A Rákóczi család

http://www.uni-miskolc.hu/~bolbaju1/6.pdf
[PDF] 

A Rákóczi család Kevés család van a magyar történelemben, amely ...

 - [ Translate this page ]

File Format: PDF/Adobe Acrobat - Quick View
Mikó Ferenc és Kassai István mellett abban a küldöttségben, amely megkérte ....közbenjárására kapott kegyelmet 1639-ben. Fejedelmi paranccsal igyekezett a ...

www.uni-miskolc.hu/~bolbaju1/6.pdf - Similar

A Rákóczi család

Kevés család van a magyar történelemben, amely olyan gyorsan emelkedett föl 

a legnagyobbak közé, majd alig több mint egy század múltán olyan hirtelen tűnt 

el, mint a Rákócziaké.

A 17. század elején tűnt föl a Rákóczi család Felső- Magyarország tekintélyes 

családjai között, és a 18. század első évtizede végén, amikor a Rákócziszabadságharc leverése után a száműzetésbe kényszerült Rákóczi Ferenc 

elhagyta az országot, ezzel véget is ért a Rákócziak szereplése a magyar 

történelem színpadán. Az alig száz év alatt a családból öten viselték az erdélyi 

fejedelmi címet, azaz mindvégig meghatározói voltak a korszak politikájának. 

Uralkodói család volt kétségtelenül, nem csupán a választás okán, de 

viselkedésüket tekintve is. Valamennyien bőkezű támogatói voltak a 

művészetnek, tudománynak, hű fiai az egyháznak, akár az “öreg” Rákóczi 

György fejedelem reformátusságát, akár II. Rákóczi Ferenc katolicizmusát 

tekintjük.

A család, melynek előnevei között a rákóczi és felsővadászi is szerepelt, magát 

az Árpád-kori Bogát-Radván nemzetségből származtatta, birtokai Felső-

Magyarország, főképpen Zemplén területén helyezkedtek el. A 16. század 

elején, 1517-ben szerezte Rákóczi Zsigmond és testvére, Ferenc háromezer 

aranyforintért az Abaúj vármegyei Felsővadászt és Selyebet. Közülük Ferenc 

1527 és 1530 között Szendrő várának kapitánya volt. Zsigmond két fia közül 

György 1568-ban szatmári kapitányként szolgált, a másik, János pedig több 

alkalommal is betöltötte a likavai kapitányi tisztet. Az ő utódai lettek a 

legjelentősebbjei a famíliának, az ő ágából származtak ugyanis a fejedelmek. A 

vitézi mentalitás, a katonáskodás és a haza védelmének fontossága mindvégig 

jellemző maradt erre az ágra különösképpen is. A likavai kapitányként ismert 

Rákóczi Jánosnak gyermekei között Zsigmond személyisége a legérdekesebb, 

hiszen voltaképpen ő alapozta meg a család gazdasági és társadalmi tekintélyét. A korszak adta lehetőségek közül minden lehetséges módot felhasznált 

karrierjének és családja tekintélyének kiépítése érdekében. A század, amelyben 

élt, kétségkívül alkalmas is volt ilyen életutak kialakítására, Rákóczi Zsigmond 

esetében azonban, akit joggal nevezhetünk a család megalkotójának, 

létrehozójának is, az átlagnál nagyobb tudatosság, tehetség és szerencse is 

segítette az előbbre jutását. A 16-17. században a vitézi életforma, a végvári 

katonáskodás egy sajátosan mobil társadalmi csoportot termelt ki. A végvári 

katonák ugyanis egyfelől élték a Balassi Bálint által megénekelt és erkölcsi 

példát is adó honvédő életet, másfelől sajátos mikroközösségeket hoztak létre 

egy-egy végváron belül, ahol az egyéni ügyesség hozzájárulhatott egy pálya 

felíveléséhez. A körülmények is kedvezőek voltak mindehhez Rákóczi 

Zsigmond esetében, aki 1544-ben született, amikor apja zempléni alispán is 

volt. A korszak egyik legizgalmasabb egyéniségének, a híres birtokgyűjtő 

oligarcha, Perényi Péternek udvarában nevelkedett Sárospatakon. A köznemesi 

ifjak szokásos gyakorlatát követve a Perényi család szolgálatában kezdett 

katonáskodni is, majd az 1570-es évek végén már Szendrő várában találjuk, 

mint végvári vitézt. 1583-ban és 1584-ben a vár lovasainak kapitánya volt, 

1585-ben Szendrő várának főkapitánya lett. Ekkor kapta az uralkodótól 

Szerencset elmaradt zsoldja fejében. 1587-ben vette feleségül Alaghy Juditot, és 

ezzel egyszerre került kapcsolatba két gazdag felső-magyarországi családdal is, 

Alaghy Judit ugyanis a gazdag Magóchy András özvegye volt. Ezzel a 

cselekedetével voltaképpen irányt adott a Rákóczi családnak, az érvényesülési 

stratégiák közül két, a korban legjobban működő irányt mutatva. Az egyik a 

katonáskodás, amely mindvégig meghatározó maradt a családnak ezen ágán 

belül, még annak ellenére is, hogy a 17. század végén a bécsi udvar mindent 

elkövetett a majdani II. Rákóczi Ferenc “átnevelése” érdekében. A másik pedig 

a jó házasságok kötése. Érdekes, hogy ezek a családi stratégiák olyan erősen 

meggyökereztek a Rákócziak tudatában, hogy semmilyen más, egyébként számukra létfontosságú indok sem volt képes ez ellen hatni. A legjobb példa 

