KASSAY FAMILY GENEALOGY AND HISTORY

Báthori István erdélyi fejedelem, lengyel király

A Báthori család a Gut-Keled nemzetségből származik, amelyről Kálti Márk Képes Krónikája azt írta, hogy tagjai Péter király idejében érkeztek Magyarországra és a svábországi Stof (Hohenstaufen) várából erednek. Bár a nemzetségek széthullása a XIV. század elejére tehető, a történelmi hagyomány már a XI. században nyilvántartja a családot egy Bátor Opos nevű udvari lovag személyében, aki Salamon király udvarában bajvívással kitüntette magát. Majd, miután a királyt unokafivérei (I. Béla király fiai, Géza és László) elűzték, követte a száműzetésbe. A XV. században a reneszánsz hagyományt követve a klasszikus ókorban keresték többnyire az ősöket. Bonfini, Mátyás király udvari történetírója egészen a vizigót (nyugati gót) királyokig vezette fel a Báthori-családfát ,  amelynek tagjai Szent István korában tértek vissza az országba; s egyik jeles tagja az első pogánylázadást leverő hadak fővezére lett. Mégis a nyírbátori mocsárban tanyázó sárkányt megölő Báthor Opos legendája volt az a történet, amely a családot "származás" szempontjából az országban az elsők közé emelte. Opos ükunokája, a család első ismert őse kapta IV.(Kun) László királytól a Szabolcs megyei Arám, Kis-Báka és Báthor helységeket. Három fiút: Andrást, Jánost és Lököst hagyott hátra. Bár András váradi püspökké lett, s öcsei pedig 1334-ben Károly Róberttől az ecsedi uradalmat kapták várépítési engedéllyel, amelyet Hywségnek nevezhettek, a család továbbra is a köznemesi színvonalon maradt. János fiai — László és Lökös — alapítják meg a család későbbi ágait: László a somlyóit, Lökös pedig a nyírbátorit, az ecsedit és a szaniszlóffyt. Az ágak nevei a fő territóriumokról kapták, kivéve a Szaniszlóffyt, amely a Felső-Magyarországon letelepedett Báthori Szaniszló után kapta a nevét. János fia, László szabolcsi főispán szerezte meg a majd az egész Kraszna vármegyét magába foglaló somlyói uradalmat, házasságot kötve Meggyesaljai Pok Annával, Pok Miklós erdélyi vajda és II. Moys nádor lánya, Erzsébet gyermekével. A Báthoriak felemelkedése mégis Zsigmond király uralkodására tehető. Az ő uralma alatt lett a család egyik tagja országos tisztség viselője — Báthori István, aki 1419—1431 között asztalnokmester, majd 1435—1439-ben országbíró volt. Mint a királyhoz közelálló személy, tagja lett a Sárkány-rendnek is. A következő uralkodó, I. Albert halála után a lengyel orientáció hívévé vált. Egyike volt azon báróknak, akik I.(Jagelló) Ulászló lengyel királyt a magyar trónra segítették. 1444-ben a várnai csatában esett el királya mellett, mint az ország zászlótartója. Ezután a család legalább egy tagja mindig viselt országos tisztséget. A mohácsi csata idején négyen is: III. István nádor, V. György lovászmester, somogyi főispán, IV. András tárnokmester, szatmári főispán és unokaöccsük IV. István krasznai főispán, később erdélyi vajda volt. A család legismertebb tagja, a lengyel királyi trónig emelkedő István 1533-ban született IV. Somlyai Báthori István erdélyi vajda és Telegdy Kata második fiúgyermekeként. Korai árvaságra jutása miatt előbb unokabátyja, az Erdélyben élő Báthori (Bonaventura) András neveltette, majd a 40-es években rokona, Várday Pál esztergomi érsek nagyszombati udvarába került, onnan pedig Bécsbe, s mint királyi apród egyike lett Ferdinánd király kedvenc magyarjainak. A Katalin főhercegnőt Mantovába kísérő követség tagjaként Itáliába utazott, ahol egy ideig a velencei fennhatóság alatt lévő padovai egyetemen retorikát és klasszikus hadviselést tanult. Az itt töltött idő döntően hatott világnézetére, s eközben jó kapcsolatokat alakított ki a Velencei Köztársasággal. Hazatérte után a család tulajdonát képező Somlyót, Szatmárt és Szinyérvárat kormányozta. A Szapolyai-ház hűséges támogatója lett, hiszen birtokainak zöme országrészükben feküdt. 1556-ban, mint az erdélyi rendek követe a lengyel határszélen fogadta a visszatérő Izabella királynét és János Zsigmondot. Hűsége jutalmául 1559-től a váradi vár főkapitánya, s ezzel Erdély partiumi részeinek kormányzója, s mint ilyen, bátyjával együtt a fejedelmi tanács tagja lett. 1562-ben a hadadi csatában vereséget szenvedett Balassa Menyhárttól, akinek árulása miatt Erdély Bihar és Máramaros kivételével elvesztette összes kapcsolt részeit. A Báthori-családot is érzékenyen érintette a vereség, hiszen elvesztették Szatmár és Németi városokat, amit csak két év múlva sikerült visszaszerezniük. János Zsigmond fejedelem több alkalommal is követségbe küldte Báthorit a császári udvarba. Miksa császár azonban elégedetlen volt a szatmári békeszerződéssel, annak szövegét beárulta a Portánál és az erdélyi követet, aki történetesen Báthori volt, két évre (1565—67) börtönbe záratta. Ez idő alatt nyert döntő befolyást a fejedelmi tanácsban Bekes Gáspár olyannyira, hogy a fejedelem teljesen rábízta az ügyek intézését. Ő képviselte urát a Magyar Királysággal kötendő béketárgyalásokon is. A megbeszélésre Speyerben, a német birodalmi gyűlésen került sor. Az aláírt szerződés szerint a mindenkori fejedelmek a történelmi Erdélyen kívül Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros vármegyék területét birtokolják. Azonban a beteges fejedelem 1571. március 14-én váratlanul elhalálozott. Sírboltjában fordítva helyezték el a Szapolyaiak címerpajzsát. János Zsigmond végrendeletében öt főúrra bízta az ország irányítását. Az urak a rendekkel egyetértésben május 17-re fejedelemválasztó országgyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. A fejedelmi trónra ketten is pályáztak: Somlyai Báthori István váradi főkapitány, a legrégibb "öregnemzet" és Kornyáti Bekes Gáspár, Fogaras  újsütetű ura. Bekes az aláírt szerződéssel a zsebében II. Miksa  császár támogatására számíthatott, ugyanezen okból a sztambuli Portán nem volt kedvelt politikus. Báthori személyét, annak ellenére, hogy ismert volt törökellenes harcairól, Habsburg-ellenes magatartása komoly jelöltté tette, s így  Szokollu Mehmed nagyvezír és rajta keresztül a szultán támogatására tarthatott számot. Őt támogatta Vajda István, a portai követ is, az ő követei vitték szét a fejedelem halálhírét, illetve bátyjára, Kristófra bízták a rendek az országgyűlés biztosítását, s az meg is jelent 1500  katonájával Gyulafehérváron. Április 27-én pedig a városba érkezett Ahmed bég szultáni csausz is egy, Báthori nevére kiállított szultáni fermánnal. A fejedelemválasztó országgyűlésen Báthori győzött: a rendek közfelkiáltással fejedelmükké választották, s csak ezután olvasták fel a megerősítő szultáni fermánt. Így forma szerint szabad fejedelemválasztás történt. Azonban a tróntól elütött ellenfele, Bekes Gáspár, aki Fogaras ura és Huszt várának társtulajdonosa volt, szervezkedni kezdett ellene. Bár a fejedelem titokban hűséget esküdött Miksa császárnak, az továbbra is Bekest támogatta. A kettőjük közötti konfliktus Fogaras birtoka miatt pattant ki, amely Báthori testvére András feleségének, Mayláth Margitnak volt a jogos öröksége. Miután Bekes nem volt hajlandó átadni a birtokot és a várat, az összegyűlt erdélyi hadak ostrommal bevették azt. A tanácsúr Magyarországra menekült és ott szervezkedett tovább. Sikerült is egy jelentősebb sereget megszerveznie, amellyel Erdélybe indult. A szabadságaik visszaállításában reménykedő székelyek is csatlakoztak hozzá. A két sereg a Maros-parti Kerelőszentpálon ütközött meg 1575. július 8-án. Az erdélyi-magyarországi nemesség színe-java gyűlt össze mindkét oldalon. Az erdélyi sereget Gyulaffy László főkapitány vezette. Egy részük Székely Mózes vezetésével Radnótnál karddal a szájában átúszott a Maroson és megtámadta Bekes táborát. A megrisztott sereg a Maros-gáton próbált meg átkelni a túlpartra, de Báthori itáliai tüzérsége megbontotta soraikat, majd a fejedelmi sereg támadása alatt hátrálni, később pedig menekülni kezdett. Menekülés közben esett fogságba Balassa Bálint is. A csatát megtorlások követték: akasztás, fő- és jószágvesztés, orr- és fülcsonkítás. Azonban a  győzelem megerősített Báthori