| Templomosok a Borzsa partján |  |  |  |
 A Templomos Lovagrendet 1119-ben alapította Jeruzsálemben Payns-i Hugó lovag a szentföldi zarándokok védelmére. Utóbb kórházi szolgálatot is teljesítettek. Fehér ruhán vörös keresztet viseltek. A rend élén álló nagymester székhelye Jeruzsálemben, majd Cipruson, végül pedig Franciaországban volt. A templomos lovagok, akik egy személyben szerzetesek és katonák voltak, a rend alapításakor még betartották a szabályzatukban szereplő nőtlenségi és szegénységi fogadalmat. . Az első években az Ágostoni-regula szerint élő rend 1128-ban a troyes-i zsinaton nyert pápai megerősítést, és ugyanekkor szerkesztette meg az egyik alapító tag, André de Montbard unokaöccse, Clairvaux-i Szent Bernát a végleges szabályzatukat is. A rendet eszerint a nemesi származású, kizárólag harcoló lovagok, az istentiszteletet biztosító papok és a minden egyéb feladatot ellátó fegyvernökök alkották. A rend élén a "jeruzsálemi templom mestere", a nagymester állt, akit a kormányzásban a rendi tanács, valamint az egyetemes káptalan támogatott.A szentföldi hódítások következtében azonban a lovagok meggazdagodtak, s ezzel pedig megnőtt hatalomvágyuk is. A rend nagymesterei beavatkoztak a szentföldi államok politikájába, s nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a moszlim uralkodók, különösen Szaladdin sorra meghódítsa azokat. Miután kiszorultak a Közel-Keletről, a Pireneusi-fészigeten vettek részt a mórok elleni küzdelemben. A lovagrend erődjei védelmezték a zarándokok biztonságát a Santiago de Compostelába vezető úton. A templomos lovagok a 12. században kerültek Magyarországra. Első okleveles említésük 1169-ből való, amikor az apostoli Szentszéknek felajánlott vránai (aurániai) perjelségben telepedtek le. Később Bélaváron (Kőrös vármegye), illetve Esztergomban is kaptak birtokokat. Birtokaik és rendházaik nagy része Dalmáciában, Szlavóniában és Horvátországban feküdt. A királyi hatalomhoz való szoros kötődést mutatja, hogy 1217--1218-ban a templomos lovagok is elkísérték II. Andrást az ötödik keresztes hadjáratra. Valószínűleg II. András volt a kezdeményezője a rend tiszántúli letelepedésének is, amelynek keretében két birtokot is kaptak: a szerednyeit és a beneit (kovászóit). A király gyakori halicsi hadjáratai szempontjából szüksége volt több előretolt „helyőrségre”, ezek voltak a templomosok rendházai, amelyek a hadak élelemmel való ellátásában is nagy szerepet játszottak.  Míg a szerednyei rendháznak ma is jól látható nyomai vannak a vár romjaiban, addig a benei (kovászói) rendház emléke csupán a mondákban maradt fenn, mint a veresbarátok klastroma, amely a Kelemen-hegyen állt (erről Lehoczky Tivadar, vidékünk neves kutatója is csupán egyetlen mondat erejéig emlékezik meg). Sokan még azt sem tudják, hogy a templomosokat a népi emlékezet így nevezi a fehér köpenyükön lévő vörös keresztről. Edelényi Adél A vörösbarát mondakör történeti háttere című tanulmányában így ír erről: ”A történeti Magyarország számos tájegységén ma is élénken élnek a vörösbarátokhoz kötődő mondák variánsai. Kutatásaim során sok feltevést hallottam e szerzetesrend azonosításáról, de a mondatípus motívumaiból kiindulva a helyes választ valószínűleg a múlt században megjelent lexikonokban kell keresnünk: a templomos rend tagjait nevezték így hazánkban.” Némely kutatók szerint a Kelemen-hegy kincseiről szóló mondák nem a kuruckorhoz, hanem éppen a veresbarátokhoz kapcsolhatók. A veresbarátokat a róluk szóló mondák útonállóknak írják le, akik gyakran nőket rabolnak, s azokat rendházaikban rejtegetik (hasonló monda foglalkozik a nagyszőlősi ferencesek kolostorának lerombolásával is, amelynek lakói állítólag fogva tartották az egyik Perényi kisasszonyt – a vidéknek a kálvinizmushoz való csatlakozásával a kolostorok lakói az erkölcsi fertő megtestesülői lettek.) Végül a környék urai megostromolták a kolostort, a