| rdélyi országos kormányhatósági levéltárak - F szekció | F |
| Gyulafehérvári Káptalan országos levéltára | F |
A GYULAFEHÉRVÁRI KÁPTALAN ORSZÁGOS LEVÉLTÁRA 1527-1881
A Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára kettős hangsúllyal is országos levéltár.
Egyrészt az erdélyi római katolikus püspökség székeskáptalanjának mint hiteleshelynekországos jellegű iratait tartalmazza, másrészt ezen túlmenően országos levéltár annyibanis, hogy az iratanyaga által átfogott korszak jórészéből az önálló erdélyi fejedelemsérészéből az önálló erdélyi fejedelemséguralkodói levéltárainak bizonyos megmaradt töredékét is őrzi, mindenesetre korbanátfogóbban,
mint bármely más, ilyen töredéket tartalmazó levéltár. Lényegében vévea most ismertetésre kerülő archívumot lehet a fejedelmi
korszak központi levéltáránaktekinteni.
A gyulafehérvári káptalan már a 13. században végzett hiteleshelyi tevékenységet. Területi hatásköre nem volt korlátozott. Elsősorban természetesen Erdélyből (és a szomszéd területekről) fordultak hozzá hiteles okmányok kiállítása stb. iránti kérelmekkel, rendeletekkel (Erdélynek is főleg azokból a részeiből amelyek számára a káptalan s nem a kolozsmonostori konvent volt a megközelíthetőbb). A hiteleshely működésének története a reformációig nem tartalmaz különösebb említésre méltó tényeket. 1556-ban azonban Erdélyben ténylegesen befejeződött a szekularizáció, s ez az erdélyi hiteleshelyek (a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent mellett ekkor még fennállott mint hiteleshely a váradi káptalan is) jogi helyzetét alapjában kellett hogy megváltoztassa. Az 1556. november 25 - december 7-i országgyűlés még úgy határozott ugyan, hogy "a káptalanok ügyét" a legközelebbi országgyűlésre halasztja, s az 1557. február 6-15-i tordai gyűlés ismét csak annyit mondott ki a gyulafehérvári káptalanról, hogy maradjon abban az állapotában, amelyben 1551 és 1556 közt a rendek határozata értelmében volt, az 1557. június 10-ére Tordára összehívott újabb országgyűlés azonban már megtette a döntő lépést a hiteleshely új szervezetének kialakítására. "Elhatároztatott" - mondja a törvény -, " hogy négy kitűnő nemes férfiú választassék ki, akik a keresztyén hit és a becsület által köteleztetve, Gyulafehérvárott hatalmukban bírják a szentélyben, vagyis az iratok őrzőhelyén található összes kiváltságleveleket és okleveleket, s szorgalmasan gondozzák azokat; tőlük vétessenek ki a régi szokás szerint iratok másolatai iratkerestető vagy felszólító levelekkel". (Ugyanezt rendelte el a törvény Kolozsmonostort illetőleg is.) Világi levéltárosok kerültek tehát a káptalani archívum élére, s vették át mindazokat a funkciókat, amelyeket a káptalan korábban e téren végzett. A requisitorok kijelölésének dolgában eleinte nem alakult ki egyértelmű gyakorlat; hol a fejedelem, hol az ország állította őket tisztükbe. A fejedelmi kor további folyamán a levéltár gondozását legalább három-három világi "jó lelkiesméretű, és azon hivatalnak megfelelésére elégséges tudományú alkalmatos ember" látta el; ezeket beállításukkor, a többi requisitorok jelenlétében egy ítélőmester, a kancellár vagy egy fejedelmi titkár eskette fel szolgálati kötelességeik ellátására. Kiválasztásuk lehetőleg úgy történt, hogy valamennyi bevett vallás képviselve legyen a levéltár őrzésében. Feladatuk elsősorban egyes, külön megjelölt iratok gyűjtése volt. Ilyenek voltak az ún. királyi könyvek (Libri regii), a hiteleshelyi jegyzőkönyvek (protocollumok), a törvénycikkek, adólajstromok, a tizedbérletjegyzékek és tizedinstructiók, a vectigal. Hatóságok