Saturday, February 19, 2011

KASSAY FAMILY GENEALOGY AND HISTORY


Báthori István erdélyi fejedelem, lengyel királyPDFNyomtatEmail
A Báthori család a Gut-Keled nemzetségből származik, amelyről Kálti Márk Képes Krónikája azt írta, hogy tagjai Péter király idejében érkeztek Magyarországra és a svábországi Stof (Hohenstaufen) várából erednek. Bár a nemzetségek széthullása a XIV. század elejére tehető, a történelmi hagyomány már a XI. században nyilvántartja a családot egy Bátor Opos nevű udvari lovag személyében, aki Salamon király udvarában bajvívással kitüntette magát. Majd, miután a királyt unokafivérei (I. Béla király fiai, Géza és László) elűzték, követte a száműzetésbe. A XV. században a reneszánsz hagyományt követve a klasszikus ókorban keresték többnyire az ősöket. Bonfini, Mátyás király udvari történetírója egészen a vizigót (nyugati gót) királyokig vezette fel a Báthori-családfát ,  amelynek tagjai Szent István korában tértek vissza az országba; s egyik jeles tagja az első pogánylázadást leverő hadak fővezére lett.
Mégis a nyírbátori mocsárban tanyázó sárkányt megölő Báthor Opos legendája volt az a történet, amely a családot "származás" szempontjából az országban az elsők közé emelte.
Opos ükunokája, a család első ismert őse kapta IV.(Kun) László királytól a Szabolcs megyei Arám, Kis-Báka és Báthor helységeket. Három fiút: Andrást, Jánost és Lököst hagyott hátra. Bár András váradi püspökké lett, s öcsei pedig 1334-ben Károly Róberttől az ecsedi uradalmat kapták várépítési engedéllyel, amelyet Hywségnek nevezhettek, a család továbbra is a köznemesi színvonalon maradt. János fiai — László és Lökös — alapítják meg a család későbbi ágait: László a somlyóit, Lökös pedig a nyírbátorit, az ecsedit és a szaniszlóffyt. Az ágak nevei a fő territóriumokról kapták, kivéve a Szaniszlóffyt, amely a Felső-Magyarországon letelepedett Báthori Szaniszló után kapta a nevét.
János fia, László szabolcsi főispán szerezte meg a majd az egész Kraszna vármegyét magába foglaló somlyói uradalmat, házasságot kötve Meggyesaljai Pok Annával, Pok Miklós erdélyi vajda és II. Moys nádor lánya, Erzsébet gyermekével.
A Báthoriak felemelkedése mégis Zsigmond király uralkodására tehető. Az ő uralma alatt lett a család egyik tagja országos tisztség viselője — Báthori István, aki 1419—1431 között asztalnokmester, majd 1435—1439-ben országbíró volt. Mint a királyhoz közelálló személy, tagja lett a Sárkány-rendnek is. A következő uralkodó, I. Albert halála után a lengyel orientáció hívévé vált. Egyike volt azon báróknak, akik I.(Jagelló) Ulászló lengyel királyt a magyar trónra segítették. 1444-ben a várnai csatában esett el királya mellett, mint az ország zászlótartója.
Ezután a család legalább egy tagja mindig viselt országos tisztséget. A mohácsi csata idején négyen is: III. István nádor, V. György lovászmester, somogyi főispán, IV. András tárnokmester, szatmári főispán és unokaöccsük IV. István krasznai főispán, később erdélyi vajda volt.
A család legismertebb tagja, a lengyel királyi trónig emelkedő István 1533-ban született IV. Somlyai Báthori István erdélyi vajda és Telegdy Kata második fiúgyermekeként. Korai árvaságra jutása miatt előbb unokabátyja, az Erdélyben élő Báthori (Bonaventura) András neveltette, majd a 40-es években rokona, Várday Pál esztergomi érsek nagyszombati udvarába került, onnan pedig Bécsbe, s mint királyi apród egyike lett Ferdinánd király kedvenc magyarjainak. A Katalin főhercegnőt Mantovába kísérő követség tagjaként Itáliába utazott, ahol egy ideig a velencei fennhatóság alatt lévő padovai egyetemen retorikát és klasszikus hadviselést tanult. Az itt töltött idő döntően hatott világnézetére, s eközben jó kapcsolatokat alakított ki a Velencei Köztársasággal.