helyzetét mint az országban, mind a külföld szemében, és végső soron ennek köszönhette későbbi sikereit. Miután sikerült megoldania az ország belső problémáit, kormányzása szinte aranykornak tűnt az utókor szemében. Uralkodása elveiről eképpen szólt egyik ítélőlevelében: "Mi, somlyai  Báthori István, Erdély vajdája, székelyek ispánja emlékezetül adjuk, értesítvén mindeneket, akiket illet. Miután néhai fenséges fejedelem, boldog emlékezetű II. János (János Zsigmond választott magyar király volt — a szerző) kimúlt a világból az isteni gondviselés rendelése szerint, mi a nagy Isten akaratából Erdélyország összes karainak, rendeinek s nemzeteinek egyhangú szavával és megegyezésével az ő helyébe ezen tartomány kormányára választattunk és emeltettünk. Tekintetbe véve, hogy ezen, a Föld két leghatalmasabb monarchiája közé beszorított, s emberi erő és segítség nélkül szűkölködő tartományt másképp fenn nem tarthatjuk, és nem kormányozhatjuk, csak ha mindkét császárnak kedvezését megnyerjük magunknak. Így mindenkor tisztünkhöz képest azon voltunk, s e tartomány összes jövedelmeit és tehetségeit arra fordítottuk, hogy engedelmességünk által egyik császárnak ajándékokkal, a másiknak hódolatunkkal kedvezzünk, s így a tartomány külellenségei elől minél inkább biztosítva, s minden veszély elől megóva maradjon, miszerint e nyomorú népeknek már annyi hullámoktól és vészektől hányatott maradványai a béke és nyugalom némi révét találhassák, melyben a nagy Istennek hálát adván, csendesen és tisztességgel élhessenek meg." Részben ennek is köszönhető, hogy a hosszú interregnum után 1575 december 14-én a lengyel köznemesség Miksa császárral szemben a Rzech Pospolita királyává választotta. Báthori mellett szólt az is, hogy nőtlen lévén, feleségül vehette Jagelló Annát, I. Zsigmond lányát. 1576 elején a fejedelem a medgyesi országgyűlésen elbúcsúzott a rendektől, bátyját, Kristófot hagyva helytartóul, s Moldva felé távozott az országból. Krakkóban, a királyi Wawel székesegyházában koronázták Lengyelország és Litvánia uralkodójává. Alattvalói erőskezű királyként ismerték meg, amire nagy szükség is volt ebben az anarchiára hajló országban. Elődei akkora adósságot halmoztak fel, hogy a királyság négyévi jövedelméből sem lehetett azokat törleszteni. Ennek törlesztését  a nemesség az uralkodóra hárította, ugyanakkor korlátozni is igyekezett hatalmát. 1575 decemberében Báthorinak esküt kellett tennie a nemesi kiváltságok tiszteletben tartására. Itt első helyen a szabad királyválasztás joga szerepelt. El kellett ismernie a nemesség földtulajdonát, az országos tisztségeket csak lengyelekkel tölthette be. Ha a király nem tartja be a törvényeket és vét a kiváltságok ellen, akkor a nemességet sem köti a hűségesküje. Hatalma megszilárdítása érdekében háborút vezetett Dancka (Gdansk), a Balti-tenger partján elterülő német kereskedőváros ellen, amely megtagadta elismerését. A nehézségek ellenére sikerült megerősítenie helyzetét az országban. Elsősorban a köznemességre támaszkodott. Legmegbízhatóbb párthíve a köznemességből kancellárságra emelkedett humanista műveltségű Jan Zamoyski lett, akihez unokahugát adta feleségül. Az 1569-ben megszerzett Livónai védelmében háborút kezdett a moszkvai birodalom ellen. IV. (Rettenetes) Iván cár kijáratot szeretett volna nyitni országa számára a Balti-tengerhez, s e célból megtámadta a Livóniai Lovagrend birtokait. Báthori erdélyi és német zsoldosokból álló serege két hadjáratban is megverte a cár hadait. A királyi sereg a Velikaja folyó mentén haladva sorra hódoltatta meg a határmenti városokat, így Velizst, Osztrogot stb, majd elérkezett Pszkov, a hatalmas kereskedőváros falai alá. A város ostroma több mint öt hónapig tartott, s mindkét oldalon jelentősek voltak a veszteségek. A lengyel nemesség is zúgolódni kezdett a háborús terhek miatt, ami arra késztette az uralkodót, hogy a pápai nuncius közvetítésével tárgyalásokat kezdjen Moszkvával. Ennek eredményeként 1582. január 15-én megszületett a béke: a jam-zapolszki szerződés Lengyelországhoz csatolta Velizst és vidékét. Az ország keleti határainak védelmében folytatta elődei telepítő politikáját. A magyarországi hajdúkhoz hasonló ukrán kozákok között létrehozta a fizetett szolgálati rendszert, és hat századot állított fel az udvari regestrumba vett kozákokból. Trahtemir városában pedig kórházat és arzenált hozott létre számukra. Ezek az alakulatok képezték a későbbiekben a Zaporozsjei Szics magját. Udvarában fogalmazódott meg az a politikai irányvonal, amelyet majd erdélyi utódai fognak követni,  s lényegét a kettészakadt, töröktől meg nem szállt területek keletről történő egyesítése képezte, átmenetileg egy török vazallus nemzeti monarchia keretében. Perspektívájában ez a terv magában foglalta a töröktől megszállt magyar területek felszabadítását is. Mindezt egy európai koalíció keretében akarta a király megvalósítani, bevonva Oroszországot is, olyan módon, hogy előbb meghódítja azt a Kaukázusig, majd az európai országokkal közösen megtámadja a törököket. Erre különösen IV. Iván halála után látszott lehetőség, amikor a cári birodalmat belső problémák és trónutódlási harcok kötötték le. A római Szentszék nem sok fantáziát látott a tervben és a lengyel nemesség sem akarta felrúgni a török Portával kialakított jó viszonyt. Élete utolsó éveit visszavonultan töltötte, többnyire Litvániában tartózkodott. Ekkor alapította meg a vilnai egyetemet is. Sokat betegeskedett, leginkább a köszvény gyötörte. Vadászgatás közben Grodnóban érte a halál 1586. december 12-én. A Wawel székesegyházában temették el, mint Lengyelország egyik legnagyobb királyát.                                                                                       Zubánics László

KASSAY FAMILY GENEALOGY AND HISTORY

A homonnai és gerényi gróf Drugeth család

A Drugethek francia eredetű itáliai család. Családi történetük szorosan összekapcsolódik az Anjou-dinasztiával, amelynek hosszú ideig szolgálatában álltak. Első képviselőjük, Drugeth I. Fülöp 1301-ben került Magyarországra az akkor még trónkövetelőnek számító Károly Róbert kíséretében, mint annak nevelője. Az Árpád-ház utolsó királyának halála után Károly Róbert megszerezte a koronát vetélytársaival szemben. Drugeth Fülöp, aki egyébként sikeres hadvezér volt, több hadjáratban is részt vett, különösen 1311 után, amikor Aba Amadé birtokai (az északkeleti országrész kiskirálya — a szerző) annak halála után a királyra maradtak. Fülöp 1316-ban már Szepes és Újvár ispáni tisztét viselte. Mint ezen területek kormányzója, több alkalommal összeütközésbe került Csák Mátéval. Egy csatában csak familiárisának, Éles Jánosnak köszönhette, hogy nem került fogságba. Egy esztendeig a királynéi tárnokmestere volt, majd 1323 —1327 között pedig a nádori tisztet töltötte be. Fogadott apjával, Nekcsei Demeter tárnokmesterrel és annak vejével, Garai Pál macsói bánnal megalakították az első bárói ligát, amelyet számtalan követ majd Magyarország történelmében. Hűséges szolgálataiért Károly királytól Lubló és Palocsa várakat kapta, de mivel nem volt gyermeke, vagyonát unokaöccse, Vilmos örökölte. Drugeth Fülöp öccse, I. János, a család két ágának tulajdonképpeni őse 1292-ben született és 1312-ig Itáliában maradt. Csak azután jött Magyarországra, hogy testvére már karriert futott be. 1316-ban már szepesi és újvári ispán, 1328-tól nádor. 1335-ben halt meg. A nádori székben idősebb fia, Vilmos követte. Ő alapozta meg a család későbbi birtokállományát. 