erre II. Rákóczi György házassága Báthory Zsófiával. A nagyhírű és hatalmas 

Báthory családdal való rokonság kiépítésének lehetősége olyan fontos volt a 

család számára, hogy az egyébként mélyen hívő “öreg” Rákóczi György és 

felesége, a kegyes református Lorántffy Zsuzsanna sem léptek föl ellene, hogy 

fiuk a katolikus Báthory ágból nősüljön. Inkább áttérésre kötelezték az ifjú arát, 

semmint hogy szakítottak volna a családi stratégia érvényesítésével. Ilyen 

módon alig száz esztendő alatt a család kapcsolatba került nemcsak a környék, 

hanem az ország legjelentősebb családjaival is. Ennek az útnak a legjelentősebb 

állomása kétségkívül I. Rákóczi György kisebbik fiának, Zsigmondnak a 

házassága volt. Ezt a házasságkötést ugyanis már európai hatalmi szempontok is 

motiválták, amikor Rákóczi Zsigmond nőül vette Pfalzi Henrietta cseh 

hercegnőt. Első pillantásra úgy tűnhet, mint hogyha mindez párhuzamba 

állítható lenne Bethlen Gábor második házasságával Brandenburgi Katalinnal. 

Valójában azonban itt többről van szó. Ha végignézzük a család házasodási 

szokásait, azt találjuk, hogy ez a házasság beleillik abba a sorba, ami már 

Rákóczi Zsigmonddal elkezdődött 1587-ben. Sőt a családot nem csupán előnyös 

házasságok kötése jellemezte, de igyekeztek egyre előnyösebb házasságokat 

kötni. Így nem véletlen, hogy Rákóczi Zsigmond  két idősebb fia annak a 

Lorántffy Mihálynak két leányát vette feleségül, aki a Perényi család kihalása 

után Sárospatak ura lett, Erzsébet nevű leánya pedig a szintén jelentős 

Homonnai Drugeth Bálint felesége volt. Érdekes továbbá, hogy ezek a családi 

kapcsolatok nem jelentettek egyben szorosabb szövetséget vagy 

érdekközösséget a rokoni kapcsolatba került családok tagjai között, legalábbis 

nem szükségszerűen. 1607-ben ugyanis Rákóczi Zsigmondot éppen egy 

Homonnai Drugethtel szemben választották meg Erdély rendjei fejedelemmé, 

később pedig fia ugyanezzel a családdal találta szemben magát a harminc éves 

háború küzdelmei idején. A házasodási sort természetesen tovább folytatta I. Rákóczi György, fiai házasságai révén. Jól látható az is, hogy a családba 

bekerült asszonyok milyen felelősen azonosultak ezekkel a stratégiákkal. Ezt 

láthatjuk Lorántffy Zsuzsanna előbb már említett esetében is, valamint ezt az 

utat követte Báthory Zsófia, II. Rákóczi György felesége is. Úgy tűnik, hogy a 

család önfenntartó ösztöne olyan erős volt, hogy miden egyebet alárendeltek 

ennek a célnak. Bár a családban és a környezetében Báthory Zsófia katolizálása 

megdöbbenést váltott ki, látnunk kell, hogy ezzel hatékony módját, sőt talán 

egyedüli módját választotta a család túlélésének. Ugyanezt a célt szolgálta az 

ifjú Rákóczi Ferencnek egy újabb nagy múltú és híresen törökverő család 

sarjával történt összeházasítása is: Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc házassága, 

úgy tűnt, hogy még szilárdabbá tette a  család helyzetét a magyar főnemesi 

rétegben.

Mindennek az elindítója, Rákóczi Zsigmond első felesége, Alaghy Judit halála 

után még minden bizonnyal kétszer nősült, először az erdélyi Gerendi János 

leányát, Annát vette el, aki György fiának anyja  volt, később pedig a szintén 

erdélyi Telegdi Borbálát. Az első nősülés szolgálta a stratégiát, és miután a 

birtokok növekedése biztosítva volt, Rákóczi Zsigmond már nem törekedett 

arra, hogy felesége ilyen hatalmas család tagja legyen, mint az Alaghy és 

Magochy vagyont is a családba hozó első asszony. Ezzel természetesen nem azt 

szeretném állítani, hogy ezek a házasságok nem lehettek nagyon szoros érzelmi 

kötelékek is. Az mindenesetre tény, hogy a tendencia az egyre jobb házasságok 

kötésére világosan nyomon követhető.

A házasodás mellett a katonai szolgálat vállalása is állandó jellemzője a család 

ezen ágának. Maga Rákóczi Zsigmond is nagyszerű katona volt, 1588-ban már 

egri főkapitányként több ízben is sikeresen vívott meg a törökkel. A szikszói 

csatában még ugyanebben az évben megverte Ferhát pasa seregét, amiért bárói 

címet kapott. 1593-ban Gömörben a szabadkai, majd pedig a nógrádi Fülek 

várát foglalta vissza a töröktől. Az év szeptemberében vett részt a tarcali részgyűlés haditanácskozásán, később ecsedi Báthory István oldalán harcolt a 

