sisakkal és vértekkel egyetemben, harmadszor eg aranygyűrűt.22 A második articulus megkövetelte, hogy minden mester az általa készített ötvöstárgyat lássa el bélyegzőjével, e gyakorlat azonban a 16. századra nyúlik vissza. Kős^eghy Elemér könyvében az 1500-as évek elejétől a céhkorszak végéig 102 kassai mesterjegyet ismertet, melyek közül az első, Kassa város pecsétje 1502-ből származik és Antonius Goldschmiedkészítette. Az összegyűjtött 102 mesterjegy közül 55-nek a készítőjét név szerint is feltünteti.23 Az ötvösök mellett az anyag minőségét igazolandó, az ónművesek is ellátták hitelesítő pecsétjükkel termékeiket. 1697-ben számos Kassán készült ónedény volt a város tulajdonában, melyeket valószínűleg a város által tartott lakomákon használhattak. Az ez évben készült összeírás 19 óntá-nyért, 3 óntálat, 1 mosdótálat, két ón gyertyatartót, két virágtartó ónedényt és 1 ónmosdót említ korsóval együtt.24 Gyakran találkozunk ónedényekkel a hagyatéki leltárakban is, de a gazdag főúri és polgári hagyatékokban vagy más célból készült összeírásokban az ötvösmunkákkal ellentétben nem darabszámra, hanem súlyra írták össze az óntárgyakat. 1635-ben Kassa főbírájának, Almássy Istvánnak leltárba vett edényei között összesen 150 font óntárgy volt.25
A 17. század második felében már mind az ónipar, mind a kassai ötvösség egyértelműen a hanyatlás jeleit mutatta. Az 1670-es évektől a protestánsüldözés hatására számos magyar ajkú ötvös hagyta el a várost és az iparág nemzetiségi összetétele jelentősen átalakult, ismét többségbe kerültek a német iparosok. Jelentősen csökkent az ötvöstermékek iránti kereslet, a mesterek száma pedig a század derekára a felére, a század végére pedig az ötödére esett vissza. A hanyatlás jelei legszembetűnőbben az árszabásokban érhetők tetten. Az 1608-ban kiadott árszabás tételei között elsősorban mívesebb, nagy szakmai tudást igénylő, kifejezetten drága ötvöstermékeket soroltak fel. A feltüntetett munkák közel fele készült aranyból vagy vonták be arannyal. Ilyen volt például az összejáró kupa, amelyik czfra ember-orczákkal megékesített, avag virágos, kívül-belül aranyozott (3 forint 50 dénár), az összejáró pontos poharaktól, kívül-belül aranyozott (3 forint) és az aranylánc^ amely nem zpmánczps, hanem csak sima, avag szegesen csinált aranyszemekből vagyon (3 forint). A legdrágább ötvösmű a virágokkal fűzftt, gyöngyökkel, kövekkel, zpmánczczpl megékesített virágos mű, melynek ára 7 vagy 8 forint volt. Számos drága egyedi ékszert is készítettek a mesterek, mint függőket, gyűrűket, a melyben drágakövek vannak, de ezek
árairól az árszabás úgy rendelkezett, hogy a vevő alkudjék meg a mesterrel. Az 1735. évi limitációban azonban már nyoma sincs az egyedi, drága, aranyból készült száz évvel korábban látott ötvösmunkáknak. Az árszabásban elsősorban ezüstből készült termékek árait találjuk, köztük is legnagyobb számban különböző láncokat és gombokat.26 A zempléni és borsodi ötvösmesterségre vonatkozóan sok szempontból hasonló vonások jellemzőek. A kassai ipart sem az iparűzők száma, sem a szakmai színvonal vonatkozásában nem közelítették meg e két vármegye mesterei. Jellemző, hogy céhes keretek között is csak ritkán találkozunk ötvösökkel. Zemplénben az 1575-ben alapított sztropkói általános céhben említenek először a források céhes ötvösöket.27 Rajtuk kívül még a fémmegmunkálás specialistái közül a rézművesek voltak tagjai a céhnek. Három évvel később Sárospatakon alapítanak céhet az ötvösmesterek.28 Termékeik először az 1626. évi zempléni limitációban tűnnek fel, azonban az árszabásban mindössze egy ötvös és három rézműves készítmény megnevezése és ára szerepel.29 A 16—17. században nagyobb számban ötvösök csak Sárospatakon fordultak elő. Patak 1554. évi összeírásában három ötvösmester neve szerepel. A céh a 16. század végétől a 17. század derekáig élte virágkorát. 1585—1620. között a pataki protokollumokban hét ötvösmestert említenek. Egy 1639-ből származó felszabadító levél négy céhelöljárót sorolt fel és rajtuk kívül még Patakon élő mesterekről is szól.30 Kőszeghy a mesterjegyek alapján két mestert azonosított. Egy-egy kenyérosztó tányéron látható 1639-ből Thomas Gálffy, 1659-ből pedig Stephanus Bihari mesterjegye.31 A céh pecsétje a 17. század első feléből származik, melyen egy fedeles serleg felett lebegő nyílt korona látható.