vagy magánszemélyek rendeletére, ill. kérésére a requisitorok tartoztak felmutatni egyes iratokat, transsumptumokat kiadni róluk. Továbbra is ellátta a káptalan mint hiteleshely a hiteles okiratok kiállítása terén volt korábbi teendőit. (Az Approbatae Constitutiones kikötötte, hogy procuratoria constitutión kívül minden más fassiót két-két requisitornak kell felvennie; a pecsétet közhelyen kellett őrizni, s pecsételésnél szintén két requisitor jelenléte volt szükséges.) Statutiókat és executiókat is hajthattak végre (homo regiusokkal együtt is), s a levéltár iratanyaga a tanúság rá, hogy gyakorta végeztek is ilyen teendőket. A levéltár gyűjtőköre azonban - amint majd a levéltártörténeti áttekintésnél látni fogjuk - sokkal szélesebb volt az itt leírtaknál. Erdély Habsburg-kézre kerülte után a gyulafehérvári káptalan hiteleshelyi levéltára nem vesztette el ugyan kettős értelemben vett országos jellegét, de jelentősége (a Habsburg-Erdély országos kormányhatóságai külön levéltárainak kialakulásával) nem kis mértékben csökkent. Visszakerült eredeti egyházi felügyelete alá (1729-ben); világi requisitorai azonban továbbra is megmaradtak: hivatalban levő levéltárosai folytatták működésüket, üresedés esetén pedig a káptalan volt hivatva jelölést tenni a Guberniumhoz, az pedig az udvarhoz, tekintettel lévén a különböző bevett vallásokra. Hiteleshelyi működést továbbra is folytatott a káptalan - a hiteleshelyek tevékenységének megszűnéséig -, s anyagának a későbbiekben is volt országos jelentősége. A levéltár anyagának története jóval mozgalmasabb az előbbiekben előadottaknál. Már a 13. században volt levelestára a káptalannak, ekkor érték a levéltárat az első pusztítások is. A tatárjárás alatt teljesen elpusztult Gyulafehérvár; 1277-ben a szászok támadták meg fegyverrel a székesegyházat, a káptalan által rájuk vetett mértéktelen census miatt. A székesegyházat felégették; kincstára stb. mellett levéltárát is kifosztották. 1308-ban újra a szászok törtek rá fegyveresen a gyulafehérvári egyházra. A levéltár története a fejedelmek korában az anyaggyarapodás, ill. pusztulás szempontjából is ismertebb, mint a korábbi időszak. A gyarapodás bizonyos forrásairól már az előbbiekben beszámoltunk. Emellett azonban más módokon, másfajta iratanyag is került az archívumba. Elsőnek két hiteleshely anyagának a török elől idemenekítése említendő: az aradié és csanádié. "Aradbol és Chanadbol ide Feyervarra hoztak volt az veszedelem előt az Országh leveleit" - írták 1604. február 3-án az országgyűléshez intézett panaszos folyamodványukban a káptalani requisitorok. Ezek a levéltárat ért dúlások során s az anyagnak jó ideig amúgy sem kielégítő állapotában teljesen összevegyültek a Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltárának eredeti anyagával. Az anyag gyarapodásának legfontosabb útja azonban a fejedelmek levéltára bizonyos részeinek idekerülése volt. A levéltárban kellett elhelyezni a királyi könyveket (a fejedelem kancelláriáján kiadott jogbiztosító oklevelekről vezetett másolati könyveket). Ide került a fejedelmek levelezése. Ez, jellegét tekintve, sokrétű anyag volt. Szerepelt benne diplomáciai levelezés (portai követek jelentései, más külországokba küldött megbízottak, magyar közjogi méltóságok, idegen államok uralkodói - ez a kategória viszonylag kicsiny, s elsősorban a két dunai román fejedelemség uralkodóival folyt levelezés tartozik ide -, török nagyvezérek, pasák stb. levelei a fejedelmekhez s azok levélfogalmazványai ezekhez), belföldi hivatali levelezés természetű anyag (a fejedelem