török ellen. A következő években ott találjuk 1594-ben a turai csatában, majd 

pedig 1596-ban Hatvan ostrománál. Úgy tűnik, fáradhatatlan katona és bölcs 

földbirtokos egy személyben. Mint Felső-Magyarország legjelentősebbé váló 

nemes urainak egyike, 1604-ben Bocskai felkeléséhez csatlakozott. Bocskai 

István, aki maga is jó taktikus és sokat tapasztalt politikus volt ekkorra, 

valószínűleg jó érzékkel látta meg a már a hatvanas éveiben járó Rákóczi 

Zsigmond bölcsességét és politikai józanságát. Egyik legfontosabb lépéseként 

1605-ben kinevezte Rákóczit Erdély kormányzójává. Bocskai jól tudta, hogy 

abban a fejedelemségben, ahol Báthory Zsigmond “rossz szellemeként” annyi 

ellenséget szerzett magának, olyan diplomatára van szüksége, aki megfontoltan 

képviseli érdekeit. Levelezésükből tudjuk, hogy Rákóczi nemcsak katonaként, 

hanem kormányzóként is megállta a helyét. Olyannyira, hogy nagy szerepe 

lehetett abban, hogy a véres farsang emlékét elevenen őrző székelység is 

Bocskai mellé állt. Népszerűségét legjobban az mutatja, hogy Bocskai halála 

után, annak végakarata ellenében, Erdély rendjei 1607 februárjában 

Kolozsvárott fejedelemmé választották. A kitartó és szívós építés ezen a ponton 

ért csúcsára, amikor a köznemesi sorból a bárók  közé emelkedett Rákóczi 

Erdély fejedelme lett. Az a rövid esztendő, amit fejedelemként töltött, 

voltaképpen pozíciója megerősítésének és védelmének a jegyében telt el. A 

korábban nagy törökverő hírében állott Rákóczinak nem kis ügyességébe került, 

hogy a kapucsi basát megvesztegetve elérje, hogy az athnáméból kivakarják 

Homonnai nevét és az övét írják be helyette. A belső ellenféllel azonban 

nehezebben boldogult. Bocskai halála után a még mindig részben megoldatlan 

helyzetben lévő hajdúság ugyanis szövetkezett Báthory Gáborral, akinek a 

kezében a Báthory család mindkét ágának mesés vagyona egyesült. A mindig 

reálisan döntő, tapasztalt katona, Rákóczi Zsigmond pontosan mérte fel a 

helyzetét ezzel a támadással szemben. Túl idős és túl tapasztalt volt ahhoz, hogya félelmetes hajdú sereget maga mellé állító Báthoryval harcba kezdjen. 1608 

márciusában végül jelentős kárpótlás fejében lemondott a fejedelmi címről, 

átadván azt Báthory Gábornak. Báthory ennek fejében neki ígérte a sárosi és 

szádvári uradalmakat. Ezzel a lemondással egyrészt megkímélte egy értelmetlen 

háborúskodástól a tizenöt éves háborúból még fel sem épült Erdélyt 

(valószínűleg élő emlék volt még Báthory Zsigmond többszöri lemondása és 

visszatérése), másrészt hű maradt önmagához, mint a Rákóczi család építőjéhez, 

hiszen újabb birtokokkal gazdagította a már eddig is jelentőssé duzzadt családi 

birtokállományt. Miután feleségével és gyermekeivel visszaköltözött 

magyarországi birtokaira, még ugyanez év december ötödikén meghalt. Olyan 

örökséget hagyott  hátra, amit minden tekintetben lehetséges volt követni és 

gazdagítani. A szívós és bölcs politikusság, katonai kvalitások és jó házasodási 

politika mellett ugyanis Rákóczi Zsigmond időt és pénzt szánt a kultúrára, 

egyházra is. Legmaradandóbb cselekedete ezen a téren az volt, amikor jelentős 

összeggel támogatta 1590-ben Károly Gáspár vállalkozását, a Biblia magyar 

fordításának kiadását. Hű fia volt hazájának és egyházának, a református 

egyháznak is, ugyanakkor nem gondolkodott kizárólagosan ebben a kérdésben. 

Harmadik felesége, Telegdi Borbála ugyanis katolikus volt, sőt tőle született fia, 

Rákóczi Pál aktív kapcsolatot tartott fenn a jezsuitákkal. 1626-ban országbíró 

lett, valamint betöltötte a sárosi és tornai fõispáni tisztet is. 1636-ban, alig 

negyven évesen halt meg. Korai halála után maradt árvái közül az egyik, Anna 

Mária apáca lett, fia, gróf Rákóczi László pedig apját követve lett Sáros megye 

fõispánja. 1664 májusában esett el Várad mellett. Leányai közül Erzsébet az 

Erdõdy grófok felesége lett és költõnõ volt, két verse maradt fenn.

A második feleségtõl, a partiumi Gerendy családból származó Gerendy Annától 

született György, aki folytatni volt hivatott mindazt, amit apja a család 

építésében elkezdett. 1608-ban, apja halála idején 15 éves volt. A katonai és a 

politikai tudományokban már ez elõtt része lehetett, amikor 1605-ben Bocskai apródja volt. Itt szerzett ismereteit 1615-ben a gyakorlatban is használhatta, 

hiszen ónodi kapitány és borsodi fõispán lett. Alig egy év múlva, szintén az apai 

örökség folytatójaként házasságot kötött Lorántffy Zsuzsannával. Az ifjú 

feleség hozományként Sárospatak és környéke birtokát hozta a házasságba, ami 

újabb jelentõs presztízsnövekedést eredményezett a Rákóczi családnak. Ez a 

frigy azonban messzemenõen több volt ennél. Férj és feleség egymás iránti 

szemérmes szeretete, tisztelete és hûséges ragaszkodása érezhetõ minden 

cselekedetükben, levelezésükben. 

A birtokai, vagyoni helyzete és édesapja fejedelmi öröksége Rákóczi Györgyöt 

mintegy predestinálta a nagypolitikában  való részvételre. Észak-keletmagyarországi birtokosként természetes szövetségesül a mindenkori erdélyi 

fejedelem jöhetett szóba, mint olyan hatalom, aki geopolitikai helyzeténél fogva 

védelmet biztosíthatott a keleti megyéknek. Annak ellenére, hogy Bethlen 

Gábor, Erdély fejedelme jelentõs szerepet játszott korábban az édesapját 

lemondató Báthory Gábor mellett, olyannyira, hogy Rákóczi Zsigmond be is 

záratta õt, a fiú józan reálpolitikusként már 1616-ban személyesen találkozott 

Bethlennel, és a találkozás nyomán egy szövetség körvonalai bontakoztak ki. 