1330-as végrendeletében Szalánc, Parics, Barkó, Jeszenő, Palocsa, Szakolya, Lubló, Regéc, Gönc és Dunajec várakról intézkedik. Drugeth Vilmos korának kiemelkedő személyisége volt. 1335-ben ő szervezte meg a visegrádi hármas királytalálkozót. Többször vezetett hadjáratokat Lengyelországban, I. (Lokietek) Ulászló király támogatására, előbb Sziléziába, majd a Német Lovagrend ellen. Mivel házassága Folyk Mária nápolyi úrnővel gyermektelen maradt, vagyonát Lajos király megerősítésével testvérei, I. Miklós országbíró és II. János zempléni ispán örökölték. Halála után megszűnt a kettős nádori kúria, azaz a nádor lakhelyén nem tarthatott ítélőszéket, csak a királyi udvarban. Egyik testvére, I. Miklós tettével beírta nevét a krónikákba is. Lássuk, hogyan írja le Heltai Gáspár ezt az 1330-as  történetet: "Károly király kikeletkor méne Visegrádba, mind feleségével és gyermekivel, és midőn húsvét napján ebédhöz ült volna mind feleségével, gyerekivel, az egyik szolgája, Felicián névű, az asztalhoz szolgálván, kirántás dákosát, és a királyhoz vága: de a király megvoná magát, és csak a jobb  kezén megsérté egy keveset; azután a királné-asszonhoz vága, és az jobb kezén négy ujját vága le; azután a gyerekekhez kezde: de a gyerekek doktori (azaz Drugeth Miklós és Kenesich Miklós — a szerző)támadának ellene: s míglen azok vesződnének az Felicián gyilkossal, kiszaladának a gyermekek. Mikoron ekképpen hárzsolna Felicián, a királné-asszonnak pohárnoka, Patócsi János, egy tisztes inas, oda futamék, és a pohárszékről egy kést raggada, és azt Felicián gyilkosnak a torkába üté, és a levoná a földre. És a nagy kiáltásra befutának a darabontok, és azok koncra hánnák a Feliciánt." Bár Drugeth Miklós a merénylet során súlyos fejsérülést szenvedett, sikerült felépülnie. Ő lett Lajos király oktatója hadi dolgokban. Elkísérte tanítványát annak első, 1336-os osztrák hadjáratába is. 1350-ben a nápolyi hadjárat során Salerno kapitánya lett. Ungi főispán és országbírói tisztséget viselt. 1355-ben hirtelen halt meg. Fia, III. János és unokaöccse II. Miklós ungi főispán vitték tovább a családot. 1365-től a család kegyura lett a krasznibrodi monostornak (a továbbiakban ide is temetkeztek — a szerző). A Drugethek, mint a környék legnagyobb birtokosai állandóan önkényeskedtek a kisebb nemesekkel. 1359-től kezdve összesen 27 oklevél foglalkozik egy halálos kimenetelű orvtámadással, amelynek Csicsery Domonkos ungi alispán fia, István lett. A felbujtókban a Drugeth család tagjait sejtette a közvélemény. Zemplén vármegye monográfiája így írt erről az esetről: "A nápolyi hadjáratok után ... 1357-ben, Terebes ura, Laczfi Miklós vezérlete alatt tekintélyes sereget küldött VI. Incze pápa segítségére... Az olaszországi hadjáratok után érkezett a leszámolás Velenczével, mely köztársaság ekkor a szerb királlyal szövetkezett, mire 1359-ben a király Szerbia ellen fordult. A király felhívására Csicsery Domonkos fiai István és János, Szent György napja táján (ápr. 24) szintén a királyi sereghez igyekeztek, de útközben Drugeth nádor hasonnevű és Miklós országbíró János nevű fiai tudtával, Bánóczi, másként Lazonyi István fia Jakab, cinkostársaival megtámadta őket: a küzdelemben Csicseri István elesett, János pedig félholtan maradt az erdőben"... A Csicsery család levéltárában fennmaradt Bebek Imre országbíró oklevele, amely a perről tanúskodik. 1359 tavaszán Lajos király parancsából Kapos Ungi városban vizsgálatot tartott az egri káptalan a tárgyban, hogy bűnös-e a néhai Drugeth Miklós országbíró fia III. János és a néhai Drugeth I. János fia II. János abban, hogy Csicsery Domonkos fiát Jánost megsebesítették, tagjait megcsonkították és fivérét Istvánt megölték. A vármegyei nemesség tömegesen tanúskodott a Drugethek bűnösségéről. Ennek ellenére a család a későbbiekben tisztázta magát. Lajos király előbb a pártatlan Zemplén vármegyét kéri fel a vizsgálatra, amely ártatlannak nyilvánítja a Drugetheket. Ehhez csatlakozik a szepesi káptalan és a jászói konvent is. Zsigmond király uralkodása idején a politikai színtéren korábban oly aktív család alig kerül említésre. Ez talán azzal magyarázható, hogy kegyvesztettek lettek, mert a Kanizsay-liga tagjaként Nápolyi László magyar trónigényét támogatták és fellázadtak a király ellen. Ez tűnik ki Tövisi Literátus János 1403-as  adományleveléből: "Ezen bűnös kihágásokban Péter, a Füzesséry István fia, valamint László, Dénes és Péter, a Teyfel János fiai, Eördögh Jakab, mindannyian a homonnai nemesekhez (itt a Drugetheket kell érteni — a szerző)szítottak volna." A Kanizsay-liga tagjaként Debrői István egykori főkincstartó és Ludányi Tamás egri püspök felkelést robbantottak ki Ung, Zemplén és Abaúj megyékben. A felkelőket Sárospatak mellett Perényi Imre és Péter seregei verték szét. A családnak többször meggyűlt a baja Giskrával, a Felvidék kiskirályával, aki több alkalommal kiraboltatta birtokaikat. 1450-ben például csapatai foglyul ejtették Drugeth I. Istvánt és I. Bertalant, s csak Telkibánya jövedelmeiért, Sztropkó és Homonna harmincadjaiért cserébe volt hajlandó szabadon bocsátani őket. Az akkori bizonytalan helyzetre mutat az is, hogy Ung vármegye is adót fizetett a cseh rablóknak. 1454-ben zálogként a Pálócziaktól megszerezték Újhely birtokát, 1460-ban pedig rövid időre Kassa városát is. Vásárlások útján tovább bővítették zempléni és ungi törzsbirtokaikat. A Jagelló-dinasztia kihalása után a Drugethek rokonuk, Szapolyai János erdélyi vajda (Szapolyai apja, István nádor első felesége Drugeth Margit, illetve VIII. Drugeth János felesége Szapolyai Krisztina volt — a szerző) oldalára álltak. Drugeth IV. István és II. Ferenc részt vettek az 1526. november 5-i székesfehérvári országgyűlésen, Szapolyai királlyá választásán. Drugeth Istvánt az új uralkodó zempléni főispánná nevezte ki.  Nem távoztak el mellőle akkor sem, amikor a királytól a szerencse is elpártolt. Drugeth István, mint Szapolyai követe tárgyalt Lengyelországba, a király és Jagelló Izabella házasságáról. A később diadalmasan hazatért uralkodó nem feledkezett meg hűséges barátairól. Drugeth II. Ferenc Ungvár várát és az Ungvár örökös grófja címet kapta jutalmul. Az ország három részre szakadása után a család birtokai a királyi országrészbe kerültek. Az 1540-es adóösszeírás szerint a famíliát  949 adózó portával az országban a birtokait illetően a hatodik helyen találjuk (összehasonlításként: a munkácsi uradalom ekkor 260, Bereg megye 527 portával bírt — a szerző). A Habsburg uralkodók igyekeztek minden módon magukhoz édesgetni alattvalóikat. Erről tanúskodik az 1549-1551-es birtokper is, amely I. Ferdinánd király kúriáján zajlott, s az eredmény a Drugethek javára dőlt el. Ebben Albesi Zombori Mihályné, Zólyomi Katalin (Homonnai Simon lánya, Borbála gyermeke) pert indított Homonnai Drugeth . Gábor, Imre és Ferenc ellen az őt "megillető""magára vévén fiának Móricnak és Bertalannak és leánykájának Erzsébetnek is felelősségét, azon bevallást tette, hogy mivel édes testvérétől, nagyságos Homonnai János úrtól, a néhai Homonnai Simonnak  minden, ezen ország területén bármely vármegyében lévő és bírt, s az ország törvénye és szokásai szerint megillető javaiból és birtokjogaiból teljesen és végképp kielégítést kapott, azért maga Anna úrasszony ily módon kielégíttetésével teljesen megelégedvén, a mondott Homonnai János urat nyugtatván és minden alól felmentettnek nyilvánította". birtokok kiadása tárgyában. A perhez később csatlakozott Nagymihályi Bánffy Györgyné Báthori Erzsébet is, bár édesanyja, özvegy Báthori Miklósné 1509-ben Kornis Benedek prépost és a leleszi egyház konventje előtt személyesen megjelenvén Ekkor a család tulajdonában az alábbi birtokok voltak: Barkó és Jeszenő várak, Zemplén várkastély, Nyeviczke vára, Ungvár várkastélya, s az ezekhez tartozó Ungvár, Geren, Darócz, Kereknye, Hosszúmező, Gálocs, Pálócz, Csepely, Merkócz, Trask, mindkét Domoya, Hwzak, Merche, Derbrych, Ubres, Nyevicke, Kemence, Ponánya, Holobina, mindkét Gerezna, Szemere, Warehócz, Árok, Rahoncza, Sztrippa, Felsőláz, Wylatinka, Antalócz, Záhony, Salamon, Zarycho, Perecsen, Remete, Charyclaw, Ulics, Uglya, Klenowa, Klanycza, Kosztrina, Voloszánka, Váralja ungmegyei, továbbá Homonna, Jeszenő, Barkó, Zemplén, Hór, Kuppony, Várhely, Őrmező, Topolyóka, Tavarna, Mizsle, Zavada, Balasócz, Andrasócz, Zsalobina, Kvakócz, Lánczfalva, Kohanócz, Udva, Lyubise, Bwsso, Hegedűsfalva, Rovna, Zubna, Krasznibrod, Habura, Mezőbrod, Jablonka, Parihuzócz, Hosztovicza, Ujlak, Sztrakcsin, Zthawna, Sztarina, mindkét Kemencze, Haszina, Helmecz(ke), Szinna, Hosszúmező, Modra, Kudlóc, Porubka, Kolbaszó, Béla, Dubróka, Pesolina, Bisztra zempléni mezővárosok és falvak. I. Ferdinánd utódai — II. Miksa és II. Rudolf már nem sokat törődtek magyar alattvalóik véleményével. 