szerzeteseket pedig kardélre hányták. (Az egyik, a reformáció kezdeteivel foglalkozó írás szerint a beregszászi nagytemplomban Radán Balázs esperest a szószéken halálra nyilazó szerzetes is egy veresbarát volt — a szerző).De lássuk milyen élet is folyt egy-egy templomos rendházban? A kiváltságok, melyeket különböző pápák adományoztak a templomosoknak a korabeli viszonyok között egészen kivételes helyzetet biztosítottak a számukra. Először is az egyházhoz tartoztak s így mentesültek a földesúri vagy királyi törvényhozás alól, az adókat is beleértve, és mint szerzetesek saját területeiken menedékjoggal rendelkeztek. Mentesültek továbbá az egyházi törvényhozás kötelessége alól is mivel kizárólag a pápa hatalmának voltak alárendelve. Következésképpen semmilyen adót vagy tizedet nem fizettek. Egy pápai bulla a templomosok káplánjait a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel. A templomosok birtokai minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Az adományok között pedig nemritkán teljes falvak szerepeltek, földesúri joggal. A templomosok birtokaikon várakat (rendházakat) emeltek, amelyek többnyire egy négyszögletes alapon épült falból álltak. Ezek saroktornyaihoz további épületek csatlakoznak, innen az erődítményjelleg. A tornyok azonban inkább csak a falaknak szolgálnak támasztékul, védelmi funkciójuk jelentéktelen. Ez a bekerített négyszög alkotta a várnégyszöget, amelynek három oldalát rendszerint vizesárok vette körül, a negyedik természetes vagy mesterséges tóra nézett (a leírás kísértetiesen hasonlít a szerednyei várra, amely a régió egyetlen síkvidéki erődítménye). Mivel a rend regulája szigorúan korlátozta a húsfogyasztást, a tó nemcsak védelmi célokat szolgált, hanem az itató és a halastó szerepét is betöltötte. A várnégyszögben volt meg található a "nagy ház", azaz a kolostor épülete, a lovagok és a komtur lakhelye. Emeletes épületről van szó, amelynek falait rendszerint támasztornyokkal erősítették meg. Ebben az épületben kapott helyet, vagy innen nyílott a lovagok kápolnája, egy üres négyzet vagy téglalap alakú terem (nem összetévesztendő a rendház mindenki számára nyitva álló kápolnájával.) Ugyanebben a várnégyszögben kapott helyet a többi épület: a major, a "fogadó" és a kézművesek műhelye. A "kolostor" részt, vagyis a "nagy házat" általában fal választotta el a többi épülettől. A major épületeiben élt a háznép, földművesek, inasok, pásztorok stb., akik a gazdasági munkákat végzik. Családostul éltek ott, a kolostorba azonban nem léphetnek be; e tilalom fokozatosan érvényes az asszonyokra, ami érthető is, hiszen végső soron szerzetesek lakhelyéről volt szó. Néhány várat (rendházat) egyértelműen azért építettek, hogy az utak védelmét biztosítsák. Az ilyen várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, vagy az utat megszakító folyó két partján helyezkednek el. Ilyen lehetett a benei (kovászói) rendház is, amely a Borzsa völgyében északnak, illetve a máramarosi sóvidékre, keletre vezető utakat ellenőrizte. A magyarországi rendtartomány lovagjai aktívan kivették részüket a politikából: 1241-ben a muhi csatában is részt vettek, ahol szinte kivétel nélkül mind el is estek, csak alig néhányuknak sikerült elkísérniük a menekülő IV. Bélát. A Templomos Rend óriási politikai befolyása és vagyona számos koronás fő irígységét is kiváltotta. Először II. Frigyes császár próbálta meg uralma alá hajtani a templomosokat, amikor kudarcot vallott, megfosztotta a rendet dél-itáliai javaitól. Nagy ellenfele, III. Ince pápa is próbálkozott ezzel, de ő sem járt sikerrel. Erre a kitaposott útra lépett a folytonos háborúskodásai miatt állandó pénzzavarban levő IV. (Szép) Fülöp francia király is (egyébként a királyság kincstárát is a Rend párizsi rendházában, a „Temple”-ben helyezték el), aki aki már korábban törekedett a rend vagyonának szekularizációjára. Előbb egyik fiát