Bethlen Gábornak is érdekében állott a szövetség megkötése, hiszen a helyzete 

még nem tûnt stabilnak. Alig három éves uralma alatt eleget kellett tennie a 

török követeléseinek, amelyeket éppen a fejedelemség megszerzésében nyújtott 

támogatásuk ellenszolgáltatásaként vártak el, és rendeznie kellett a Habsburg 

uralkodóval való viszonyát is. Szüksége volt tehát biztos háttérre azon a 

területen, amit a Kassán székelõ felsõmagyarországi fõkapitány könnyû szerrel 

megingásra bírhatott az Erdély iránti hûség tekintetében. 

Az 1616 nyarán megkötött szövetség igazi jelentõségét a két esztendõvel 

késõbb kitört harmincéves háború mutatta meg. A háborúba a cseh rendek 

oldalán bekapcsolódó erdélyi fejedelemnek most már a keleti vármegyék 

biztosítása mellett olyan szövetségesre is szüksége volt, aki hadvezérként mellé állítja Felsõ-Magyarországot. A Homonnai ellen elszenvedett vereség ellenére 

azt állíthatjuk, hogy ez az együttmûködés sikeres és eredményes volt. Rákóczi 

György  olyan hátországot biztosított Bethlen Gábor hadmûveleteihez, hogy 

ennek tudatában nyugodtan tehette meg politikai lépéseit. Rákóczi megbízott 

kapitányai révén már 1619 augusztusának elején igyekezett megnyerni a 

hadjárat támogatására a hajdúkat. Dóczy András felsõmagyarországi fõkapitány 

fenyegetésére ugyan azt válaszolta, hogy Sárospatakon az udvar népén kívül 

nincsen katonája, ám augusztus végére a szervezés felgyorsult és szeptember 4-

én Rákóczi György hadai elfoglalták Kassát. Másnap megjelentek elõtte Kassán 

a felsõmagyarországi városok, a pentapolis (Eperjes, Lõcse, Bártfa, Kisszeben) 

követei, és egyeszséget kötöttek Rákóczival, amelynek értelmében 

kinyilvánították csatlakozásukat a felkeléshez. Mindezt Rákóczi György 

tulajdonképpen önállóan cselekedte, mintegy önként felajánlva az általa 

ellenõrzött országrészt szövetségesének, Bethlen Gábor fejedelemnek. Dóczy 

Andrást fogolyként vitte sárospataki várába, ahonnan szeptember 11-én indult 

Bethlen Gábor elé, aki szeptember 17-én kelt át a Tiszán. Együtt érkeztek 

Sárospatakra, ahol Rákóczi és felesége, Lorántffy Zsuzsanna megvendégelték a 

fejedelmet.

Szeptember 21-ére pedig részgyûlést hívtak össze Kassára, ahol a 

felsõmagyarországi rendek elöljárójuknak és fõ gondviselõjüknek választották 

Bethlent, Rákóczit pedig beiktatták a felsõmagyarországi fõkapitányi tisztségbe. 

A tisztség az általa elfoglalt területek fölötti teljes körû katonai és politikai 

hatalommal volt egyenlõ. Úgy tûnt tehát, hogy gyors és egyértelmû volt a siker 

az országnak ezen a részén. A rendek megértették, hogy II. Ferdinánd fanatikus 

katolicizmusa és erõs centrelizációs törekvései esetleg éppen õket érinthetik. 

Elsõsorban ezért álltak az általuk kevésbé ismert Bethlen Gábor oldalára, aki 

noha már régóta jelen volt a politikában, fejedelemmé választása elõtt többnyire 

meghúzódott a második vonalban. Támogatásukban azonban minden bizonnyal szerepet játszott maga Rákóczi is, aki alig két hónap elteltével szenvedte el 

Homonnánál azt a vereséget Homonnai Drugeth Györggyel szemben, amit 

késõbb  szerettek összefüggésbe hozni Bethlen hadjáratának megtorpanásával, 

Bécs ostromának elmulasztásával. Mára azonban tudjuk, hogy sem a 

Lengyelországból hazatért Homonnai által okozott veszteség nem volt olyan 

jelentõs, ami döntõ módon meghatározta volna a háború kimenetelét, sem pedig 

Bethlen Gábor hadserege nem volt kellõ mértékben ellátva ostromszerekkel, 

amik Bécs ostromához elengedhetetlenek voltak. Emellett, bár a fejedelem 

néhány megjegyzése arra enged következtetni, hogy Rákóczi Györgyöt okolta 

volna a kudarcért, levelezésükbõl kiderül, hogy maga Bethlen Gábor sem volt 

tisztában a Homonnai általi fenyegetés valódi nagyságéval és a támadás várható 

idõpontjával, Mindemellett az 1620 januárja és augusztusa közötti 

fegyverszünet ideje alatt Rákóczi gyakran  tartózkodott Bethlen közelében, ami 

azt mutatja, hogy jó kapcsolatuk és szövetségesi viszonyuk nem változott meg. 