1569-ben a királyi udvar Habsburg-ellenes összesküvéssel vádolta meg a felső-magyarországi főurakat, többek között Drugeth Gáspárt és Istvánt. Hogy az urakat Kassára csalják, a testvéreknek felajánlották az 1551-ben elvett ungvári vár visszaadását is. Gáspár azonban megneszelve a számára állított csapdát, Lengyelországba menekült. (Ekkor fogták el és börtönözték be Dobó Istvánt, az egri vár hős védőjét és sógorát, Balassa János bárót — a szerző.) Homonnai Drugeth Gárpárról feljegyezték, hogy neviczkei várából gyakran lecsapott az Ung völgyében Lengyelországba tartó kereskedőkre és azokat megsarcolta. Ez azonban nem volt akadálya, hogy istenes életet éljen. Részben neki köszönhető, hogy Munkács után 1546-ban Ungváron is létrejött a református egyházközség. A gazdag javadalmat 1613-ig élvezték a reformátusok, bár míg a Homonnai Drugethek a török hadjáratokban voltak elfoglalva, a neviczkei várban megtelepült jezsuiták szabadon garázdálkodtak a városban, elfoglalták a lelkész dézsmajövedelmét, sőt még világi bíróság elé is hurcolták a prédikátorokat. Ekkor a család másik ágának Homonnai Drugeth Antal volt a feje. A főúr korának egyik ismeretlen, de nagyon művelt és humanista személyisége volt. Több ispotályt alapított, gyakran gyámolította a rászorulókat. Végrendeletében például egyik ménesét eladásra rendelte, hogy azokból az általa alapított homonnai, ungvári és egyéb ispotályokat fenntartsák. Két gyermek, János és Miklós maradt után. (Csak az utóbbi élte meg a felnőtt kort.) A kis árvákat Viczmándy Mátyás és Hosszúmezei Balázs ungi alispán nevelték fel. Ők látták el a főispán kiskorúsága idején a megye kormányzását is. Mivel a fent nevezett urak a királyi párton álltak, János Zsigmond erdélyi fejedelem támadása idején rengeteg kár érte őket, s kénytelenek voltak Eperjes városában keresni menedéket. Ekkor rombolták le a fejedelmi csapatok Barkó várát is. A Homonnai Drugeth Miklós 1561-ben tette le a főispáni esküt. 1563-ban a pozsonyi koronázáson 30 fős bandériummal jelent meg. Itt ismerkedhetett meg a szigetvári hős, Zrínyi Miklós Margit nevű lányával, akit még az apa életében eljegyzett. A házasságra 1569-ben került sor. Az ifjú pár Ungváron és az újraépített Barkó várában tartotta udvarát. Zrínyi Margit itt is kialakította a Dunántúlon már nagy hagyományokkal rendelkező főúri udvartartás rendjét (ő maga a Batthyányi-udvarban nevelkedett — a szerző). Ebben az időszakban került a Homonnai-udvarba Martonfalvi Imre deák is. 1579-ben a vitézi erényekkel megáldott főúr a törökkel vívott csatában fogságba esett. A családnak és Zemplén  sikerült ugyan kiváltania, de a főúr betegen tért haza a fogságból és 1580-ban elhalálozott. Végrendelete 1580. augusztus 30-án kelteződött Homonnán. Házasságukból három lány, Anna, Erzsébet és Borbála született. Homonnai Drugeth Miklós felesége és gyermekei gyámságát unokatestvére, István gondjaira bízta. Drugeth V. István, a korszak későbbi nagy katonája a fent említett "összeesküvésben való részvételéért" kegyelmet kapott. Neve mégis a korai időszakban azzal a hatalmaskodással kapcsolódik össze, amelyet a gondjaira bízottakkal szemben követett el. Előbb elvette az özvegytől férje végrendeletét, majd módszeresen hozzálátott birtokai elvételéhez. Az özvegyet támogató ungi nemességet megfélemlítette, annak vezetőit, mint Palágyi Gáspár alispánt az esküdtekkel együtt börtönbe vetette. A királyi táblán elindított pert Zrínyi Margit meg is nyerte, de Drugeth István hallani sem akart a birtokok átadásáról. Végül is Rueber János felső-magyarországi főkapitánynak kellett katonai karhatalommal közbeavatkoznia. Nem sokkal ezután Homonnai ismét kiűzte az özvegyet Ungvárról. A család Barkó várában húzta meg magát. Innen származik 1588-ból Zrínyi Margit levele a Homonnai Gáspár ellen indított hatalmaskodási perében, aki elhajtatta az asszony jobbágyainak ökreit szántás közben. Nem sokkal ezután meg is halt. Lányai még sokáig pereskedtek jogos örökségükért. Drugeth István 1588-ban részt vett a nevezetes szikszói csatában, ahol kilőtték alóla a lovát és török fogságba esett. Közben a csata a magyarok javára dőlt el, így a már Fülekre indított foglyot sikerült kiszabadítani. Fennmaradt egy, 1590-ben a török ellen készülő Balassa Bálinthoz intézett levele, amelyben azt írta, hogy kocsit és lovakat küld és jelenti a magyarok szerencsétlen harcát a törökök ellen, a vezetők elestével. Enyingi Török Fruzsinával kötött házasságából Bálint nevű fia született. Homonnai Drugeth I. Bálint 1577-ben született. Életének korai szakaszáról nagyon keveset tudunk. Feleségül vette Rákóczi Erzsébetet, s bár rokonságban volt az ország legelőkelőbb családjaival, az országos politikában nem vett részt. 1602-ben unokaöccsével és apósával együtt hatalmaskodással vádolják. Teljesen érthető hát, hogy 1604-ben Ung és Zemplén megyékkel együtt az elsők között állt Bocskai István oldalára. Katonai szerepvállalása kapcsolatban volt felesége elvesztésével is, mint naplójából kitűnik, remélte: a sok dolog elvonja a figyelmét. Az inkább költői talentumokkal, mint hadi erényekkel megáldott fiatalember 1605-ben Bocskai hadainak fővezére lett. Rákóczi Zsigmonddal együtt vonták az ingadozó Báthori István országbírót Bocskai pártjára. 1606-ban másodszor is megnősült: felesége Palocsai Horváth Krisztina, Bocskai unokahúga lett. Mivel az általa ostromolt Érsekújvárra a török is igényt tartott, a feladott várat úgy vette át, hogy nem engedte be a szövetséges budai pasa csapatait. A Bocskai udvarában kialakult két párt közül ő az Illésházy vezette békepárthoz csatlakozott, amely őt jelölte Bocskai utódául. Miután Káthay Mihály kancellárt, a Báthori-párt fejét sikerült félreállítani, Illésházy hívei, Péchy Simon és Rimay János fejedelmi titkárok — a mai napig tisztázatlan módon — rávették a nagybeteg és sokszor öntudatlan, haldokló Bocskait, hogy politikai végrendeletébe Homonnai neve kerüljön be, mint fejedelmi utód, holott még azon év (1606. — a szerző) elején csak a kassai főkapitányi tisztet szánta fővezérének. Csakhogy a végrendelet nem számolt az erdélyi fejedelemség rendjeivel. A fejedelem holttestét egy 6-700 főre felszaporodott temetési menet kísérte Kassáról Erdélybe. Ugyancsak megérkezett a szultán által Homonnai nevére kiállított athnamé is. Éppen ezért nagy meglepetés érte az Erdély határára érőket: a rendek először, és utoljára éltek szabad fejedelemválasztó jogukkal és megválasztották fejedelmüknek az addig kormányzó Rákóczi Zsigmondot, Homonnai egykori apósát. A bécsi békében kapott felső-magyarországi vármegyék visszaszálltak a koronára, s a tétovázó Homonnai semmi nélkül maradt. Határozatlanságára nincs nagyobb példa, hogy a szultáni athnamét átíratta Rákóczi nevére, majd távozott Erdélyből. Csak februárban foglalta el Husztot, Kővárt és vette magához az ún. Bocskai koronát. Márciusban buzgó támogatója, a budai beglerbég megbízottja Ungvárra ment, hogy ha kell, erővel is "Magyarországnak és Erdélynek fejedelmének tennék". Homonnai Kővárra húzódott a követ elől. Úgy tűnik leszámolt fejedelmi ambícióival, mert bár a felkelt hajdúk felajánlották neki szolgálataikat, nem élt vele. 1607 pünkösdjén Erdélybe utazott, ahol lemondott trónigényéről, de a két elfoglalt várat megtartotta. 