kívánta felvétetni a rendbe, azzal az elképzeléssel, hogy a későbbiekben kieszközli számára a nagymesteri méltóságot (kérését Jacques de Molay elutasította), majd arra kérte a pápát, hogy vonja össze az ispotályosokat és a templomosokat és rendelje őket egyik fia parancsnoksága alá. Mivel ez utóbbi sem sikerült, rágalomhadjáratot indított a templomosok ellen és "tanúkat" keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. A pápaság Avignonba való költöztetése után IV. Fülöp hozzá is látott aknamunkájához: a templomos rend jóhiszemű védőjének mutatva magát súlyos vádakat terjesztett a pápa elé a rend hitetlenségéről, sőt a kedélyeket fokozandó, alaptalan rágalmaknak hitelt adva a lovagok eretnekségéről és erkölcstelenségéről is. Az ügyben ígért pápai vizsgálatot azonban nem várva meg 1307. október 13-án a rend összes franciaországi tagját lefogatta, javaikat elkoboztatta. A pápa hiába tiltakozott, a kínzásokkal kicsikart vallomásoktól megijedve végül ő maga szólított fel november végén minden keresztény fejedelmet a templomosok letartóztatására. Az ügy végleges lezárását az 1310 októberére Vienne-be összehívott egyetemes zsinatra bízták, amelyen V. Kelemen engedni volt kénytelen Szép Fülöp erőszakos kérésének: a templomos rend működését felfüggesztette. Az 1312. április 3-án kihirdetett Vox clamantis kezdetű bulla diplomatikusan nem mondott ítéletet a lovagrend felett, nem de iure oszlatta föl, hanem "az egész kereszténység javát célzó pápai elhatározással és rendelkezéssel". Magyarországon a rend feloszlatásának kérdése az Árpád-ház kihalását követő trónharcok idején merült fel, amikor az éppen hatalomra kerülő Károly Róbert még nem engedhette meg magának a templomosok elleni nyílt eljárást (annál is inkább, mert a Subic és a Babonic családdal együtt a legkorábbi támogatói közé tartoztak). Egy 1310-ből származó oklevél szerint a templomosok birtokait a király vette „oltalmába”. A Templomos Rendet feloszlató pápai bulla végül is rendet teremtett a magyarországi birtokok és a vagyon ügyében -- azokat a Johannita Rend tulajdonába adta. A magyarországi templomos rendtartomány tagjait a Zágráb melletti Szent János-rendházba gyűjtötték össze, ahol a rend birtokainak egy része biztosította tisztességes ellátásukat a zágrábi püspök gondviselése alatt. A szerednyei várat az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrend tagja, a pálosok kapták meg, míg a benei (kovászói) rendház további sorsát a feledés homálya fedi. Valószínűleg egy komoly ásatás során számos, érdekes a renddel kapcsolatos emlék kerülne napvilágra. Zubánics László |
A magyar történelem egyik kiemelkedő családja, amely családfáját ugyan az Árpádok uralkodásának idejéig fel tudta vinni, felemelkedése mégis Zsigmond király (az uralkodó, elődeihez, az Anjoukhoz hasonlóan a személyéhez hűséges főnemességet kívánt kialakítani – a szerző) és a Hunyadiak korára tehető. A család utolsó férfitagja 1526-ban a mohácsi csatatéren esett el. Egy ideig a Pánki (Pányoki) nevet viselték, majd 1327-től az Ung megyei Pálócz várától kölcsönözve Pálóczinak írták magukat. A ruszkai Dobó családdal közös törzsből származnak. A nemzetség közös őse Pányoki (Pánki) Gergely (Károly Róbert udvari vitéze volt, akitől a nemzetség Pálócz várát kapta adományul – a szerző), akinek fiaitól, Ruszkai Jakabtól (1263—1316) a ruszkai Dobó, Pálóczi Pétertől pedig a pálóczi Pálóczi család származik.
Pálóczi Máté és Imre 1419—1423 között a titkos kancellári munkát végezték. (Alkancellárul egyik familiárisukat, Csapy Lászlót választották, aki lemondásuk után is királyi szolgálatban maradt – a szerző) Máté, mint az egyik titkos kancellár tagja lett a Sárkány-rendnek is. A család valamennyi tagja aktívan bekapcsolódott az országos politikába. 1415-ben Pálóczi Imre elkísérte urát a konstanczi zsinatra, 1420-ban pedig Prága ostrománál a királyi bandérium parancsnoka.