Hazatérte után a család tulajdonát képező Somlyót, Szatmárt és Szinyérvárat kormányozta. A Szapolyai-ház hűséges támogatója lett, hiszen birtokainak zöme országrészükben feküdt.
1556-ban, mint az erdélyi rendek követe a lengyel határszélen fogadta a visszatérő Izabella királynét és János Zsigmondot. Hűsége jutalmául 1559-től a váradi vár főkapitánya, s ezzel Erdély partiumi részeinek kormányzója, s mint ilyen, bátyjával együtt a fejedelmi tanács tagja lett. 1562-ben a hadadi csatában vereséget szenvedett Balassa Menyhárttól, akinek árulása miatt Erdély Bihar és Máramaros kivételével elvesztette összes kapcsolt részeit. A Báthori-családot is érzékenyen érintette a vereség, hiszen elvesztették Szatmár és Németi városokat, amit csak két év múlva sikerült visszaszerezniük.
János Zsigmond fejedelem több alkalommal is követségbe küldte Báthorit a császári udvarba. Miksa császár azonban elégedetlen volt a szatmári békeszerződéssel, annak szövegét beárulta a Portánál és az erdélyi követet, aki történetesen Báthori volt, két évre (1565—67) börtönbe záratta.
Ez idő alatt nyert döntő befolyást a fejedelmi tanácsban Bekes Gáspár olyannyira, hogy a fejedelem teljesen rábízta az ügyek intézését. Ő képviselte urát a Magyar Királysággal kötendő béketárgyalásokon is. A megbeszélésre Speyerben, a német birodalmi gyűlésen került sor. Az aláírt szerződés szerint a mindenkori fejedelmek a történelmi Erdélyen kívül Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros vármegyék területét birtokolják. Azonban a beteges fejedelem 1571. március 14-én váratlanul elhalálozott. Sírboltjában fordítva helyezték el a Szapolyaiak címerpajzsát.
János Zsigmond végrendeletében öt főúrra bízta az ország irányítását. Az urak a rendekkel egyetértésben május 17-re fejedelemválasztó országgyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra.
A fejedelmi trónra ketten is pályáztak: Somlyai Báthori István váradi főkapitány, a legrégibb "öregnemzet" és Kornyáti Bekes Gáspár, Fogaras  újsütetű ura.
Bekes az aláírt szerződéssel a zsebében II. Miksa  császár támogatására számíthatott, ugyanezen okból a sztambuli Portán nem volt kedvelt politikus. Báthori személyét, annak ellenére, hogy ismert volt törökellenes harcairól, Habsburg-ellenes magatartása komoly jelöltté tette, s így  Szokollu Mehmed nagyvezír és rajta keresztül a szultán támogatására tarthatott számot. Őt támogatta Vajda István, a portai követ is, az ő követei vitték szét a fejedelem halálhírét, illetve bátyjára, Kristófra bízták a rendek az országgyűlés biztosítását, s az meg is jelent 1500  katonájával Gyulafehérváron.
Április 27-én pedig a városba érkezett Ahmed bég szultáni csausz is egy, Báthori nevére kiállított szultáni fermánnal.
A fejedelemválasztó országgyűlésen Báthori győzött: a rendek közfelkiáltással fejedelmükké választották, s csak ezután olvasták fel a megerősítő szultáni fermánt. Így forma szerint szabad fejedelemválasztás történt.
Azonban a tróntól elütött ellenfele, Bekes Gáspár, aki Fogaras ura és Huszt várának társtulajdonosa volt, szervezkedni kezdett ellene. Bár a fejedelem titokban hűséget esküdött Miksa császárnak, az továbbra is Bekest támogatta.