Egyike volt annak a négy magyarországi fõúrnak, akikkel Bethlen Gábor 1620 

nyarán titkos szerzõdést kötött, úgynevezett "magánligát" hozott létre. A 

Bethlen Gábor által gyakorolt erõsen centralizált, a rendeket a döntésekbe alig 

bevonó vezetési mód és az eltérõ érdekek elég hamar bizonytalanná tették a 

fejedelem és a magyarországi rendek harmonikus együttmûködését, Rákóczi 

azonban, úgy tûnik, mindvégig kitartott szövetségese mellett. 1620 október 8-

án, amikor a császári seregek Pozsonyt fenyegették, az õ serege érkezése adott 

lehetõséget a város felmentésére. A sikeres katonai akció ellenére sem lehetett 

sok remény a továbbiakban jelentõs gyõzelmekre és Bethlen nagyratörõ 

terveinek megvalósítására. Egy hónappal késõbb ugyanezen a napon ugyanis a 

fejedelemmel szövetséges cseh rendek a Prága melletti Fehérhegynél 

megsemmisítõ vereséget szenvedtek. Így, noha augusztus 15-én a besztercei 

országgyûlés  Magyarország királyának választotta Bethlen Gábort, 

Hainburgban megkezdõdtek a császári udvar képviselõivel a béketárgyalások.

A békét végül 1621 december 31-én kötötték meg Nikolsburgban, amelynek a 

következménye Rákóczi Györgyre nézve az lett, hogy elveszítette 

felsõmagyarországi fõkapitányi tisztét. 

      .Erdély fejedelme irnti hûsége 

jutalmául azonban fejedelmi tanácsos lett, valamint betöltötte a borsodi fõispáni 

posztot is. 1625 végén részt vett a fejedelem legbelsõ emberei, Károlyi Mihály, 

Mikó Ferenc és Kassai István mellett abban a küldöttségben, amely megkérte 

Bethlen Gábor számára Brandenburgi Katalin kezét. 

1626 áprilisában 

szolgálataiért adományokban részesült.

A politikai és katonai feladatok ellátása mellett Rákóczi György követte apját a 

mûvészetek, az irodalom támogatása terén is. 1628-ban az õ ösztönzésére és 

támogatásával jelent meg Bártfán Prágai Andrásnak, szerencsi udvari 

prédikátorának munkája, a Fejedelmek serkentõ órája. 1627-ben Leydenben 

adták ki magyarra fordítva Erasmus Enchiridion militis Christiani címû mûvét, 

amelyet az alkotó Rákóczi Györgynek ajánlott. A fordító egy bizonyos Salánki 

György volt, aki késõbb a sárospataki iskola rektora lett. 1629 tavaszán Rimay 

János emlékezett meg levelében a fõúr irodalompártoló tevékenységérõl. Az 

irodalom mellett a mûvészeteket is támogatta, õ készíttetett például a debreceni 

templom keleti ajtajához faragott kõoszlopokat, amelyeket saját címerével 

díszíttette. 

1629 végén a Habsburg uralkodó, II. Ferdinánd is tanácsosává nevezte ki, 

esetleg azért is, hogy nagyobb mértékben vonja ellenõrzése alá. Ez azonban 

végsõ soron nem járt sikerrel., ugyanis Rákóczi megakadályozta, hogy 

sárospataki várában királyi õrséget helyezzenek el. 

1629-ben, hatalma csúcsán meghalt Erdély fejedelme, Bethlen Gábor. Noha elsõ

feleségével, Károlyi Zsuzsannával kötött házasságából születtek gyermekei, 

ezek a gyermekek nem érték meg a felnõtt kort. A dinasztikus célokat dédelgetõ 

Bethlen fiú utód híján megválasztatta az erdélyi országgyûléssel utódjául fiatal 

és uralkodásra alkalmatlan feleségét, Brandenburgi Katalint. Erdély rendjei azonban, és maga Bethlen István, Bethlen Gábor testvére is úgy ítélték meg, 

hogy a fejedelemségnek koncepciózus vezetõre van szüksége, aki 

elfogadhatóbb, mint az ifjú özvegy. Ebben a helyzetben esett a választása 

Rákóczi Györgyre, és fia, ifjabb Bethlen István váradi fõkapitány valamint 

Zólyomi Dávid székely fõkapitány segítségével meghívta az erdélyi fejedelmi 

szék betöltésére. A politikai helyzet nem volt egyszerû, és Rákóczinak 

valamiképpen állást kellett foglalnia. A felsõmagyarországi hajdúk ugyanis 

1630 júniusában mozgolódni kezdtek amiatt, hogy a nikolsburgi békében 

Bethlen Gábornak juttatott hét felsõmagyarországi vármegye visszakerült 

császári irányítás alá. A katonatömegek mozgolódása általános felkelés 

kitörésével fenyegetett, ugyanis a hajdúk a királynak hûségesküt tett 

kapitányukat leváltották, és támogatásért Zólyomi Dávidhoz fordultak. Ezek 

után Zólyomi Dávid lemondott székely fõkapitányi tisztérõl és ifjabb Bethlen 

Istvánnal táborba szállt a hajdúkkal. Ez a pattanásig feszült helyzet ürügyet 

szolgáltatott az udvarnak arra, hogy Rákóczi Györgyöt színvallásra 

kényszerítse, és a rendezést hangoztatva Sajó völgyi birtokain királyi 

katonaságot szállásoltak el. Mint Felsõ-Magyarotrszág legnagyobb birtokosa, 

mindenképpen érintették az események, különösen, miután szeptember 8-án a 

hajdúk nyílt harcba bocsátkoztak és Böszörmény és Nánás között megverték a 

királyi haderõt. A helyzet kulcsa, úgy tûnt, újra annak a kezébe került, aki képes 

szövetségébe vonni a hajdúságot. Zólyomi és Bethlen valamint Rákóczi között 

szeptember 20-án köttetett meg az egyeszség, amelynek értelmében a leendõ 

fejedelem szavatolta a Bethlen család birtokait. Idõközben azonban az erdélyi 

rendek, megelégelvén Brandenburgi Katalin uralmát, szeptember 28-án 

fejedelemmé  választották Bethlen Istvánt. Rákóczi Györgyhöz a 

fejedelemválasztás híre  már elindulása után érkezett. Rákóczi Zsigmond 

választott fejedelem fiának ez a lehetõség azt jelentette, hogy folytathatta, sõt