A Bocskai család a Boksa nemzetségből ered, első ismert törzse Miczbán Simon ispán, akinek hét fiától erednek a nemzetségből kiváló családok, többek között a Bocskai is. Miczbán Simon nejének, mint már említettük, hét gyermeke született. A történetet először 1622-ben Alvinczy Péter református prédikátor a Bethlen Gáborné Károlyi Zsuzsanna fölött tartott gyászbeszédében így mondja el (a gyászbeszéd nyomtatásban is megjelent):"Jóllehet vagyon egy historia e nemzetségről, melynek méltó örök emlékezetben lenni: El igen elöve volt egy gróf Mitzban, kinek házastársa magtalan volt. Ehez megyen alamisna kérni egy szegény asszonyi-állat, ki egy méhel három magzatokat szült vala, kit az grófné igen megpirongatván, tisztátalan asszonynak monda, mivelhogy lehetetlen volna, hogy egy férjétől egyszersmind három magzatokat fogadhasson valaki, melyért a Gróf igen megdorgálá az asszonyt. De ihon az Istennek csudálatos ítéleti: ottan hamar fogada az asszony (ti. a grófné) méhébe, s midőn a szülésnek napjai eltöltenek volna, megijjede, jutván eszébe, mit mondott vala az három gyermekü asszonyi állatnak, és egyikét kiválasztván, hatát egy rocskába avagy dézsába rakatván, fejére parancsola egy öreg asszonynak, hogy elvivén, elveszesse. Ez üdőtájban jött lova hátán a gróf mezőrűl, és elötalálván az vén asszonyt, kérdi, mit viszen? és midőn egyenesen nem felelne, lova hátáról leszálván, meglátja, és az dolgot, miben legyen, megértvén, élete veszése alatt meghagyja a vénasszonynak, hogy a gyermekeket elveszetteknek mondja lenni, és igy mindeniknek külön dajkát fogadván, felnevelteté. Midőn felserdültek volna, az minémü ruházatban jártatják vala az háznál felnevekedett gyermeket, az többinek is a Gróf szintén olyan ruhát szabat, és midőn ebédlenének, azokat is udvarhoz felviteti, s egyenlők s hasonlók lévén az otthon felnevelthez, nagyon gyönyörködik az grófasszony bennök. Kérdi az gróf, ha ki oly szép gyermekecskét megöletne, mit érdemlene? Felel – egy átaljában halálnak fia volna. Mond az Gróf: te vagy az, asszonyi-állat, a ki ezeket elveszteni parancsoltad volt. Melyről megemlékezvén az asszony, lábaihoz borúl urának, és ugy kér kegyelmet fejének. Ezektől felnevelkedések után hét nemzetség származott, t. i. Csapi, Bocskai, Szőrtci, Sós, Raskai, Eszeni, Kövesdi. Ha valaki ez historiában kételkednék, ebből elhiheti, hogy ez historia, egy előkötőre mind felvagyon himmel varva, mely csak nem régen költ ki Ecsed várából, ha ki inquirálná, nyomában is elérhetné."
A leírások szerint a Konstanz városában tartott egyetemes zsinaton 1418. március 19-én Zsigmond király az elébe járuló Chapy Andrásnak, illetve rokonainak „Andreas filius Nicolai filii Thomae de Chap regiae nostrae maiestatis aulicus et nostrae familiaris societatis draconicae seu draconistarum collega ac domesticus et continuus commensalis” adományozta a nevezett címert, amelyet az adományozott a királynak be is mutatott. A oklevél az alábbi rokonokat sorolja fel, akik szintén a címeradomány hatálya alá estek: András, Pál, László, Péter prépost, Miklós Chapy Miklós fia; továbbá Chapy Imre fiai: Péter, István, László, János, Ágoston; Széchi Gál zólyomi comes fiai: Péter zempléni esperes, György és Jakab; Széchi Mihály plébános, Agocsi Miklós, Agocsi Péter és Elek eősi prépost, Szerdahelyi Ferencz, Péter fia Domokos; Struthei László fiai: István, Jakab és Tamás; Sóvári Soós László fiai: Bachkoi János és Miklós, Soós János fia Simon, Soós fia Péter; Dénes fia István; András fiának Jakabnak fiai György, Simon és Jakab; Agocsi Miklós, Szerdahelyi Péter fia Péter. A leírás szerint valamennyien a király szolgálatában tüntették ki magukat.