A kettőjük közötti konfliktus Fogaras birtoka miatt pattant ki, amely Báthori testvére András feleségének, Mayláth Margitnak volt a jogos öröksége. Miután Bekes nem volt hajlandó átadni a birtokot és a várat, az összegyűlt erdélyi hadak ostrommal bevették azt. A tanácsúr Magyarországra menekült és ott szervezkedett tovább. Sikerült is egy jelentősebb sereget megszerveznie, amellyel Erdélybe indult. A szabadságaik visszaállításában reménykedő székelyek is csatlakoztak hozzá.
A két sereg a Maros-parti Kerelőszentpálon ütközött meg 1575. július 8-án. Az erdélyi-magyarországi nemesség színe-java gyűlt össze mindkét oldalon. Az erdélyi sereget Gyulaffy László főkapitány vezette. Egy részük Székely Mózes vezetésével Radnótnál karddal a szájában átúszott a Maroson és megtámadta Bekes táborát.
A megrisztott sereg a Maros-gáton próbált meg átkelni a túlpartra, de Báthori itáliai tüzérsége megbontotta soraikat, majd a fejedelmi sereg támadása alatt hátrálni, később pedig menekülni kezdett. Menekülés közben esett fogságba Balassa Bálint is.
A csatát megtorlások követték: akasztás, fő- és jószágvesztés, orr- és fülcsonkítás. Azonban a  győzelem megerősített Báthori helyzetét mint az országban, mind a külföld szemében, és végső soron ennek köszönhette későbbi sikereit.
Miután sikerült megoldania az ország belső problémáit, kormányzása szinte aranykornak tűnt az utókor szemében. Uralkodása elveiről eképpen szólt egyik ítélőlevelében:
"Mi, somlyai  Báthori István, Erdély vajdája, székelyek ispánja emlékezetül adjuk, értesítvén mindeneket, akiket illet. Miután néhai fenséges fejedelem, boldog emlékezetű II. János (János Zsigmond választott magyar király volt — a szerző) kimúlt a világból az isteni gondviselés rendelése szerint, mi a nagy Isten akaratából Erdélyország összes karainak, rendeinek s nemzeteinek egyhangú szavával és megegyezésével az ő helyébe ezen tartomány kormányára választattunk és emeltettünk. Tekintetbe véve, hogy ezen, a Föld két leghatalmasabb monarchiája közé beszorított, s emberi erő és segítség nélkül szűkölködő tartományt másképp fenn nem tarthatjuk, és nem kormányozhatjuk, csak ha mindkét császárnak kedvezését megnyerjük magunknak. Így mindenkor tisztünkhöz képest azon voltunk, s e tartomány összes jövedelmeit és tehetségeit arra fordítottuk, hogy engedelmességünk által egyik császárnak ajándékokkal, a másiknak hódolatunkkal kedvezzünk, s így a tartomány külellenségei elől minél inkább biztosítva, s minden veszély elől megóva maradjon, miszerint e nyomorú népeknek már annyi hullámoktól és vészektől hányatott maradványai a béke és nyugalom némi révét találhassák, melyben a nagy Istennek hálát adván, csendesen és tisztességgel élhessenek meg."
Részben ennek is köszönhető, hogy a hosszú interregnum után 1575 december 14-én a lengyel köznemesség Miksa császárral szemben a Rzech Pospolita királyává választotta. Báthori mellett szólt az is, hogy nőtlen lévén, feleségül vehette Jagelló Annát, I. Zsigmond lányát.
