elpusztulása miatt panaszkodott 1830-ban. Nemes Volosinovszky Katalin bérbe adta a házát 1833-ban „Kain Bernát Izraelitának". A ház két szobás volt. A bérlet a „Kis Kert" használatára is kiterjedt. Nemes Szabó István belső telkét az 1840-es évek elején felmérték. Ez alapján képet kaphatunk a kiskert nagyságáról, mert azt 38 négyszögöl nagyságúnak találták.38
A háztelken az épületek nagyobb része sorban épült. Az udvaron kapott helyet a „külső kamra" és a „szin".39 Amennyiben a gazdának nem volt ólaskertje, abban szekér is állhatott.40
A belső házhely elengedhetetlen tartozéka a „hidlásos deszkaól", ami kizárólag a disznótartás céljait szolgálta. Az ólak a XVIII. század végéig bizonyosan nem a házak vonalában, hanem azzal szemben, az utca mellett helyezkedtek el. Ennek oka, hogy a trágyát az utcára (is) hordták, de praktikus okok is indokolták, mert a csürhóből hazahajtott disznónak nem kellett végighaladnia az udvaron. Egy 1788-ból származó vármegyei rendelet a város vezetőit arra utasította, hogy „Szorgalmatos vigyázassál legyenek, hogy senki az uttza mellé Sertés Ólat ne tsináljon, az hol pedig megvagynak elhányassanak és az udvarokba bellyebb rakassák".41 A disznóhízlalással függ össze, hogy az udvarra került a kukoricás góré is.42
Az udvaron a „sütő kemence," mellett a kenyérgabona tárolására szolgáló épületek fontosak. Néhány esetben tudunk köpincék építéséről,43 de a gabona tárolására a verem szolgált. A rendelkezésre álló adatokból az látszik valószínűnek, hogy a „sír verem" terjedt el a leginkább.44
A vermek elhelyezésének alapvető szempontja a jó rálátás lehetett. 1804-ben egy kisgyermek beleesett Nemes Kotsis András vermébe. A baleset kivizsgálására kiküldött hivatalnok a körülményekről jelentésben számolt be a másodalispánnak: „azon verem mely már élettel megtöltve bó tsinálva vagyon N. Kálióban bó vett szokás szerint, az ut félen vagyon és Ns. Kotsis András vallás tétele szerint, midőn [a] nevezett Gyermek belé esett, azon a vermen tsak egy kórótska is fedetlenül nem volt".45 A vermet az Alföldön elterjedt szokás szerint az utcára, feltehetően az ablak közelébe, de feltétlenül annak látószögébe mélyítették.46 A vermet nem a talajszint fölé emelkedő födémmel fedték, hanem áthidalták farudakkal, arra kukorica vagy kender kórót tettek, és földdel takarták be.
A magisztrátus rendeletei igyekeztek megakadályozni a kor nagy csapásának, a tűznek a pusztítását. Elsősorban tűzvédelmi okok miatt tiltotta a város vezetősége a szálastakarmány tárolását a lakóudvaron. Rendeletét 1805-ben bocsátotta ki: „itt Kallóban nem tsak némely Contribuensek, de azok is kiknek jó példát kellene mutatni, az udvaraikon könnyen szerentsétlenséget okozható gazokat és egyéb takarmányokat tartanak, ezennel minden efféle Lakosok meg intessenek, hathatóan serkentessenek arra, hogy udvaraikon levő akármi névvel nevezendő gazokat kertjeikben harmadnap alatt kitakarítsák, vagy ha kérteik nem volna közölük egy némelyeknek, a végre alkalmatos helyet szerezzenek".47
A kertek földrajzi helyzete
Nagykálló történetének kétségtelenül egyik legbecsesebb forrása a vár 1664-ben készült inventáriuma.48 Annak befejező részében a „Puszta Telkek a vagy Szállások" néven emlegetett gazdasági egységeket egyértelműen két részre osztották: „Az belső . . . Puszta Telkek"-re, amihez „elégséges rét és
38 SZSZmL, V. A. 2. (6), 1815-1845. Nro. 81-89. 1830. V. A. 2. (12), 1617-1849. Nro. 344. 1833., V. A. 2. (2), 1841-1850.