A Bercsényi família egyik legnagyobb alakja, Bercsényi Miklós, a kuruc szabadságharc főgenerálisa révén vonult be a magyar romantikus történetírásba. Nevét a Veszprém vármegyei Berchenyről, a család ősi birtokáról vette, amely az 1526-os török hajárat során pusztult el. A Bercsényi család első ismert tagja László, aki II. Lajos udvarnokaként (aulae familiaris) szolgált a királyi udvarban. Szolgálataiért az uralkodó 1525-ben a hűtlenségbe esett Doroszlay János barsmegyei nagy-malonyáni és kalacsnai, 400 forintban bírt zálogos részjószágait adományozta neki. A mohácsi csatát követően Bercsényi László visszaköltözött birtokaira. A kettős királyválasztást követően Habsburg Ferdinánd pártjára állt és hűségesen kitartott ura mellett (ebben a korban nagy ritkaságnak számított, hiszen a főurak többször cseréltek pártot)
A családi nevet fia, I. Imrevitte tovább, aki valóságos szerencselovagnak tűnhet fel a történészek szemében. Odahagyta családi örökölt birtokait és Erdélyben próbált szerencsét Szapolyai János Zsigmond fejedelem, majd pedig Báthori István váradi főkapitány udvarában. A Báthoriak megbecsülték a tehetséges katonát: 1577-ben Kristóf vajda Kendeő és Székes marosszéki birtokokat adományozta neki. Házassága (Sárossy István és Toldy Anna Zsófia nevű lányát vette feleségül) révén jelentősen feljebb emelkedett a társadalmi ranglétrán, hiszen rokonságba került Erdély legrangosabb családjaival.
Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének egyik kiemelkedő alakja Dobó István, az egri vár hős védelmezője, de úgy róla, mint családjáról alig esik említés a különböző történelmi tárgyú könyvekben. A Ruszkai Dobó család Abaúj vármegyéből származik, ugyanakkor felvirágzása az Ung megyei Ruszkához és Szerednyéhez köti. A család egyik első ismert őse Pánki Gergely, akinek fia, Jakab Ung vármegye főispáni tisztét is viselte IV.(Kun) László idején. Az egyik fiáról, Pánki Dobó mesterről, Károly Róbert kedvelt udvari vitézéről kezdték a családot Ruszkai Dobó családnak nevezni, megkülönböztetésül rokonaiktól, a Pálócziaktól, akikkel egy címert használtak. Pánki Dobó és fiai az Anjouk uralkodása alatt befolyásos köznemesek voltak Ung megyében, a család igazi felemelkedése azonban Zsigmond király éveire tehető. Ruszkai Dobó Jakab hat fia közül szinte mindegyik országos világi vagy egyházi méltóságot töltött be. Ebben nagy segítséget nyújtottak számukra rokonaik, a Pálócziak, akik ekkor Magyarország első zászlóurai voltak (esztergomi érsek, országbíró, titkos kancellár).
Dobó Ferenc sorsáról keveset tudunk. Egyes források szerint Bereg vármegye főispáni tisztségét viselte. Kedvenc udvari embere volt Aloisio Grittinek, János király kormányzójának, aki kinevezte Dobót a magyarországi és erdélyi pénzverő- és sókamarák grófjává. Sajnos a pünkösdi királyság nem tartott sokáig. A Czibak Imre nagyváradi püspök meggyilkolása miatt fellázadt erdélyi rendek beszorították a kormányzót Medgyesre, majd ostrom alá vették a várost. Az elfogott kormányzót kivégezték. Dobó, aki ekkor a nagybányai pénzverőkamarában tartózkodott, hirtelen hazautazott Ruszkára. Szerémi György, a kor egyik krónikása szerint magával vitte a kormányzó egész vagyonát, azaz körülbelül 100 ezer aranyat, ami nagy túlzás, ha figyelembe vesszük, hogy Gritti vagyona jelentős részét drágakövekben és igazgyöngyökben mindig magával hordta. A Medgyesnél prédául esett vagyon csak ékkövekben háromszázötvenezret tett ki, míg az egyéb holmik több mint egymillió aranyforintot értek.