1576 elején a fejedelem a medgyesi országgyűlésen elbúcsúzott a rendektől, bátyját, Kristófot hagyva helytartóul, s Moldva felé távozott az országból. Krakkóban, a királyi Wawel székesegyházában koronázták Lengyelország és Litvánia uralkodójává. Alattvalói erőskezű királyként ismerték meg, amire nagy szükség is volt ebben az anarchiára hajló országban. Elődei akkora adósságot halmoztak fel, hogy a királyság négyévi jövedelméből sem lehetett azokat törleszteni. Ennek törlesztését  a nemesség az uralkodóra hárította, ugyanakkor korlátozni is igyekezett hatalmát. 1575 decemberében Báthorinak esküt kellett tennie a nemesi kiváltságok tiszteletben tartására. Itt első helyen a szabad királyválasztás joga szerepelt. El kellett ismernie a nemesség földtulajdonát, az országos tisztségeket csak lengyelekkel tölthette be. Ha a király nem tartja be a törvényeket és vét a kiváltságok ellen, akkor a nemességet sem köti a hűségesküje.
Hatalma megszilárdítása érdekében háborút vezetett Dancka (Gdansk), a Balti-tenger partján elterülő német kereskedőváros ellen, amely megtagadta elismerését.
A nehézségek ellenére sikerült megerősítenie helyzetét az országban. Elsősorban a köznemességre támaszkodott. Legmegbízhatóbb párthíve a köznemességből kancellárságra emelkedett humanista műveltségű Jan Zamoyski lett, akihez unokahugát adta feleségül.
Az 1569-ben megszerzett Livónai védelmében háborút kezdett a moszkvai birodalom ellen. IV. (Rettenetes) Iván cár kijáratot szeretett volna nyitni országa számára a Balti-tengerhez, s e célból megtámadta a Livóniai Lovagrend birtokait. Báthori erdélyi és német zsoldosokból álló serege két hadjáratban is megverte a cár hadait. A királyi sereg a Velikaja folyó mentén haladva sorra hódoltatta meg a határmenti városokat, így Velizst, Osztrogot stb, majd elérkezett Pszkov, a hatalmas kereskedőváros falai alá. A város ostroma több mint öt hónapig tartott, s mindkét oldalon jelentősek voltak a veszteségek. A lengyel nemesség is zúgolódni kezdett a háborús terhek miatt, ami arra késztette az uralkodót, hogy a pápai nuncius közvetítésével tárgyalásokat kezdjen Moszkvával. Ennek eredményeként 1582. január 15-én megszületett a béke: a jam-zapolszki szerződés Lengyelországhoz csatolta Velizst és vidékét.
Az ország keleti határainak védelmében folytatta elődei telepítő politikáját. A magyarországi hajdúkhoz hasonló ukrán kozákok között létrehozta a fizetett szolgálati rendszert, és hat századot állított fel az udvari regestrumba vett kozákokból. Trahtemir városában pedig kórházat és arzenált hozott létre számukra. Ezek az alakulatok képezték a későbbiekben a Zaporozsjei Szics magját.
Udvarában fogalmazódott meg az a politikai irányvonal, amelyet majd erdélyi utódai fognak követni,  s lényegét a kettészakadt, töröktől meg nem szállt területek keletről történő egyesítése képezte, átmenetileg egy török vazallus nemzeti monarchia keretében. Perspektívájában ez a terv magában foglalta a töröktől megszállt magyar területek felszabadítását is.
Mindezt egy európai koalíció keretében akarta a király megvalósítani, bevonva Oroszországot is, olyan módon, hogy előbb meghódítja azt a Kaukázusig, majd az európai országokkal közösen megtámadja a törököket. Erre különösen IV. Iván halála után látszott lehetőség, amikor a cári birodalmat belső problémák és trónutódlási harcok kötötték le.
A római Szentszék nem sok fantáziát látott a tervben és a lengyel nemesség sem akarta felrúgni a török Portával kialakított jó viszonyt.
Élete utolsó éveit visszavonultan töltötte, többnyire Litvániában tartózkodott. Ekkor alapította meg a vilnai egyetemet is. Sokat betegeskedett, leginkább a köszvény gyötörte. Vadászgatás közben Grodnóban érte a halál 1586. december 12-én.
A Wawel székesegyházában temették el, mint Lengyelország egyik legnagyobb királyát.
                                                                                      Zubánics László

No comments:

Post a Comment