rendeletei kincstári szervekhez, várkapitányokhoz stb., nyílt parancsai, fontos végvárak kapitányainak jelentései, a fejedelmi katonaságot illető többrétű iratanyag: esküminták és okmányok, lajstromok, fizetéskimutatások, várinventáriumok stb.), részben hivatalos, részben magánjellegű levelezés (pl. a két Rákóczi György egymás közti levelezése). Nem jelentéktelen az udvartartás iratanyaga sem. A fejedelmi hatóságok ide került anyagának másik nagy csoportja a kincstári szervek terméke: fiscalis uradalmak számadásanyaga, tisztjeik egymás közti és felsőbbségeikkel való levelezése, bányaszámadások, termelési kimutatásaik, fizetési jegyzékeik, harmincadnyugták, -számadások, tizedbérletügyek iratai. A fejedelmek és hatóságaik iratanyaga azonban erősen töredékes. A Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára nem az egyedüli ilyen jellegű volt Erdélyben. Ha az ország központi területétől távol eső, határszéli Váradon feltehetőleg kevésbé is őrizték eszmeileg a fejedelmi levéltárba tartozó anyagot, a Kolozsmonostori Konvent Országos Levéltárába már kerültek ilyen iratok - ha sokkalta kisebb mennyiségben is, mint a káptalanéba. Másrészt a fejedelmek halála után (ami gyakran azt is jelentette, hogy más család kezébe került az uralkodás) családjuk magával vitte levéltáruknak azt a részét, amelyet - törvények vagy kialakult közjogi gyakorlat által kötelezve - nem kellett a levéltárban hagyniok. Így egyes fejedelmek iratai ma családi levéltárakban (esetleg azok különböző részeiben) találhatók. Olyan fejedelmeknek, akiknek működési központja egy időben Magyarország - Kassa - volt, bizonyos iratanyaga a magyarországi kamarai hatóságok levéltárába került. A két kuruc fejedelem: Thököly és II. Rákóczi Ferenc levéltárából inkább csak véletlenül jutott valami a Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltárába. Végül természetesen a fejedelmi levéltárak állománya is megtizedelődött a levéltár egészének 17-18. századi pusztulásai során. További forrása volt a levéltár gyarapodásának családok vagy magánszemélyek levéltárának a káptalani archívumba kerülése. Ez többféleképpen történhetett. Juthattak családok arra a meggyőződésre, hogy - kül- vagy belháború zavarai közt - levéltáruk biztonságosabb helyen van a fejedelmi székhelyen, mint egy vidéki kúriában. Ilyenkor letétbe került a családi levéltár a hiteleshely archívumában, s esetleg végleg ott is maradt. Más ilyen természetű anyag feltehetőleg családok (vagy egyes ágaik) kihalásakor jutott ide. A levéltár méreteihez képest nagyobb anyaggal a következő családok vagy személyek szerepelnek: az Alaghy és Alvinczi család (elsősorban a két nevezetes Alvinczi Péter: Bethlen Gábor kassai prédikátora, Pázmány hitvitázó ellenfele és a 17. század végi ítélőmester és diplomata), Basire Izsák, a Cseffey, Gávai és Hatvani család, Geleji Katona István püspök, Ibrányi Mihály váradi alkapitány, Kassay István fejedelmi tanácsúr és protonotarius, Kornis Zsigmond tanácsúr, Mágochy Ferenc (Bocskai híve, Torna és később Bereg megyei főispán), Péchy Simon, Telegdy Mihály, Walkay Miklós. Amellett a 17. század végéről jelentősebb mennyiségű elszámolás stb. került a levéltárba a katonaság tartásáról (bizonnyal amiatt, hogy ez a számvétel ekkor az országgyűlésen folyt, az pedig itt helyezte el iratanyagát, s nem adta a Gubernium őrizetébe). Végül gyarapodhatott még a levéltár fejedelmi kori anyaga részben későbbi ajándékozás folytán, részben a káptalani requisitorok levelezésének idekerültével. Másrészt a fejedelmi korszak sem kímélte meg a levéltárat a