beteljesíthette apja örökét. Mivel pedig jelentõs magánföldesúri hajdú hadakkal is rendelkezett, amelyek ónodi, megyaszói, hernádnémeti és szerencsi 

birtokairól származtak, folytatta útját Erdély felé, ahol december elsõ napján a 

segesvári országgyûlésen  fejedelemmé is választották. Ünnepélyes beiktatására 

december 22-én került sor. Bethlen István azonban, aki úgy vélte, annak lett az 

áldozata, hogy idejekorán cselekedett, nem nyugodott be a kudarcba. Igyekezett 

az új fejedelem ellen felhasználni török kapcsolatait. Kettõjük párharca egészen 

1636-ig tartott, amikor október 6-án Rákóczinak hadba kellett szállnia Bethlen 

István és az õt támogató török csapatok ellen. Az ütközetet, amit a Bihar 

vármegyei Szalontánál vívtak, Rákóczi György seregének a gyõzelmével ért 

véget Úgy tűnt, miden oldalról ellenségek veszik körül: Esterházy Miklós 

nádort 1630 december 10-én csak kifejezett királyi parancs állította meg, hogy 

ne igyekezzen akadályozni Rákóczit a fejedelemség átvételében. Mindkét 

ellenfél, így Bethlen és Esterházy, noha ellentétes oldalról, mégis ugyanazt az 

eszközt, a törököt igyekezett felhasználni céljai elérésére, Haszán budai pasa 

azonban 1631 elején elutasította Esterházy azon kérését, hogy lépjen fel 

Rákóczi György ellen. Viszonylagos konszolidációt és mindkét fél számára 

eredményt hozott az április 3-án Kassán létrejött egyeszség I. Rákóczi és II. 

Ferdinánd biztosai között. Eszerint II. Ferdinánd hallgatólagosan elismerte 

Rákóczi fejedelemségét, Rákóczi viszont kötelezte magát, hogy leszereli a 

hajdúkat és királyi őrséget fogad Ónod várába. Ezek után, csakúgy, mint 

Báthory Gábor esetében, az erdélyi fejedelemre maradt a hajdúk sorsának 

rendezése, aki június 23-án hajdúszabadságot adományozott az Erdélyi András 

vezetésével Derecskére települt hajdúknak.Kivételes politikusi bölcsességet 

követelt a hajdúk portyázásainak nyomán Észak-Kelet Magyarországon 

szerveződött önvédelmi célból létrejött úgynevezett parasztvármegyékkel 

A latinul és magyarul megjelent kiáltvány írója a fejedelem belső titkára, Ráday 

Pál volt. Felsorolta a Habsburg királyok és elsősorban az I. Lipót és kormánya 

részéről sorozatosan elszenvedett súlyos sérelmeket, amelyek arra 

kényszerítették Rákóczit és a magyar nemzetet, hogy jogai védelmére és 

szabadsága kivívására fegyverhez nyúljon. Mivel  1703 végére a francia-bajor 

seregek elfoglalták Augsburgot, Károlyi Sándor pedig bevette a Bécs védelmére 

épített marcheggi sáncokat, 1704 elején I. Lipót megbízta Széchényi Pál 

kalocsai érseket, hogy kezdjen tárgyalásokat Rákóczival. A márciusban 

megkezdett béketárgyalások azonban 10 nap múlva eredménytelenül zárultak. 

Az év folyamán Károlyi Sándor Rákóczi hűségére hódoltatta a Dunántúlt, így az 

egész ország hadban állt. Július 8-án a gyulafehérvári országgyűlés Erdély 

fejedelmévé választotta II. Rákóczi Ferencet, de augusztus 13-án Höchstadtnél a 

császáriak és az angolok döntő vereséget mértek a Miksa Emánuel bajor 

választófejedelem vezette francia-bajor seregekre. A vereség hatására a francia 

pénzsegély is megcsappant, ráadásul Rákóczi reménye sem vált vele, hogy a 

francia király szövetségre lépjen vele. I. Lipót 1705 május 15-i halála után 

utódja, I. József kiáltvánnyal fordult az ország népéhez, amelyben az ország 

sérelmei iránt megértést ígért, ugyanakkor kemény elbánást helyezett kilátásba 

az ellenállóknak. Ezzel egy időben Esterházy Pál nádor kiáltványban 

biztosította a rendeket, hogy a király rövidesen összehívja az országgyűlést és 

orvosolja a sérelmeiket. A szeptemberben Szécsényben tartott országgyűlésen a 

rendek Bercsényi indítványára lengyel példára szövetséggé (konföderációvá) 

alakultak, Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelmükké választották és mellé 24 tagú 

szenátust állítottak. Az országgyűlésen Rákóczi megerősítette a katolikus és 

protestáns rendek közötti megállapodást, amely a többségi elv alapján 

megyénként és községenként rendezte a protestánsoktól a szabadságharcot 

megelőző időkben elvett templomok ügyét.Az 1705-ös esztendő hadi eseményei már előre vetítették a nehézségeket, mert a 