1608-ban a királyi rész országbírájává választották. A következő évben nádornak jelölték, de halála, amit méregnek tulajdonítottak, megakadályozta a választásban való részvételét. Az ungvári vár kápolnájában temették el. A család másik ágának feje ekkor III. Ferenc volt. Révay Magdolnával és Perényi Erzsébettel  kötött házasságából két gyermek: Fruzsina és György született. Fruzsina rokonához, Ecsedi Báthori István országbíróhoz ment férjhez. Házasságuk gyermektelen maradt; viszonyuk annyira megromlott, hogy az országbíró életének utolsó éveiben nem is beszéltek egymással. György, aki már fiatalon is hatalomvágyó volt, 1584-ben megtámadta és elfoglalta Terebes várát és a benne lévő várőrséget lekaszaboltatta. Majd csapataival megszállta Gerényt is, ahol szülei éltek és azt is kifosztotta. Eközben az egyik katona édesanyját is megsebesítette. A Szepesi Kamara, amely a magyarországi felségsértési perekbe fogott urak vagyonának és birtokainak elkobzásával töltötte meg a mindig üres királyi kincstárat, ezt az alkalmat sem akarta elszalasztani. Már kész is volt a peranyag, csak a feljelentés hiányzott. Ezt azonban Drugeth Ferenctől nem kapták meg. György, feleségével, Dóczy Fruzsinával előbb Terebesen, majd Nevickén telepedett le. Házasságukból két gyerek született: Mária és György. Az apa korai halála után az özvegy vette át a hatalmas birtokok irányítását. Gyakran került összeütközésbe szomszédaival, különösen Zokoly Péterrel és Bánóczy Simonnal. Állandó zaklatásaikkal elérték, hogy az özvegy csapataival rajtaütött Zokoly egyik birtokán és feldúlta azt. Most már könnyű volt a hatalmaskodást vádját az asszony nyakába varrni. 1600-ban az országgyűlés külön cikkelyt adott ki, amely szerint "Homonnai Györgyné Dóczy Fruzsina és kiskorú fia ellen, mint közönséges gonosztevők ellen kell eljárni." Ezután a rágalom fegyvere következett. Elhíresztelték, hogy Drugeth György fia már kiskorában meghalt és egy parasztgyerekkel cserélték ki. Drugeth Bálint, a "hiszékeny" rokon (a továbbiakban Homonnai, mert a család tagjait fő birtokuk után így kezdték nevezni — a szerző) hitt is a szóbeszédeknek és ostrom alá vette Nevicke várát. Először a vizet vezették el, majd kiéheztették az őrséget. Dóczy Fruzsina és gyermekei csak nagy nehézségek árán, titkos hegyi ösvényeken tudtak eljutni Lengyelországba. Gyermekei később kegyelmet kaptak, de neki örökre Lengyelország lett a hazája. Leánya, Mária, hazatérvén feleségül ment Széchy György gömöri főispánhoz és édesanyja lett a Gyöngyössy által megénekelt "murányi Vénusznak". Fia, György egyike a kor legszínesebb egyéniségeinek. 1582-ben született. Rokonával, Bálinttal együtt ment Bocskai táborába, majd áttért a király hűségére. 1609-ben megtagadta protestáns vallását és Pázmány Péter hatására katolikussá vált. Ez a tény a későbbiekben nagy segítségére lett az udvar kegyeinek elnyerésében, hiszen Magyarországon ekkor kezdődik meg a tényleges ellenreformáció. 1610. január 6-án Nádasdy Katát, Nádasdy Ferenc, a "fekete bég" és Báthori Erzsébet, a "csejtei boszorkány" gyermekét vette feleségül. A Thurzó György által lefolytatott per szerint éppen az kettejük esküvője idején derült fény a nagyasszony "praktikáira". Miután Báthori Erzsébetet csejtei várába zárták, az saját birtokából vejének juttatta Szécskeresztúr  városát (Abaúj megye), abból a megfontolásból, hogy az könnyebben meg tudja védeni azt a Thurzókkal és a Perényiekkel szemben. Drugeth György 1611-ben Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitánnyal együtt Erdélyre tört, de Nagyszebent nem sikerült bevenniük, a seregük vereséget szenvedett. Ők maguk is csak Moldván keresztül tudtak hazatérni. Báthori Gábor meggyilkolása után ő lett a császár, az erdélyi katolikus urak és a budai pasa jelöltje az erdélyi trónra Bethlennel szemben. Hajdúkat kezdett el toborozni hadjáratára, de azokat Rhédey Ferenc nagyváradi főkapitány szétverte. A kudarc után visszavonult birtokaira. A főúr már 1612-ben a királytól engedélyt kért egy gimnázium felállítására. 1613 június 9-én kelt Dobokay Sándorhoz, a megnyitandó tanintézet első rektorához írt levelében egy alapítvány felállításáról tesz említést. A gimnáziumba több nemes, többek között szalai Barkóczi László zempléni alispán is ide ígérte fiát iskolába adni. A gimnázium ünnepélyes alapítása 1613. november 23-án történt  Ungváron, amikor is kezdetét vette az első iskolai év. Az 1615. július 2-án aálírt alapítólevélben, amelyet a király is megerősített, gróf Homonnai Drugeth György, Zemplén és Ung megyék főispánja, az Aranygyapjas Rend lovagja, királyi főpohárnok és ajtónálló felsorolta mindazon ingatlanokat: házakat, telkeket, szőlőket stb., amelyeket a gimnáziumnak adományozott: "Átadjuk a kollégiumnak a mi udvarunkkal szomszédos, elhagyott és elpusztult, hajdan Szent Ferenc rendi klastromot, a templommal, kertekkel és mindazon területekkel együtt stb. Ung megyei uradalmunk gerényi hegyén egy szabad, ún. Baráth-szőlőt, amely keletről az erdőre dől, nyugatról Georg Vajda, délről Tóth Mátyás gerényi lakos jobbágyaink szőleivel, északról pedig jó emberünk, radvánci lakos nemes Nagy Lukács szőlejével határos. Úgyszintén egy másik szabad szőlőt az ungvári hegyen, szintén az ún. Baráth-szőlőt, amely keletről a mi "Kerhally" szőlőinkkel, nyugatról Szigrathi, másképp Pracsak Istvánnéval, északról, a legmagasabb részen Vas Benedekével, délről az országúttal határos." A gróf nevéhez kapcsolódik, hogy Krupecky Athanázius premyslei  püspökkel együtt a Kárpátok völgyeiben lakó görögkeleti és részben protestánssá (ez elsősorban a Rákócziaknak volt köszönhető) vált ruténokat visszatérítette a katolikus egyházba. Igaz, egy alkalommal csak Homonnai katonáinak beavatkozása mentette meg a püspök életét, mert a feldühödött görög keleti ruténok majdnem agyonverték. Térítő munkájáért a pápától 1614-ben "aureum vellust" kapott, míg a császár az aranygyapjas rend vitézei közé emelte (előtte csak Báthori Zsigmond viselte ezt a magas kitüntetést — a szerző). Homonnán elvette a templomot a reformátusoktól és a jezsuitáknak adta, akiknek ugyanitt kollégiumot alapított. Mivel még mindig nem mondott le fejedelmi ambícióiról, 1616-ban részt vett azon a Munkácson tartott  megbeszélésen, amelyen a felső-magyarországi főurak, többek között a házigazda Esterházy Miklós és Dóczy András szatmári főkapitány megbeszélték Erdély meghódításának tervét. Ebből az esztendőből fennmaradt egy, Homonnainak címzett levél: Külső címzés: A Nagyságos és Tekintetes (a grófi rangnak megfelelő címzés — a szerző) vitéz úrfinak Homonnai Georgh szomszédomnak adassék e levél tisztességgel szeretettel kezeibe. Magas vitézlő úrfinak Homonnai György köszöntésemet és minden hozzánk illendő dologban is szomszédságomat nagyságodnak. Adjon Isten hosszú életet és egészséget mindkettőnknek megadatni. Az elmúlt napokban is bizonyos levelemet küldtek ngodnak. Nem tudjuk mire vélni, vitézlő uram. Sem az ember, sem eddig a levelemre választ nem írt Nagyságod. Se a tekintetes és nagyságos vezér Aly pasa levelére semmi választ nem adál. Sok levéllel keresett meg bennünket az vezér őnagysága. Nagyságod egészsége felől írom, mi állapotban is vagyon nagyságod. Istennek legyen hála jó egészséggel bírok. Nagyságodat kérjük magad adjon  választ ű nagysága levelére mindenesetre ...  választ vár ő nagysága; egy fő embere itt Egerben vagyon ... embertől ... tisztességes folyamodásomra választ várok nagyságodtól levelemre. Isten tartsa Nagys. Nagyságodnak jó akaratja. kelt Egerben Die maj 20 1616. Aly pasa (Utána névmonogramja — a szerző). Amikor Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619-ben megtámadta a királyi országrészt, szeptember 1-jén a szabolcsi hajdúk rajtaütöttek Terebesen, hogy Homonnait elfogják. A főúrnak azonban sikerült Lengyelországba menekülnie. Birtokai Bethlen kezébe kerültek. Csak november 23-án tért vissza többezer kozákkal és megverte Rákóczi György csapatait Később ugyan sikerült kiszorítani az országból, de ez a incidens megrendítette Bethlen Magyarországi pozícióit. Homonnai 1620. június 21-én halt meg Lengyelországban. Állítólag méreg végzett vele. Nagyszombaton temették el. A Pázmány Péter és Esterházy Miklós közvetítésével létrejött békeszerződés alapján özvegye Nádasdy Katalin és kiskorú fia, János minden javaikat visszakapták. 