39 SZSZmL, V. A. 2. (2), 1827.
40 SZSZmL, V. A. 2 (2), 1832.
"SZSZmL, V. A. 2. (13), Protocollum 1787-1807. 1788.
42 SZSZmL, V. A. 2. (8), Nro. 322. 1795.
43 SZSZmL, V. A. 2. (11), 1765. «SZSZmL, V. A. 2. (2), 1831-1840.
«SZSZmL, V. A. 2. (13), Protocollum 1787-1807. 1804. "BABTUCZ Lajos 1910. 32-55.
47 SZSZmL, V. A. 2. (13), Protocollum 1787-1807. 1805.
48 SZSZmL, V. A. 2. (11), 1664.
szántó actusban vagyon", valamint „külső Szállás"-ra „ki az másikkal egy tractusban vagyon".49
1676-ban Kollát Kis Anna végrendeletében „közönségesen" gyermekeire hagyta házát, „hozzá való" szállását és kertjét.50 Az inventáriumban szereplő belső telkeket azonosíthatjuk a végrendeletben szereplő kertekkel és a Lónyai András korábban már ismertetett levelében szereplő majorságokkal.
A XVII. századra vonatkozóan a fentieknél több híradás a kertekről nem áll a rendelkezésünkre, de a XVIII. század elején a „Nemes Tanács" annyira sok kertet adományozott a lakosoknak, hogy az valószínűsíti korábbi létezésüket is.
A város sokat szenvedett a Rákóczi szabadságharc idején. A háború, a pestis egyaránt pusztították a lakosságot. A vár felrobbantása, az 1711 után bekövetkezett változás a jogviszonyokban, egyrészt feleslegessé tette a nagyszámú katonaróteget, másrészt a lakosokból sokakat elvándorlásra késztetett. így juthatott kerthez 1717-ben Barna János-nó a ,,a temető mellett dólrül", Kormos Beretzki András a ,,Biri kapun kivül a Város árka mellett . . . minthogy azon kertecskék minden munka s épület nélkül állottak", Pálóczi András a ,,Töltés Ladányra és Pallós Ladányra menő szekérutak között", Hamza Lakatos János a „Város árka mellett elmenő közönséges szekérút mellett", Nagy ístván, aki Dorna Ferenc kertjét kapta meg, mert az elszökött; 1719-ben Szebeni András, Botló András, Balogh János, Fintor János, Kassai Kováts János a „Debrecen felé menő út környékén", Sziráki Ádám „az Pallós Ladányra menő alsó útra jövő kertek végiben", Nyerges András a „Harangi Kosláton" [Hostáton(?)], Áts Ferenc „Kis Kalló felé ... az ut mellett Hegedűs János Felesége fele, melyen háza is vagyon", Horváth Mihály, aki Lőrintzi János kertjét kapta, mert az „maga ellábalván" — elköltözött.51
1722-ben a tanács a nagymértékű elvándorlás miatt rendeletet adott ki: „melly puszta telkek és kertek sok esztendőkig cultura nélkül állanak . . . Nemes Tanács hírivei Kállai Lakos Gazda Contribuens embernek szabad legyen felfogni ós úgy bírni mint saját jószágát".52 Ez alapján talán arra következtethetünk, hogy korábban elsősorban a nemes-taxás rendűek, többnyire a végvári vitézek leszármazottai birtokoltak kerteket. Az állami adóteher az elvándorlás miatt egyre kevesebb ember között oszlott meg, ezért az adóteher vállalása fejében nemteleneket is földhöz juttattak.
Felmerül a kérdés, hogy hol helyezkedtek el ezek a kertek ? A „Biri Kapu" a várost a XVII. században körülölelő palánk déli részén nyílott. A palánkhoz árok is kapcsolódott. A dél felől jövő utak, így a debreceni is a kapuhoz vezettek. A kertek egy része közvetlenül a lakóházak szomszédságában, a várostól délre terült el.
A „Temető" már a század elején is nyugatról határolhatta a várost. A „Ladányra menő utak" is erre vezettek. A kertek létezését bizonyítja a református anyakönyv 1787-ben kelt bejegyzése is egy új temető nyitásáról, „melly vagyon a Kerteken felül Napnyu-got felé innét a Tekenős hegyen".83
A „Tokaji út környéke" ós a „Harangod felé" eső rész a város északnyugati, északi előterét jelentette. Ez utóbbi területen a kertövezetbe beékelve helyezkedett el a Hóstát rósz is.