katasztrófáktól. Ezek közt a legsúlyosabbak: az 1601-i dúlás (a goroszlói csata után Erdélybe nyomuló Basta és Vitéz Mihály keresztesmezei táborából, Rácz György vezetésével kicsapó katonák felprédálták Enyedet és Gyulafehérvárt, feltörték a levéltár ajtaját, szétszórták, karddal összevagdalták, és magukkal hurcolták a levéltár anyagának egy részét) és egyáltalán a 16. század végi - 17. század eleji uralmi válság során kialakult állapotok (újból idézünk a káptalani requisitoroknak az országgyűléshez intézett, 1604. február 3-i panaszos folyamodványából: az iratanyag "Mind ot vesz a' főldőn, ot rothad, az torony megh egese után, az eső viz nedvesseghe mia . . . Az mi magunk keőlchygen sokszor aytayat az Seghrestenek be chynaltattuk, törtön tőrik fel, horton horgyak az leveleket, mert hogy a templomnak ninchyen aytaya. . . Ez előtt is sokszor, de az el mult esztendőbe főképpen nagy iszoniu kar leve a Captalanba, mert kinek kinek az őn maga hasznara leve gondya, az közönseges jo senkinek eszibe nem juta."), azután az 1658-i pusztulás. A II. Rákóczi Györgynek fejedelemségétől való megfosztására Erdélybe nyomult török és tatár hadak felperzselték a fejedelmi székhelyet. A levéltár őrei előrelátók: Taraczközi Ferenc, a káptalan tudós requisitora Szebenbe menekítette az anyag legféltettebb részét, "egy darab gránát posztoja lévén, az szekereseknek avval fizetett". Gyulafehérvárott azonban a könyvtárat és a levéltárat felégették a dúló hadak; betörtek ezek elfalazott őrzőhelyére, s "a' sok munkával, kőlcséggel szereztetett sok szép könyveket, s leveleket is, és protocollumokat is, avagy fejedelmi könyveket, s valamelyeket Toroczkőzi (így Keménynél) Ferentz nevü egyik káptalan magával Szebenben elnem vihetett volna. . . azon könyvtarto háznak közepire rakásra hordván, ugy gyujták, s égeték meg rettenetes, és Becsülhetetlen kárral. O szánnya meg az Ur Isten ! hogy annyi sok magok hasznokat kereső tisztek, praefectusok, udvar bírák közzül nem találtathatott vagy egy, ki az országnak a' levelekből, királyi könyvekből, protocollumokbol: az Ecclesiának pedig a' Bibliothé-kának sok szép, és nagy summa pénzben állo könyveknek romlásábol való nagy kárát, megkeserülte, szánta volna, s az romlás előtt Szebenben, avagy csak azakat bé költöztette volna !" - írta a történtekről Szalárdi Siralmas krónikájában. A Habsburg-uralom kora (amelyet a 17. század végi katonai elszámolások kapcsán már érintettünk) a hiteleshelyi anyag szaporodása és a törvénycikkeknek a levéltárba kerülése mellett egyetlen vonatkozásban hozott nagyobb anyaggyarapodást a levéltárnak. I. Ferenc meghiúsult úrbérrendezési kísérletének egyik erdélyi kerületi biztosa, Majláth György, a levéltárba helyeztette el az 1819-1820-i úrbéri összeírás másodpéldányait (kerületét illetően). Ez az anyag a Conscriptio Czirákyana egész Erdélyt felölelő, de itt-ott hiányos első példányának hasznos kiegészítője. Az anyag pusztulása azonban a Habsburg-időszakban is tartott. 1755-ben commissio regnicolarist küldtek ki a két hiteleshelyi országos levéltár állapotának megvizsgálására, amely aztán rendezést (pontosabban: elhatárolást) végzett a gyulafehérvári levéltárban. Különválasztották egyrészt a csonka, töredékes s így jogbizonyításra már nem használható okleveleket, más részt az egyéb "haszontalan" anyagot: a fejedelmek levelezését a portával (s feltehetőleg az egyéb diplomáciai levelezésanyagot is), a "praecise oeconomica"-t: a fiscalis uradalmak urbáriumait, a fejedelmi jószágok stb. tisztjeinek utasításait, a gazdasági és egyéb vonatkozású levelezésanyagot - lényegében