Dunántúlon ugyan Vak Bottyán győzelmeket aratott, de a novemberi zsibói 

vereség következtében a felkelőknek ki kellett vonulniuk Erdélyből. Ősszel 

újabb béketárgyalások kezdődtek Nagyszombatban, amelyek újra csak 

sikertelenül zárultak, mert Bercsényi vissza kívánta állítani az aranybulla 

ellenállási záradékát, amit 1687-ben töröltek el, Rákóczi pedig Erdély 

önállóságának fenntartását követelte, amit az udvar elutasított. Az elhúzódó 

háború egyre nagyobb gazdasági nehézségekkel járt együtt, és hazai és európai 

hadszíntéren is veszteségek érték a Habsburg-ellenes erőket. Rákóczi hiába 

sürgette újra és újra, sem a francia király, sem a bajor és szász 

választófejedelmek nem kötöttek vele szövetséget.  Az 1607-es ónodi 

országgyűlésen kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, ez azonban már nem 

ellensúlyozta a katonai vereségeket, a seregek demoralizálódását. 1710 január 

22-én Romhány és Vadkert között egy eldöntetlen csata után Rákóczi seregei 

visszavonulni kényszerültek a Tiszáig, úgyhogy voltaképpen csak Kassa és 

Munkács maradt az övé. 1707-től kezdve új lehetőség látszott megjelenni a 

diplomáciában, amikor Nagy Péter cár a követén keresztül felkínálta a 

fejedelemnek Lengyelország trónját és szövetségét ajánlotta, majd 

szeptemberben ilyen tartalmú szerződést is kötöttek a cár és a fejedelem biztosai 

Varsóban. A reménybeli  szövetséges, a francia sereg azonban tökéletesen 

visszaszorult, és 1709-től megszűnt a francia segélypénzek folyósítása is. 

Rákóczi még ekkor is kereste a tárgyalás és a Nagy Péter cárral köthető 

szövetség lehetőségeit is, ám miután ezek a kísérletek sikertelenek maradtak, 

1711 február 21-én elhagyta az országot, és Károlyi Sándort bízta meg a 

béketárgyalások folytatásával. Maga még mindig reménykedett Nagy Péter 

esetleges segítségében, ezért tiltakozott a szatmári béke megkötése ellen és ezért 

nem teljesítette annak rá vonatkozó pontjait sem, miszerint ha három héten belül 

leteszi a hűségesküt, a várak kivételével visszakapja birtokait. 1711 július 8-án azonban a Prut menti csatában a török sereg győzött Péter cár serege ellen és 

ezzel teljesíthetetlenné váltak a cár Rákóczinak tett ígéretei. A következő 

években Rákóczi, mint másfélszáz évvel később Kossuth, beutazta Európát 

abban a reményben, hogy ügye támogatót talál. 1711-12-ben Lengyelországban 

tartózkodott, majd Angliában és Franciaországban, de az uralkodók 

visszautasították. Az 1715. XLIX. törvénycikk Rákóczit, Bercsényit és társait 

hazaárulóknak nyilvánította és összes javaikat lefoglalta. Újabb remény ébredt 

Rákócziban, amikor 1716-ban Törökország háborúba kezdett III. Károly 

Habsburg uralkodó ellen, ezért 1717-ben Törökországba utazott. Csalódnia 

kellett azonban, mert Törökországban nem állították egy külön keresztény sereg 

élére, a háborút pedig 1718-ban egy békekötéssel zárták. Ezután Rákóczi már 

nem térhetett vissza Franciaországba sem, 1720-ban Konstantinápoly után 

Rodostóban telepedett le és ott élte le élete utolsó tizenöt évét leghűségesebb 

társaival együtt. Felesége tőle távol, Párizsban halt meg 1722-ben, és bár 

nagyon keveset éltek együtt, Sarolta Amália hűséges és kitartó társa volt 

mindaddig, míg császári őrizet alá nem került Három fiuk közül az első, Lipót 

Lajos György négy évesen halt meg, 1700-ban, József 1770-ban született és 38 

évesen halt meg. A harmadik fiú, Rákóczi György 1701-ben született és 1756-ig 

élt. A két gyermeket elválasztották szüleitől és Bécsben nevelték, 

mindkettőjüket megfosztották családi nevüktől és olasz főnemesi címet kaptak. 

József 1734-ben Velencébe szökött, 1738-ban I. Mahmud szultán Erdély 

fejedelmévé nevezte ki és szövetséget kötött vele. Sereggel készült Erdélybe 

törni, de a hadjárat előkészületei közben megbetegedett és Cernavodában 

meghalt. Öccse, György 1726-ban Bécsből Párizsba ment, majd 1727-ben 

apjához Rodostóba, ahonnan rövidesen visszatért Párizsba, ahol 1732-ben 

megnősült. 1756-ban bekövetkezett halálával a Rákóczi-család utolsó férfitagja 

halt meg.A fiúk a szemtanúk szerint sok fájdalmat okoztak a fejedelemnek azzal, hogy 

nem találta meg bennük, főleg Györgyben a család hazafiságát és 

állhatatosságát. Erről azonban nem ők tehettek, hiszen emlékeik sem lehettek 

apjukról, aki, noha ugyanazt kívánta végigjárni, mint I. Rákóczi György a 

harminc éves háború idején, nem rendelkezett olyan szilárd bázissal, mint az 

"öreg" Rákóczi fejedelem.  Vallomása, Emlékiratai azonban mutatják azt az 

egyenes jellemet és intellektust, aki egész életét annak az eszmének a 

megvalósítására szentelte, amit a Rákóczi név jelentett a magyar történelemben. 

A jezsuitáknál nevelkedett, lelki alkatához azonban közelebb állt a pietisztikus 

janzenizmus, a személyes kegyesség és  tiszta erkölcsiség hangsúlyozása. 

Sajátos paradoxon, hogy bár nagyon szerette a magányt, egész magánéletét 

alárendelte annak, amit örökölt, hazája szolgálatának. 