A „Kiskálló" felé vezető út a város északkeleti peremén húzódó kertek helyét jelölte ki.
Az elmondottakat summázza az a vallomás, amelyet az 1760-as évek derekán tettek a város lakosai: „Kálióban benn a Városban a Házaknak házi kertjei nincsenek, hanem kivül, a Város kerületén vadnak kertjeik, melyekben a szegónség élelme ruházatja megkeresésére, szerzésére Dohányt csinál"54.
49 SZSZmL, V. A. 2. (11), 1664.
50 SZSZmL, V. A. 2. (12), Protocollum 1617-1848. 1676.
51 SZSZmL, V. A. 2. (12), Protocollum 1-231. 1717., 1718., 1719.
52 SZSZmL, V. A. 2. (12), Protocollum 1-231. 1722. 13 Nagykállói Ref. Egyház Anyakönyve, 1787. "SZSZmL, V. A. 2. (8), Nro. 82-87. 1749-1773.
Ethnographia / A Magyar Néprajzi Társaság értesítője • 95. évfolyam, Budapest, 1984
nek. Ehhez igazították a büntetés végrehajtását is. ,, . . . büntetése, mennyen az Kálódéban, ájjon ott ma, mig a templombul ki jönnek és csapattassék meg" (1 722). Egyik alkalommal így beestelenítette társát Füle Péter: ,, . . . az sem volna nagyobb dolog, mint mikor a pruszlikért ki publikáltak a templomban" (1767). A templomba kellett felvinni a talált tárgyakat is, s ott közszemlére tették ki (1767). Az istentisztelet után zajlottak a városi tanács hivatalos természetű hirdetései is.24
Nem véletlenül, hanem társadalmi tartalma következtében kerülhetett az elöljárók esküszövegóbe az alábbi részlet: ,, . . . A város csapszékére menni, ott innya, akár benn a csapszéken, akár a csapszók mellett lévő malomkőre ülve, akár a mészárszék körül, akár benn (amint eddig szokás volt) a malomban, vagy piaczon egy szóval akárminemü közönséges helyeken vagy pedig ugyan csapszéken (...) szolgák keresése, fogadása szine alatt fog innya (...) büntetődgyék meg !" (1744). Induljunk ki tehát ez évszázadban is jelentős „közönséges helyek" számbavételéből.
Kocsmák
1744-ben „Nénásnak vagyon három bor korcsmája, hét pálinka korcsmája . . . " (1744). 1769-ben „Nagy István helyi lakossal kötött árenda (szövege) említi a Belső, Külső Ser Bor Pálinka Korcsmák"-at, melyeknek évi árendája 2700 Ft. A korcsmákon, csapszékeken mórt bor minőségére, a bor ós más italok árára a borbírák ügyeltek, akik évente számadással tartoztak a tanácsnak (1768). Időről időre bérbeadták a város csapszékeit, korcsmáit, s a mindenkori árendásoknak a városi tanács előírásait kellett betartaniuk. Az árendális szerződések részletesen szabályozták a tanács, az elöljáróság, továbbá a bérlő és a lakosság viszonyát is (1768). Az elöljáróság által kijelölt személyeknek, továbbá a tanács tagjainak, meghatározott gazdasági alkalmakkor a korcsmák és a esapszékek bérlői ingyen bort (italt) tartoztak kimérni. Az így díjazás nélkül kimért italról félévente, évente elszámolást nyújtottak be a tanácshoz, igazolva ezzel azt, hogy teljesítették kötelességüket.25
Ezek a csapszékek, korcsmák nemcsak az italozás, hanem a találkozások, megállapodások (1765), napszámosok fogadásának színterei is voltak. Zajos, lármás ugyanakkor vidám helyek lehettek. Erre utalnak a különböző forrásaink: ,, . . . A Ferencziné csárdáján meg borosodván (...) magukat hegedültetni, dudáltatni, táncolni és huncfut compania-kat kötőfősége szerint élni bátorkodtak, de egyszer s mind koslató kutyáktól példát vévén és azok módjára cselekedvén ..." (1767). Máskor „ott dudások lévén táncoltak (...) két legény rettenetesül kezdte verni a gerendát (...) mint az ellenség úgy verték egymás bottyát öszve" (1768). A kvartélyos katonák gyakran mulatoztak e korcsmákon, csapszékeken, s e mulatozásaik nemegyszer verekedésekbe fulladtak. Sokat mondó az alábbi részletünk is: „ ... a mely disznó sodort ós nyujját az Innepek előtt Debreczeni József korcs-márosnál árult, hol vette . . . ?", — kérdezték az egyik gyanúsított parasztot (1751).