véve az egész mai Lymbust, s aztán külön, a tulajdonképpeni levéltári helyiségen kívül helyezték el őket. A bekövetkezett pusztulás méreteinek érzékeltetésére egy adat: a Lymbus ma 4,5 fm-t tesz ki a levéltár 24,86 fm-nyi egész állagából. Még ha leszámítjuk ebből a Conscriptio Czirákyana ide került részének 4,1 fm-ét s a később készült hiteleshelyi jegyzőkönyvek kb. 1 fm-ét is, akkor is kb. 4:1 lesz a két rész közt az arány. Az egykori Lymbusnak csak töredéke maradt meg a levéltárban. Pusztulása történetének csak olyan kiugró részletei maradtak meg, mint Benkő Mihály lector-kanonok egy felelőtlen intézkedésének következménye. Benkő 1785 táján (a káptalan és a többi requisitorok tudta nélkül) átalakíttatta a levéltár berendezését, s a már korábban is mostohán kezelt Lymbust a székesegyház előcsarnokába tétette ki, ahol aztán el is tűnt belőle jócskán, míg a káptalan többi tagjai észbe kapva, a káptalan felső sekrestyéjébe záratták el ezeket az iratokat. A levéltár anyagának csökkenését idézte elő az Erdélyi Fiscalis Levéltár felállítása is; gyakorlatilag 1769-től hozták létre a kincstári jogokat biztosító iratok őrzésére. (A magyar kamarai archívum megfelelője volt.) Széles gyűjtőkört nyert: a két hiteleshely országos levéltárából is kiemelhette a kincstári jogokat biztosító iratokat. Minthogy a segédkönyvekben nem jegyezték fel, hogy mi került át az új levéltárba, s ott sem rögzítették az iratok provenienciáját, pontos képünk nincs az átvett anyag mennyiségéről, de feltehető, hogy ez jelentős volt. Méretében jelentéktelenebb, de értékét illetőleg igen komoly volt az a veszteség, amely Batthyány Ignác erdélyi püspöksége alatt érte a levéltárat. A könyvtárgyűjtő püspök négy vaskos kötetre való iratot válogatott ki a Lymbusból, elsősorban a fejedelmek diplomáciai és egyéb titkos levelezését és udvartartásukat illetőleg. Ez az iratanyag azután nem került vissza a levéltárba; Kemény József közölte jegyzékét a "Notitia Historico-Diplomatica archivi et Literalium Capituli Albensis Transsilvaniae" II. kötetében. Jelentős káptalani levéltári anyag jutott más magángyűjtők (elsősorban Kemény József) kezére is. A levéltár rendjének történetében 1658 jelenti a legfontosabb határvonalat. Korábban is lehetett valamiféle rendszer az iratok őrzésében, mint erről a Lymbus-ban található segédkönyvtöredékek tanúskodnak; 1658 után kezdték azonban kialakítani a mai rendet, s segédkönyvekbe foglalni az iratanyagot. A rendezés lényegében csak a jogbiztosító iratokra terjedt ki. Ezeket először minden különösebb (tárgyi, területi stb.) szempont nélkül, az időrendre se lévén figyelemmel kezdték százasával csoportosítani. Egy-egy ilyen százas egységet centuriának neveztek el; az így keletkezett sorozat a mai "Centuriae". A munka folyamán azonban rá kellett jönniök a rendezőknek arra, hogy e módon az iratok kikeresése még mindig csak nagyon nehézkesen történhet. Az anyagot tehát két fő elv szerint osztották sorozatokba: azokat a jogbiztosító iratokat, amelyek nem kívánkoztak valamilyen speciális sorozatba, a területi elv szerint, törvényhatóságonként csoportosították. Kialakult hát a Cista Comitatuum anyaga: egy-egy törvényhatóság anyaga egy fasciculusba került; több fasciculus képezett egy cistát. Ha a megye, szék vagy vidék iratai nagyobb volumenűek voltak, egy vagy több cista anyagát is megtölthették. Kevésbé képviselt törvényhatóságok anyagát viszont egyetlen fasciculusba csaphatták össze. Minthogy pedig a birtokjog-biztosító oklevelekben gyakran az ország legkülönbözőbb törvényhatóságaiból voltak helységek