Érdekes adalék a zempléni ötvösség 17. századi történetéhez, hogy az 1610. évi tokaji vásári rendtartásban az ötvösöket a vásárvámot fizető mesterségek között tüntették fel, melynek díja egy dénár volt árusonként.'2 Ez a tény arra utal, hogy a megye ötvösművesei elsősorban az olcsóbb vásári áruk gyártására specializálódtak, míg a drága és egyedi ötvös- és ónmunkákat a felvidéki, elsősorban kassai műhelyekből szerezték be a vármegye tehetős nemesei és polgárai. 1530-ban a tokaji várkapitány a kassai András mestertől rendelt két aranygyűrűt.33 1626-ban Lorántffy Zsuzsanna Bártfáról vásárolt óntálakat és nagyszámú óntányért.34 A zempléni református egyházak tulajdonában lévő, többnyire 18—19. századból származó szertartási tárgyak között már nagy számban bukkannak fel debreceni mesterek által készített ötvös- és ónmunkák. A tokaji református egyház tulajdonában lévő tárgyak közül a formai jegyek alapján több is Debrecenben készülhetett, köztük egy 1705-ös datálásü ezüstpohár." Szintén a formai jegyek alapján a bodrogkeresztúri refor-
mátus egyház négy, ezüstből készült úrasztali pohara közül három debreceni mester munkája.36
A 17. század második felétől az ötvösök száma folyamatosan csökkent, 1732-ben már Sárospatakon is csak egy mester élt a városban. Zemplén többi nagyvárosában sem találunk a 18. század folyamán egy-két ötvösnél többet. A céhkorszak végére pedig több településről teljesen eltűntek. Sátoraljaújhely 1848-ban készített iparos összeírásában egyetlen ötvös sem szerepelt, a lakatosok és kovácsok mellett mindössze két rézműves, Kulcsár András és Vidins^ki György képviselte a fémipart.37
Borsod vármegye és Miskolc fémiparos specialistái Zemplénhez hasonlóan a céhkorszakban nem tudtak kilépni Kassa árnyékából. A középkorból nem maradt fenn arról adat, hogy Miskolcon számottevő ötvösipar működött volna. Úgy tűnik, hogy mind a diósgyőri királyi vár luxusigényeit, mind a mezőváros vagyonosabb polgárainak szükségleteit a felső-magyarországi, főképp kassai iparosok elégítették ki. A város tehetősebb polgárainak végrendeletében számos ötvös- és ónművesmunka bukkan fel. Csabai Kovács István miskolci nemes végrendeletében ezüstserlegről, aranyozott ezüstkupáról, ón-poharakról és óntányérokról rendelkezett.38 A 16. századból származó nevek alapján valószínűsíthető, hogy már dolgoztak a településen ötvösök, kanna- és tálgyártók, azonban a céhalapítás szintjére nem jutottak el. 1571-ben a Városkönyv említi Kannagártó Bálint ónmű-ves nevét.39 1574-ben Kassán említik Péter, majd 1581-ben János miskolci ötvösöket.411 Az ötvösök száma a következő évszázadokban sem emelkedett jelentősen, miskolci jelenlétükről nagyon keveset tudunk. A 18. században a miskolci ötvösök a rimaszombati céh vidéki mestereiként szerepeltek az ottani céh irataiban. A mesterség jelenlétére utal, hogy e század első felében, a borsodi árszabásokban is megjelentek az ötvöstermékek. Az 1700-as évekből két miskolci ötvös mesterjegye