Mészárszék
A város mészárszékét korszakunk delelőjén (1759) a város által fizetett székgazda forgalmazta. Évi fizetsége pedig „kész pénz 15 váltó Ft, búza köböl 6, csizma pár 2, marhavágás 2, 200 font hús". Emellett meghatározott arányú „apadás", továbbá a levágott állatok fehérmája, farka, szíve, veséje is őt illette. „Ha megmarad (is) a gazda másnak adgya (pénzen)." E konvencióra aztán hittel (esküvel) kellett kötelezniük magukat (1766). így aztán bárminő észrevétel esetén „feladott hitinek szoros kötelességét" kérték számon a székgazdán. A kereskedést számukra tiltották. „Timári Péter (...) a N(emes) Város számára meg vett ökröket, teheneket, Bárányokat rósz szerint magának (felcserélni), rósz szerint pedig a javait a marháknak más keze alá adni (...) a lett nyereséget (...) felosztani (bátorkodott)" (1768). Akár a város konvenciós székgazdája, akár az „árendás uraimók ós mészáros legényeik" látták el a mészárszékbeli munkákat, „N(emes) Magisztrátus juris dictioja" (törvényhatósága) alatt ténykedtek (1749). Ezért a székgazdának kötelessége volt
24 BENCSIK János 1975. 266.
25 Példák arra, hogy a város részére dolgozók mikor kaptak így italt: „Simára menvén a kotsisok nyomtatni (a városnak); Fő Eskütt Ur atta a Kos pásztornak; A Város Kása malmához földet hoztak a Hortobágy mellől; a Kapitány istállóját csinálták; a Város katonáinak és szolgálóinak (mert) káposztát gyalultak" (1746
a számadás. ! 744-ben Mirko János benyújtotta esztendei számadását, melyben az állott, hogy (általa) „3121 vonás forintokon vett és levágott 182 darabbul álló marhákbul 479 mása 52 font Húsaival, Bőreivel, 33 mása 13 font fadgyáról, Kosokról, Juhokról, Bárányokról ós Sertésekről (adott) számot". E számadásból következik, hogy tételesen csak a szarvasmarhát tartották számon, más részt pedig a levágott állatok között a szarvasmarha a legjelentősebb.26 Az árendás 1756-ban egy esztendei bérlet fejében 100 Rft-ot,
14 mázsa húst és 6 mázsa faggyút fizetett a városnak. Ugyanekkor a mészárszék berendezését is leltár alapján adták használatba, éspedig találtak a mészárszéken: „mása 1, fogó 1, bárd 2, húsmérő serpenyőkar 2, 6 fontos vas, 5 fontos vas, 2 fontos réz, 1 fontos vas 1, egy fontos réz 1,1/4 fontos réz 6, bőrnyúzó horog 1, marhafogó kötél 1, lakat a komorén l, ajtókulcs 1, fadgyus hordó 1, désa 2 db." Kiderül forrásainkból, hogy a székgazdaságot viselt konvenciós alkalmazott más munkával is foglalkozott a városon. ,, . . . mészárosságon kívül is Sz Mihály nap után fogjuk tartani, már pedig tudjuk, hogy mindenkinek dolgozott nyárban, vagy is nyomtatáskor a szürüjükön, télben pedig az marhájok körül" (1 760). Egyik konvenciós székgazdának, Kassai Ábrahámnak „Gúnyát, Gubát, nadrágot, csizmát, három köböl rozsot és egy rúgott bornyut" ígért a tanács (1766). Adataink összevetéséből következtethető, hogy a konvenció mértéke alku tárgya volt. A megállapodást pedig az áldomásivás követte.