felsorolva, s így ezeket nem volt célszerű a törvényhatóságok valamelyikénél elhelyezni, ezek számára külön sorozatot alakítottak ki: a Cista Diversorum Comitatuumot. A második fő elv az iratfajták elve volt: bizonyos különleges iratfajtákat (címereslevelek, határjárások, leszármazási tabellák stb.) külön sorozatokba osztottak; így jött létre az Armales, Metales, Genealogiae stb. . . Az osztályozás során kiválasztódtak olyan iratok is, amelyek az említett kategóriák egyikébe sem illeszkedtek, de mégis megtartandónak vélték őket. Ezekből alakították ki a Miscellaneát és ennek pótsorozataként a Cista Appendicist; a két sorozat közjogi s egyéb, nem birtokjog-biztosító, de általában jogi fontosságú iratokból áll. Külön állagot képezett a törvénycikkek gyűjteménye. Külön állagban őrizték a Conscriptio Czirákyana ide került másodpéldányait is. A sokáig hányódott Lymbus rendezésére feltehetőleg csak a 19. század harmadik negyedében került sor; a munka elsősorban Beke Antalnak, a levéltár utolsó egyházi őrének érdeme. A rendezés nem folyt egészen következetesen; a szempontok többszörösen keresztezték egymást (egy személynek egy sorozatba tartozó levelezése gyakran három-négy helyen volt található: az illető nevét viselő csoportnál, valamely különleges esemény iratainál, a csak időrendbe szedett iratoknál stb.). A proveniencia elvét a rendező nem alkalmazta: az egyes fejedelmek által kiadott rendeletek tisztázatai és a hozzájuk érkezett jelentések, levelek ugyanabba a sorozatba kerültek stb. Mindenesetre kialakult egy bizonyos használható rend, s minthogy ezt az anyagot (mint az önálló Erdély korának egyik legértékesebb és legkompaktabb belföldi forrását) igen sűrűn használta a kutatás, ez is némileg indokolja az anyag mai rendjének megtartását. Ez a rend tárgyi jellegű; az egyes sorozatok időrendjére csak néhol fordítottak gondot (ott is inkább csak nagyjában-egészében véve ezt az időrendet). A levéltár önálló története 1882-ben zárult le. Hosszas előzetes tárgyalások után ebben az évben született törvény (az 1882: XXIII. tc.) a gyulafehérvári káptalani és kolozsmonostori konventi országos levéltárnak a Magyar Országos Levéltárral való egyesítésére és Budapestre szállítására. A törvény szentesítésekor (1882. június 15.) azonnal hatályba lépett; 3.§-a azonban háromhavi határidőt biztosított arra, hogy az erdélyi felekezetek alapítványi és más magánokirataikat kiválogathassák a levéltárból és magukhoz vehessék, s a városok, községek, testületek, családok és egyes személyek is határozhassanak a levéltárakban levő irataik visszavétele vagy otthagyása iránt. A kiválogatást egyházi részről csak az erdélyi római katolikus egyházmegye végeztette el; azok a világi szervek és személyek pedig, akik okmányaik visszanyeréséért folyamodtak, nem feleltek meg a törvény végrehajtásával megbízott belügyminisztérium rendeletében pontosan körülírt feltételeknek. A levéltár átadása - igen részletes leltárral, amely azután nyomtatásban is megjelent - 1882. október 20-án történt. A Magyar Országos Levéltárban a káptalani levéltár 1526 előtti anyagát kiemelték, s a Magyar Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményében helyezték el. A továbbiakban fondonként és állagonként ismertetjük a levéltár anyagát. A birtokjog-biztosító anyagnál részletes tárgyi elemzést nem adunk, s az anyag iratfajták szerinti jellegét sem tartjuk itt szükségesnek részletesen taglalni. A levéltár segédkönyvei együtt, külön állagban vannak elhelyezve; külön is ismertetjük őket.
| Erdélyi kincstári levéltár |
No comments:
Post a Comment