A Rákóczi család élettörténete összekapcsolódott a történelemmel. A 

hadakozás, az egyház , a nemzet és a tudományok iránti elkötelezettség minden 

generációban tetten érhető, akkor is, ha Rákóczi Zsigmond vagy I. Rákóczi 

György józan realitásérzéke és vaskossága már nem található meg II. Rákóczi 

György vagy I. és II. Rákóczi Ferenc cselekedeteiben. A két családépítő 

óvatossága a vagyon megszerzőinek az óvatossága volt, utódaik azonban már 

fejedelmi örökösök voltak, akik nevükkel együtt járó kötelességüknek 

tekintették a haza ügyének szolgálatát. A legteljesebb önmegtagadás a II. 

Rákóczi Ferencé volt, aki tökéletesen azonosult mindazzal, amit anyja és ősei 

képviseltek, és meg nem alkuvó következetességgel, Isten és nemzete iránt 

érzett hűséggel cselekedett, háttérbe szorítva családját és egyéni érdekeit is. Az 

"együgyűség" azonban azt is jelentette, hogy széthullott a család a vagyon, 

mindaz, amit az ősök annyi szorgalommal gyűjtöttek. Így valóban 

megfogalmazható a Rákóczi-család története a rendi nemzeti ellenállás 

küzdelmeinek történeteként is, a Bocskai-szabadságharcban részes Rákóczi 

Zsigmondtól kezdve a szabadságharcot vívó II. Rákóczi Ferencig

.Bibliográfia

Angyal Dávid: Adalélok II. Rákóczi Ferenc törökországi bujdosása 

történetéhez. Bp. 1905

Beke A.-Barabás S.: I. Rákóczy György és a porta. Bp. 1899.

Benda Kálmán: II. Rákóczi Ferenc török politikájának első évei, 1702-1705. In 

Történelmi Szemle, 1962.

Benda Kálmán: Rákóczi és a Vatikán. Brenner apát küldetése XI. Kelemen 

pápához, 1707-1708. In. Történelmi Szemle, 1959. 

Bitskey István: Irodalompolitika Bethlen Gábor és a két Rákóczy György 

udvarában. Magyar Könyvszemle, 1980. 1. sz.

Cseh-Szombathy László: I. Rákóczy György 1644-es hadjárata. Hadtörténeti 

Közlemények 1956. 1. sz. és 1957. 1-2. sz. 

Cseh-Szombathy László: I. Rákóczy György 1645-ös hadjárata. Hadtörténeti 

Közlemények 1957. 3-4. sz. 

Hangay Zoltán: Erdély választott fejedelme Rákóczi Zsigmond. Budapest, 1987. 

Heckenast Gusztáv: A Rákóczi-szabadságharc. Bp. 1953.Horváth Mihály: 

Zrínyi Ilona életrajza Pest, 1869.

Köpeczi Béla szer.: II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi 

háborúról, 1703-tól annak végéig. Bp., 1978.

Köpeczi Béla: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország. Bp. 1966.

Köpeczi Béla-R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Bp. 1976.

Lukinich Imre: Az utolsó Rákócziak. In Rákóczi-Emlékkönyv, 2. köt. Bp. 1935.

Lukinich Imre: I. Rákóczi György és a lengyel királyság. Bp. 1917. 

Makkai László: I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai. Bp. 1954. 

Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc. 1-3. köt. Bp. 1907-1910. Rákóczi. 

Emlékkönyv halálának kétszázéves évfordulójára. 1-2. köt. Szerk. Lukinich 

Imre. Bp. 1935.Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi. Bp. 1913. Thaly Kálmán: 

II. Rákóczi Ferec fejedelem ifjúsága, 1676-1701. Bp. 1881.Nagy László: A "bibliás őrálló" fejedelem, I. Rákóczi György a magyar 

históriában. Bp., 1984.

Nagy Lászlő: "Öreg" Rákóczi György hajdúkatonái. Magyar Történeti 

Tanulmányok, XII. KLTE Debrecen, 1979.

Péter Katalin: Zrínyi Miklós terve II. Rákóczi György magyar királyságáról. In 

Századok, 1972. 3. sz.

Szabó András: Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem (1544-1608). Kiegészítések 

egy életrajzhoz. Történelmi Szemle, 1986.

Szabó János győző: Rákóczi Zsigmond egri főkapitányi instrukciója és 

kinevezésének körülményei. Archívum 10. Eger, 1981.

Szilágyi Sándor: A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése, 1632-

1660. MHHD. 24. k. Bp. 1875. 

Szilágyi Sándor: A Rákóczy család a XVII. században és a XVIII. század 

elején. Pest, 1861.

Szilágyi Sándor: A Rákóczyak kora Erdélyben. Pest, 1868.

Szilágyi Sándor: I. Rákóczi György. Bp. 1893.

Szilágyi Sándor: I. Rákóczy György és a diplomácia. Bp. 1878.

Szilágyi Sándor: II. Rákóczi György(1621-1660). Bp., 1891.

Szilágyi Sándor: Levelek és okiratok I. Rákóczy György keleti összeköttetései 

történetéhez. Bp., 1883. 

Szilágyi Sándor: Lorántffy Zsuzsanna.(In Szilágyi Sándor: Rajzol és 

tanulmányok. Bp. 1875. I. k. )

Szilágyi Sándor: Okmánytár I. Rákóczy György svéd és francia 

szövetkezésének történetéhez. Bp., 1873.

Szilágyi Sándor: Rákóczy és Pázmány. (In.: Rajzok és tanulmányok. Bp., 1875. 

1. k.)

Trócsányi Zsolt: Rákóczi zsigmond (Egy dinasztia születése). A Debreceni Déri 

Múzeum Évkönyve, 1978. Debrecen, 1979.