maradt fenn, 1739-ből 5\étsi I^ás^lóé, 1750-ből pedig Szombati Ferencé.41 A század második feléből pedig további négy mestert ismerünk név szerint.42 Az 1770-ben készült és a legteljesebbnek tekinthető iparos összeírás szerint Miskolcon 6 mester és 8 legény dolgozott.43 Számuk tehát lassú emelkedést mutat, de céhalapításra csak 1828-ban került sor. Ekkor az ötvösök a cinöntőkkel, a bádogosokkal, az ónművesekkel és a tűgyártókkal alapítottak iparos szervezetet.44 Az ötvösök azonban hamarosan kiváltak és 1836-ban a lakatosokkal, puskaművesekkel és az órásokkal társultak. A céh 1836. szeptember 18-án tartott első gyűlésén egyeden ötvös, Votary Dániel vett részt.43 A 19. századi miskolci ötvösökre vonatkozóan már lényegesen több adattal rendelkezünk, tekintettel arra, hogy a Helytartótanács 1819. évi 30991. utasítása kötelezte a törvényhatóságokat, hogy gyűjtsék be a területükön élő ötvösök saját kezű aláírásaikkal hitelesített mesterjegyeit. A rendelkezésre 10 ötvös szolgáltatta be mesterjegyet. A nevek alapján valószínűsíthető, hogy több olyan ötvös család élt Miskolcon, mint a Szombathy és
a Dalnoki família, akik már a 18. században is a városban űzték a mesterséget. Mellettük azonban számos olyan iparos dolgozhatott a településen, akiknek a szakmai tudása ellenőrizhetetlen, őket valószínűleg csak a céh hiánya csábította a városba.46
A miskolci ónművesipar kialakulására és fejlődésére az ötvösökhöz hasonló vonások jellemzőek. A mesterségre vonatkozó adataink elsősorban a 19. századból származnak. Céhük a fentebb említett 1828-as alapítású. A város legismertebb ónműves mesterei ebben az időben Trillhaus György, Glauche Károly és Saltier Lajos.4' Trillhaus mester készítette 1841-1844 között a csizmadiacéh tálait és tányérjait.
Az 1872. évi ipartörvény megszüntette a céheket. Az ipartársulatokká történő átalakulást követő évtizedekben a speciális fémiparos szakmák a legtöbb esetben, mint a rézművesek és cinöntők teljesen eltűntek, kiszorította őket a gyáripar. Az ötvösök késztermék előállításával nem foglalkoztak, tevékenységük a javításokra korlátozódott, illetve üzletet nyitottak, ahol órákat és ékszereket árultak.
[JEGYZETEK]
1 TORANOVÁ, E. 1991. 173.
2 POLLÁK R. 1989. 179.
3 NÉMETH G. 1983. 6.
4 NÉMETH G. 1983. 6.
5 NÉMETH G. 1983. 7'.
6 NÉMETH G. 1983. 11.
7 KEMÉNY L. 1904. 16.
8 KEMÉNY L. 1904. 17.
9 OSTROLUCKA, M. 1988. 210.
10 MIHALIKJ. 1896. 165.
11 KEMÉNY L. 1903.71.
12 KEMÉNYE. 1903. 70.
13 MIHALIKJ. 1900.
14 KŐSZEGHY E. 1936.
15 KŐSZEGHY E. 1936. 137.
16 MIHALIKJ. 1896. 166.
17 KEMÉNY L. 1903. 73.
18 KEMÉNY L. 1892. 69.
19 MIHALIKJ. 1896. 167.
20 OSTROLUCKA, M. 1988.214.
21 WICK B. 1941. 288.
22 MIHALIKJ. 1896. 168.
23 KŐSZEGHY E. 1936. 140-152.
24 KEMÉNY L. 1919. 128.
25 NÉMETH G. 1983. 12.
26 MIHALIKJ. 1896. 171.
27 VERES L. 1999. 586-587.
28 ROMÁN J. 1965. 78.
29 ROMÁN J. 1965. 78.
30 KŐSZEGHY E. 1936. 321.
31 KŐSZEGHY E. 1936.321.
32 ROMÁN J. 1965. 78.
33 KEMÉNY L. 1892. 69.