A mészárosok felügyelete, mint írtuk, a tanácsra tartozott. Érthetően, hiszen a mészárosok összejátszhattak a pásztorokkal, s így csorbíthatták a magángazdák érdekeit; sőt segédkeztek a tolvajlásban. Kuk Mihály mészárosról tudjuk, hogy „Köteles nevü gulyáshoz vitt magával egy tonna pájinkát és egy kulacs bort, azt ott megitták, az után látta (a tanú), hogy a tehenet ki szakasztották a gulya közül (...) mikor nyúzták nem engedte ezen Fátensnek, hogy a feje szokás szerént ki vágassék, hanem mint valami Döglött Bőrt a szerént hagyatta ..." (1747).
Szárazmalmok
Nánás határában nem lévén erősebb sodrású folyóvíz, az egy Hortobágy kivételével, csupán szárazmalmokban őröltek a lakosok. Ezeknek kerengősét (1730), garatját (1 741) említik forrásaink. Mind városi (közösségi), mind magánosok tulajdonában léteztek szárazmalmok. A város 1744-ben négy szárazmalmot, „mellyeknek kettei kása daráló malom" volt, tartott működésben. A paraszti gazdaságokról készült 1770-es ,,conscriptio"-ban
15 szárazmalom szerepel. Mellettük idegenek is vásárolhattak malmot a városon. „Mostan Mád várossában lakó Szabó Jánosnak lóvén helységünkbe edgy száraz malma, melyet eladván — Keresztes városában lakó — N Jakab Mihály úrnak (...) 100 magyar ft-on ..." (1 703). E malmokban a molnárok mellett (akik szakembereknek számítottak) őrlős emberek dolgoztak (1751), akik a közösség, a város vagy magán malom tulajdonosok bérmunkásai voltak. A vámot fukával mérték ki, egy köböl búzából 1 fuka vámot vettek (1 751). Csohán Istvánná ellen azért merült fel panasz, mert „a szin búzát meg őrli, az allyából adgya ki az vámot". (Pedig az a szokás, hogy „abból adgya ki a vámot, amely búzát őröl, nem másból"). A vádlott így védekezett: „ .. . abból a búzából nem adgya ki a vámot, amellyet vészen pénzen (...), mint hogy a gyermekei Pénzen vett búzából kalácsul sokat meg esznek, az uram tu 1 kérek búzát az helyett vámba (...) a mellyet fejér kenyérnek, s kalácsnak vészen, abból ki nem adgya a vámot" (1751). Az őrletés sorrendjére, a szerre ügyeltek, aki előbb jött, előbb őrölhetett. Ha valaki nem tartotta magát a szerhez, bizony verekedéssé fajulhatott a vita. „Kovács István és Bögre János a szeren összezajdultak, mind a ketten a lovakat a malomba be vitték" (1741). „Kovács Istvánná szípen szóllott, mondván enyim a szer, enyim a lu az malomban (mire) Rácz (...) esteránggal kicsapott a malom-bul" (1730). A szertfogó, a várakozó, továbbá az őrlető emberek csoportokba verődtek, s vitatták a városban történteket. Alkalmas helyek voltak a malomsátrak arra, hogy behúzódhassanak alája, mert eső, szél, havazás ellen védelmet nyújtott. Többször hivatkoznak a tanúk arra, hogy ilyen vagy olyan véleményt hallottak a malomban. „A Portörő nevü város malmában (történt), hogy (az egyik nánási atyafinak az volt a véleménye) . . . annak sincs eszek, aki azt a gátat csináltatta", vagy máskor ,, . . . nem innyák a bort, hanem cziberéül eszik", „szélkébe töltik, úgy hörbölik", — állítják a város vezetőiről (1749).
26 A Mirkó-féle adatokat véve alapul, kiszámíthatjuk, hogy az általa levágott 182 db szarvasmarha összsúlya, középszerű hízottságot véve alapul (amikor a vágósúly az élősúlynak 55 —60%-a), 47 846 és 52 196 kg között ingadozott. Az egy vágómarhára esett átlag élősúly pedig 262 — 286 kg között lehetett.
No comments:
Post a Comment