1628-ban II. Ferdinánd  császár és király Homonnai Drugeth X. János grófnak az ungi örökös főispáni címet adományozta. Az erről szóló diplomával együtt Ung vármegye címerével ellátott drágaköves, díszes arany pecsétnyomót is kapott, amelyet a vármegyének adományozott. Drugeth János mindenben folytatta apja munkáját. Ebben nagy segítségére volt felesége, Jakusith Anna, az egri püspök húga. A Bethlen által kikergetett jezsuitákat ő telepítette vissza Homonnára, majd 1640-ben Ungvárra, ahol nagy kolostort épített számukra. A főúr a  reformátusokat üldözte, amit az is bizonyít, hogy a vár körül lévő templomot, parókiát és iskolát leromboltatta, csak azért, hogy virágos kertjét kibővíthesse. Ugyancsak lebontatta a mezei malmot is, amelyből a három kő egyike a prédikátornak járt. Úgy látszik később megbánta tettét, hiszen az úgynevezett Só utcában templomot épített, emellett paplakot és iskolát. 1630-ban újabb alapítvánnyal gazdagította a gimnáziumot. Fennmaradt több, 1641-ben írott levele. Ezekben mint Magyarország országbírója  írt Balling János munkácsi várkapitánynak, amelyekben Taraszovics Vazul vladika (a munkácsi püspök — a szerző) bebörtönzésével foglalkozik és kéri szabadon bocsátását. Homonnai Drugeth János is igen fiatalon halt meg 1645-ben. Két gyermeket, Katalint és IV. Györgyöt hagyott maga után. Az ezt követő 40 esztendő történéseiről igen keveset tudunk. Érdekesség gyanánt említésre méltó, hogy 1661—1679 között, férje, Homonnai György felső-magyarországi főgenerális halála után kiskorú fia nevében Galántai gróf Esterházy Mária töltötte be az ungi főispáni széket. 1676-ban gróf Drugeth II. Zsigmond nagy európai körutazásra indult, amelynek első állomása Bécs volt, ahol I. Lipót császár egy aranylánccal tüntette ki.  Még azon év november 19-én Rómában fogadta őt XI. Ince pápa, aki egy aranyszemes olvasóval és egy vértanú ereklyéivel ajándékozta meg. 1678-ban Horvátországon keresztül tért haza. Nem sokkal ezután vette feleségül Keglevits Terézia grófnőt. A család további történetét az asszony naplójából ismerjük. A házaspárnak 4 gyermeke született, ebből kettő még kiskorában meghalt. Közben a halál tovább folytatta az egykor oly lombos családfa ágainak nyesegetését: 1682-ben 22 évesen meghalt Homonnai XI. János, 1684-ben 46 évesen elhunyt Esterházy Mária grófnő is. Anyja halála után két héttel 27 évesen örökre lehunyta szemét Homonnai Drugeth Zsigmond, Ung, Zemplén és Borsod főispánja is. Valamennyiüket az ungvári várkápolna kriptája fogadta magába. A család utolsó férfitagja — gróf Drugeth Vendel (Bálint), címzetes ungi főispán, korbáviai püspök, szentjobbi apát és esztergomi kanonok továbbra is egyházi pályán maradt. 1691-ben halt meg. Vele végérvényesen kihalt a család férfiága. A család óriási birtokait leányágon a gróf Bercsényi, Pálffy, Csáky, Zichy és Vandernát családok örökölték. Az ungvári várkastély déli bejáratául szolgáló kapu felett kőbe vésve ma is díszlik a Homonnai Drugeth család címere. A kőtáblán a címerpajzs, amelyet már elkopott címertakarók vesznek körül. Még így is kivehető a címer közepét elválasztó széles pólya, amelyen három díszes csat látható. Felette négy jobbra néző egymás mellett álló madár (seregély) látható, míg a pólya alatt hasonló helyzetben három madár áll. Egy másik címeres emléket az ungvári görög katolikus püspöki székesegyházban őriztek. A fiúutódok nélkül elhunyt Homonnai Drugeth Zsigmond lánya, Julianna, gróf Althán Mihály Vencel miniszter felesége egy sajátkezűleg hímzett, aranyos arabeszkekkel átszőtt, halványkék és aranyszövetű virágokkal ékesített zöld selyemből készült miseruhát adományozott a püspökségnek 1720. július 31-én. Az Althán címer mellett a Drugeth család jelképe volt látható rajta: "az ezüst, barnaveres és fekete foszlányok s arabeszkek közt áll egy hosszúkás, hegyes pajzs, mely öt mezőre van osztva. A felső és alsó mező zöld színű és üres, ellenben a második és a negyedik arany, a középső pedig fekete. A második mezőben négy-négy jobbra néző, egymás mellé állított, a negyedikben pedig hasonló alakú három fekete madár (seregély) látható, míg a kőzépső mezőn három csatféle tárgy vehető ki. A pajzsot ezüst és arannyal díszített sisak és nyakvért fedi, amelyet egy három rubinkővel ékesített három lóherelevelű korona borít. A koronát négy vízszintesen és négy fölfelé álló fekete és arany szárny környékezi, amelyeknek felső arany szárnyain négy-négy és alsó szintén  arany szárnyain három-három fekete madár áll olyan helyzetben, mint a pajzson látható". JEGYZETEK: A felhasznált levéltári okmányok jegyzéke: -- Levelek a Homonnai Drugeth család család és jószágtörténetéhez. Kárpátaljai területi Állami Levéltár (a továbbiakban KTÁL), Fond.   op.  jegy. hr. -- Kivonatok a Drugeth családot érintő levéltári iratokból. KTÁL, Fond 6., op. 5. jegy. hr. 1690. -- Nemesi családok czímerei (Drugeth, Báthori, Esterházy családok). KTÁL, Fond 151. op. 25. jegy hr. 65. -- Palocsai Horváth Krisztina értesítője Ungvár városából férje, gróf Homonnai Drugeth Bálint haláláról. KTÁL Fond  4., op. 11. jegy. hr. 5. -- Gróf Báthori András jelentése a Bánffy Sándor és Drugeth Ferenc, Gáspár és Pongrác közötti vagyoni per megszűnéséről. KTÁL Fond  4., op.  15.  jegy. hr. 10. -- Intézkedés a Drugeth Klára és Báthori Klára közötti vagyonjogi és örökösödési per megszűnéséről. KTÁL Fond  4., op.  15. jegy. hr. 11. -- Vagyonjogi per Drugeth István és özvegy Drugeth Miklósné Zrínyi Margit között. KTÁL Fond  4., op.  15. jegy. hr. 21. -- Pálóczi János Ung vármegyei tisztviselő által összeállított jegyzőkönyv özvegy Drugeth Miklósné Zrínyi Margit által Drugeth Gáspár ungvári birtokán elkövetett erőszakos földfoglalásról. KTÁL Fond  4., op. 15. jegy. hr.      25. -- A Drugeth János birtokállagának felmérést ellenőrző bizottság jegyzőkönyve. KTÁL Fond  4., op.  2. jegy. hr. 447. A felhasznált irodalom jegyzéke: Nagy Iván. Magyarország családi czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XIII. Pest. 1857-1869. Lehoczky Tivadar. A Drugeth család és az Althan család címere. Turul. 1884. Péter Katalin. A csejtei várúrnő: Báthori Erzsébet. Helikon, Bp., 1985. Hegyi Klára. Egy világbirodalom végvidékein. Gondolat. Bp., 1982. Bertényi Iván. Magyarország az Anjouk korában. Gondolat. Bp., 1987. Sebestyén Mihály. Erdélyi fejedelmek. Mentor. Marosvásárhely 1993. Kristó Gyula. Az Anjou-kor háborúi. Zrínyi. Bp., 1988. Keresztyén Balázs. Irodalmi barangolások a Kárpátok alján. Intermix. Ungvár--Budapest, 1993. Heltai Gáspár és Bornemissza Péter művei. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1980. Az Ungi Református Egyházmegye. (Adalékok az Ungi Református Egyházmegye történetéhez) /szerkesztette Harany Károly/ Nagykapos, 1931. Dr. Oláh László. Két levelesláda vallomása nyolc évszázadról. Stephen Vörösváry -- Weller Publishing Co LTD. Toronto, Canada, 1992. Nagy László. Tündérkert fejedelme Báthori Gábor. Zrínyi. 1988. Hangay Zoltán. Erdély választott fejedelme Rákóczi Zsigmond. Zrínyi, 1987. Nagy László. Hajdúvitézek. Dümmerth Dezső. Az Anjou-ház nyomában. Bp., 1982. A munkácsi görög szertartású  püspökség Okmánytára.  I. K. Ungvár, 1911 (szerk. Hodinka Antal). Pesty Frigyes. A magyar várispánságok története. Bp., 1882. Dr. Szendrei János. Homonna város pecsétnyomója a XV. századból. Turul -1888. Takáts Sándor. Régi magyar nagyasszonyok. Bp., 1982. Zubánics László

 

KASSAY FAMILY GENEALOGY AND HISTORY

Idősebb Erzsébet királyné

„...Felicián észrevétlenül belopózva odalépett a király asztala elé, és éles kardját kirántva hüvelyéből, veszett kutya módjára heves támadással könyörtelenül meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. Minthogy azonban az irgalmas Isten irgalma megakadályozta, nem tudta végrehajtani, amit akart. A király jobb kezén mégis könnyű sebet ejtett. De – ó, fájdalom - a szentséges királyné jobb kezének négy ujját, amelyet a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé könyörületesen szokott nyújtani alamizsnaosztáskor, azon nyomban levágta. Ezekkel az ujjakkal varrt számtalan templom számára különféle terítőket, ezekkel küldött fáradhatatlanul az oltárokra és a papoknak drága bíbor díszruhákat meg kelyheket.". (Képes Krónika) "Károly király kikeltkor méne Visegrádba, mint feleségével és gyermekivel, és midőn húsvét napján ebédhöz ült volna mind feleségével, gyermekivel: az egyik szolgája, Felicián névő, az asztalhoz szolgálván, kirántá dákosát, és a királyhoz vága: de a király megvoná magát, és csak a jobb kezét megsértheté egy kevesét; azután a királné-asszonhoz vága, és az jobb kezén négy újját vága lé; azután a gyermekökhöz kezde: de a gyermekeknek doktori támadának ellene: s miglen azzok veszédnének az Felicián gyolkossal, kiszalladnának a gyermekek. Mikoron ekképpen hárzsolna Felicián, a királné-asszonnak pohárnoka Patócsi János egy tisztes inas, oda futamodék és a pohárszékről egy kést raggada, és azt Felicián gyolkosnak a torkába üté, és levonná a földre. És a nagy kiáltásra befutának a darabontok, és azzok koncra hánnák a Feliciánt." (Heltai Gáspár krónikája) Mi volt az oka, hogy Zách Felicián, Csák Máté, majd a király bizalmasa kardot emelt a királyi családra. Állítólag azért, mert Erzsébet királyné segédkezett abban, hogy öccse, Kázmér herceg (a későbbi III. Kázmér lengyel király) elcsábítsa Zách lányát, Klárát. A folytatás beillik egy rémregénybe is. A mindig körültekintő, önmérsékletet tanúsító Károly Róbert rettentő cselekedetre szánta el magát. Arany János Zách Klára című balladája így ír erről: "Mutató ujjamért Szép hajadon lányát: Nagy ujjamért legényfia Borzasztó halálát A más kettőért Veje, lánya vérét; Piros vérem hullásáért Minden nemzetségét!" Történt pedig mindez annak ellenére, hogy a magyar törvények szerint csak a merénylőnek kellett lakolnia tettéért. A Zách unokák is csak úgy menekültek meg, hogy a johannita lovagok közbenjárására a király megkegyelmezett nekik. Azzal a feltétellel, hogy soha többé nem lépnek Magyarország földjére. Ki is volt az az asszony, aki meghatározta a XIV. század első felének magyar történelmét? Erzsébet I. (Lokietek) Ulászló lengyel király gyermekeként született 1300 körül. Anyai ágon IV. Béla dédunokája volt. Korai gyermekkoráról keveset tudunk. 1320-ban feleségül adták I. Károly magyar királyhoz. Házasságukból hét gyermek: öt fiú és két lány született. Közülük öten élték meg a felnőttkort: I. Lajos magyar és lengyel király, Endre, Nápoly királya, István, Szlavónia hercege, Katalin, Jodok morva őrgróf és Erzsébet I. Boleszláv oppelni herceg hitvese. (Károly és László korán meghalt). Az akkori szokásjog szerint a királyné jelentős koronabirtokokat kapott hozományul, amelyek udvartartása alapját szolgálták. Jelentősek voltak a királynéi birtokok vidékünkön is: Déda, Iványi, Kajdanó, Rákos, Oroszfalu stb. A tartományúri hatalom felszámolása után a munkácsi váruradalom is a királyi család kezére kerül. A 4 mezővárost, 26 helységet, a munkácsi, a beregszászi, a guti, a gáti vámokat és a vári révet felölelő birtok már ekkor szép jövedelmet hozott. Erzsébet királyné igen sokat tartózkodott ezen a vidéken, hiszen innen könnyen eljuthatott Lengyelországba. Különösen akkor, amikor bátyja, Kázmér halála után a lengyel rendek Lajos fiát választották meg királyukká. Mivel a király nem tudott állandóan új országában tartózkodni, 1370-ben édesanyját, a Piast hercegnőt nevezte ki helytartóul. Bár a magyar király számos engedményt tett a lengyel nemességnek, sem őt, sem pedig lengyel származású édesanyját nem szívlelték nagyon. Ennek egyik oka az volt, hogy az uralkodók túlzottan kedveztek a kis-lengyelországiaknak a nagy-lengyelországi és a mazóviai nemesség rovására. Erzsébet királyné uralkodását nehéz természete sem könnyítette meg, aki férje, majd fia mellett hozzászokott a hatalom korlátlan gyakorlásához. A magyar király helytartója ellen 1376. december 7-én felkelés tört ki, amikor a királyné kíséretét alkotó katonák „valamilyen jelentéktelen szénaügyben” a krakkói piacon összekülönböztek a lengyelekkel. A vitából hamarosan tömegverekedés kezdődött, amelyet a városbíró megpróbált lecsendesíteni, azonban ő maga is hamarosan a vita egyik áldozata lett – a magyarok egyike nyilával hátba lőtte. Ekkor tört ki a felkelés, amely során  „minden magyart felkutattak és korra való tekintet nélkül megöltek. Így mészárolták le többek között a királyné apródjait is. Több mint másfél száz magyar lelte halálát. Csak azok tudtak megmenekülni, akiknek sikerült idejében bejutniuk a várba.” Erzsébet királyné a felkelés hatására lemondott helytartói feladatairól, amelyet a Galícia kormányzásával megbízott rokonának Opuliai László hercegnek adott át. Ennek ellenére figyelmét továbbra is Lengyelországra irányította, s gyakran tartózkodott felvidéki birtokain, így udvart tartott Beregszászban, illetve a szomszédos Kismuzsalyban. Különösen pártfogolta Bereg megyét, amelynek több kiváltságot adott. Így 1353-ban engedélyezte a beregszászi lakosoknak a környékbeli királyi erdők használatát, 1354-ben pallosjoggal ruházta fel Vári mezővárosát, 1376-ban pedig pecséthasználati jogot adományozott Munkácsnak. Tovább folytatta a munkácsi váruradalom betelepítését. Kenézségeket alapított a betelepülő ruténoknak és oláhoknak. Ezek jelentős számáról az is tanúskodik, hogy 1364-ben megengedte a beregmegyei oláhoknak, hogy saját vajdát válasszanak. Erzsébet királyné igen vallásos volt: több kolostor, templom alapítása fűződik a nevéhez. A pálos rendnek Munkácson, Beregszászban, Kis-Beregen, Tarpán, a domonkosoknak Beregszászon alapított férfi és női kolostort. Saját kápolnájának a beregszászi Mindenszentek templomát tekintette, amelyet gazdagon felszerelt és ellátott. A templomot kivette az egri püspök hatásköréből és az esztergomi érseknek rendelte alá. Több oltárnokságot is létrehozott, amelyeket birtokokkal és jövedelmekkel látott el. Jakab áldozár, a templom papja a királyné udvari káplánja volt. Birtokainak jövedelméről megfelelően gondoskodott. A beregszásziak a munkácsi uradalomnak 10 ötven köblös hordó borral adóztak. Miután idősebbik fiának Lajosnak biztosítva volt a magyar és bátyja, Kázmér gyermektelen halála esetére a lengyel trón, kisebbik gyermekének, Andrásnak is koronát akart szerezni. Erre kapóra jött a még Károly Róbert által kötött családi szerződés, amely az Anjou-ház magyar  ágának is biztosította a nápolyi királyságot. Bár András herceg Nápolyban feleségül vette Johanna királynőt, ennek ellenére jogaiban jelentősen korlátozták. Mivel Erzsébet királyné el akarta érni fia mihamarabbi megkoronázását, 1343 derekán útra kelt Nápolyba. Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, majdnem kiürítette a királyi kincstárat. Az úti málhában 21 000 márka arany, 27 000 márka ezüst (egy márka = 215--280 g) és egy fél köböl aranypénz volt. Mint a bibliai Sába királynője vonult be Rómába, az örök városba. A Colonnák és az Orsinik, a város legnagyobb családjai fogadták nagy tisztelettel. A királyné dús adományt hagyott a Szent Péter-bazilika oltárán. Nápolyban is támogatókat próbált szerzni fia ügyének, de beavatkozásával kihívta ellene az Anjouk tarantói és durazzói ágainak haragját. De mivel a királyi és a pápai udvarban elaltatták gyanakvását hamarosan hazaindult Magyarországra. 1344. február 24-én meglátogatta Bariban a Szent Miklósról elnevezett bazilikát és többek között egy értékes ereklyetartót ajánlott fel az oltárra.. A herceg királlyá koronázásától tartó udvari párt 1345. szeptember 20-án egy vadászat során azt a Nápoly melletti Aversában meggyilkolta. Magyarországon a gyilkosság megszervezésével Johanna királynőt vádolták, s azt megtorolandó Lajos király több alkalommal is hadjáratot vezetett Nápolyba. A királyné ezután unokái, köztük Martell Károly, Endre utószülött fia nevelésével foglalkozott. 1362-ben IV. Károly császár tiszteletlenül nyilatkozott róla, ezért fia hadat üzent és megkezdte csapatainak mozgósítását a cseh határon. Csak a császár bocsánatkérése után mondott le a király a háború indításáról. Lengyel kormányósága után egy ideig Horvátországban és Dalmáciában uralkodott.  1376-ban ismét visszatért Krakkóba. Később visszavonult a közéleti szerepléstől. Életének utolsó éveit az általa alapított óbudai klarissza kolostorban töltötte. 1380. december 29-én hunyt el 80 esztendős korában. (Ekkor az átlagéletkor alig érte el a 40 évet.) Itt is temették el. Fia csak egy évvel élte túl. Zubánics László

KASSAY FAMILY GENEALOGY AND HISTORY

Korjatovics Tódor

A Korjatovics-família története szorosan összefonódik a Litván Nagyfejedelemségggel, illetve annak egyik részfejedelemségével, a podóliaival. A ház első feje Korjat Mihály, novogrudszkij fejedelem, Gedimin, a litván nemzeti dinasztia megalapítójának fia volt (a világtörténelemben a dinasztia Gedimin egyik unokájáról, Jagellóról vette a nevét). Születési dátuma ismeretlen, csupán halálának éve, 1358 maradt fenn. Gediminnek különböző feleségeitől 7 fia  és 6 lánya született. Apjuk halála után a fiúk harcot indítottak a nagyfejedelemi trón megszerzéséért. A család két ágából végül az ifjabbik rangidőse, Olgerd (kereszténységben Dmitro) került hatalomra. A Korjatovicsok többek között részt vettek a galíciai örökösödési háborúban, amelyben unokabátyjukat, Ljubart-Dmitrot támogatták III. Kázmér lengyel és Lajos magyar király ellen. Valószínűleg ekkor kapták meg a család állandó birtokát, Podóliát is. A család rangidőse, Jurij neve többek között a lengyelekkel kötött békeszerződésben is feltűnik. (Egyes magyar források szerint Jurij /Jerzy/ egy ideig Moldva fejedelme is volt, akit Opuliai László „orosz vajda” /galíciai helytartó/ segített a szomszéd ország trónjára, s akit saját helytartója, I. Péter (Musat) mérgeztetett meg.) A család egyik másik tagja, Dmitro, aki nevét a család egyik birtokáról Bobrok-Volinszkijre változtatta, előbb a szuzdali fejedelem szolgálatába állt, majd 1371-től a moszkvai nagyfejedelem veje és fővezére lett. 138o-ban neki köszönhetően nyerték meg a moszkvaiak a kulikovói csatát Mamaj kánnal szemben, mert a tartalék sereg vezéreként a végsőkig kitartott. A család további férfitagjai, Konstantin, Olekszandr egyaránt viselték a podóliai fejedelem címét. Családi örökségüket nem csupán a lengyel expanzióval, de saját nagybátyjukkal, Olgerddel szemben is védelmezniük kellett. Délről a fejedelemséget pedig a tatárok is fenyegették, így a Korjatovicsok időnkét adót fizettek az Arany Hordának. A magyar királysággal először 1377-ben kerültek közvetlen kapcsolatba, amikor Lajos királynak hűséget esküdtek. Olekszandr Korjatovics a Hordával folytatott háborúban esett el, ezért Podólia következő fejedelme öccse, Tódor (Fegyir) lett. 1385-ben Hedvig (Lajos magyar király lánya) lengyel királynő és Jagelló (Olgerd fia) litván nagyfejedelem házasságával a két ország perszonálunióra lépett, amelyet a krevói unió erősített meg. A szövetség révén jelentős változások által be a litván államban, amely ellen Korjatovics szövetségre lépett a kijevi, a sziverszki, a vitebszki Gedimin-leszármazott fejedelmekkel és Románnal, Moldva urával. A velük szemben indított háborút Witold (Kejstut fia, a későbbi litván nagyfejedelem) vezette. Witold egyenként bánt el a szövetségesekkel, 1393-ben tavaszán pedig szétverte a podóliai-moldvai seregeket is. Korjatovics Tódor ekkor elhagyta fejedelemségét, hogy külföldön keressen segítséget. Leginkább Magyarország támogatására számított, ahol ekkor unokaöccse, Zsigmond uralkodott. A király ugyanis feleségével és társuralkodójával Máriával (Lajos király idősebb lánya) előbb Lengyelország uralkodója volt, de a főnemesség elűzte őket. Ez azonban nem törte meg Zsigmond lengyelországi ambícióit, különösen Hedvig királynő halála után, amikor felesége lett Lengyelország törvényes örököse. Korjatovics Tódor valószínűleg Moldván keresztül jutott el Magyarországra. Távollétét kihasználva a polgárság egymás után adta fel a városokat, még az olyan bevehetetlen erősségeket is, mint Kamjanec. A fejedelem nem békült ki Jagellóval, mint tették ezt rokonai, hanem Magyarországon maradt, podóliai felségjogait pedig Zsigmondra ruházta, aki cserébe Munkács és Makovica hatalmas uradalmait adományozta rokonának. Magyarországon ekkor a főnemesi ligák uralkodtak, akik ellen Zsigmondnak szüksége volt egy vérrokona támogatására. Bereg és Sáros vármegyék főispánjaként Korjatovics ellenőrzése alá kerültek az itteni királyi várak is, illetve ezeken a területeken őt illette meg a bíráskodás joga is. A későbbiekben Máramaros vármegye is irányítása alá került. Ezzel pedig majdnem a teljes északkeleti, azaz a lengyel határvidéket Korjatovics védelmezte. Nála, aki kérlelhetetlen ellenfele volt Jagelló Ulászlónak, a király nem találhatott jobb szövetségest. Erre mutatnak az 1411-i események is, amelyek a sárosi-szepesi határvidéken történtek. Igaz, elsősorban erőfitogtatásról volt szó, amelyből a legnagyobb részt Korjatovics vette ki, aki a legnagyobb bandériummal, 200 lándzsával (1 lándzsa ekkor három harcost tett ki) vonult fel. Az ország két főméltósága Pálóczi János tárnokmester és Perényi Péter országbíró csak együttesen tudott kiállítani ekkora haderőt. Jelentős anyagi megterhelést jelentett ez a birtokosoknak, hiszen a zsold ekkor lándzsánként és havonként 10 aranyforintot tett ki, a szolgálat pedig 2-3 hónapig tartott. Az 1412-ben megkötött lublói szerződésben  Zsigmond jelentős engedményeket lett Ulászlónak Galícia, Podólia és Moldova államjogi helyzete felől. Ezt a gesztust a lengyel uralkodó magyarországi látogatással köszönte meg: előbb Kassán, majd Budán kereste fel Zsigmondot. Tódor fejedelem ugyan az uralkodó közvetlen környezetében, a budai udvarában élt, sőt rokonát a konstanzi zsinatra is elkísérte, kortársaival, a Garaiakkal, Cilleiekkel szemben nem avatkozott be az ország belpolitikájába, sőt országos tisztséget sem vállalt. Korjatovics Tódor részt vett a vesztes nikápolyi csatában is, ahol török fogságba esett. (A Zsigmond-kori Oklevéltár anyagai szerint ekkor, azaz 1397—1401 között a beregi főispáni tisztet Perény (III.) Miklós főlovászmester viselte.) Csupán jelentős összegű váltságdíj kifizetése árán szabadult ki. A fejedelem szomszédjával, Perényi Péterrel együtt lépett fel a Drágffyakkal szemben, akiktől elfoglalták a királyházi uradalmat. Lányai magyar főurakhoz mentek férjhez. Mivel fiági leszármazottai nem voltak, a munkácsi és a makovicai uradalom visszaszállt a koronára. A krónikák szerint Korjatoviccsal együtt közel 40 ezer bevándorló érkezett az országba. Ha figyelembe vesszük, hogy a fejedelem elmenekült országából, ez elég valószínűtlen, azonban a későbbiekben jelentős mértékben hozzájárulhatott a munkácsi uradalom addig lakatlan részeinek betelepítéséhez. Számos kenézség alapítása kapcsolódik a család nevéhez. A munkácsi várúr sokat „háborúzott” szomszédaival, így a Kerepeczi, a Salánki és a Komlósy családokkal a birtokhatárok megállapítása ügyében, ezért azokat többször perbe idéztette a leleszi konvent előtt. Az írásos és a régészeti források szerint Korjatovics Tódor idején épül ki a munkácsi vár tipikus lovagvárrá. A diósgyőri királyi vár mintájára épült négybástyás, donjonos (lakótornyos) lovagvár nyomai ma is láthatók a munkácsi felsővárban. Korjatovics és felesége Olga (Valha) nevéhez fűződik a munkácsi kolostor megalapítása is, amely szolgálatára 136o-ban kelt oklevelükben (mint kiderült az oklevelet a későbbiekben hamisították) Lauka és Boboviscse községeket  rendelték: „Regeszta: Munkács, 8. d. mensis Martii. Koriatovic Tódor munkácsi fejedelem bizonyítja, hogy Szent Miklós tiszteletére Munkács oppidum mellett görög vagy rutén ritusú monostort alapított rutén monachusok részére és a monostornak, illetve a benne élő barátoknak adományozza örök jogon Bobowiszcze és Lawka villákat, egyben meghatározza a villák, illetve lakóik részéről a barátoknak beszolgáltatandó sertések mennyiségét, valamint a többi úrbéri terheket.” Számos monográfiában kitérnek arra, hogy Zsigmond király „bácsikájának” nevezte Munkács urát. Vojtovics Leontij „Kelet-Európa fejedelmi dinasztiái a IX—XVI században” című munkájában arra próbál következtetni, hogy a rokonság Korjatovics felesége, Olga révén állt fenn, aki Kotromanic István bosnyák bán lánya volt, azaz Zsigmond első feleségének, Mária királynőnek nagynénje. Azonban a rokonsági kapcsolat sokkal egyszerűbb: mind a Korjatovicsok, mind Zsigmond király (Luxemburg) közös őse Gedimin litván nagyfejedelem. Míg Korjatovics Tódornak nagyapja, Zsigmond királynak anyai ágú ükapja volt a nevezett uralkodó. Zubánics László